„Az a revolverlövés, amely Kirovot megölte, két évtizedre megmérgezte a Szovjetunió légkörét.”
E duplafenekűen bátor – s egyben bátortalan – mondaton már 1970 karácsonyán elmerenghettek mindazon szerencsések, akik kézbe vehették a nyugalmazott külügyminiszter, Sík Endre memoárjának harmadik kötetét. Akik későn kapcsoltak, januárban már hiába keresték a könyvesbolti újdonságot, a Vihar a levelet... című művet a keleti légáramlat zúzdába röpítette. Ez akkoriban ugyan hétpecsétes titoknak számított, a „betiltásról” a hivatalos nyilvánosságban egy árva szó sem esett, a politika berkeiből kiszivárgott hírmorzsák nyomán azonban „mindenki” tudta, vagy legalábbis tudhatta, hogy „a magyar és a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő veteránjaként” tisztelt diplomata ezúttal tabukat sértett.
Sík Endre: Vihar a levelet - az 1970-es változat borítója /// Megúszta a bezúzást
Részletekbe menően számolt be ugyanis arról a három évtizedről, amelyet abban a Szovjetunióban élt meg, ahová hadifogolyként került, s ahonnan mint a „harcban edzett”, rendíthetetlen kommunista élcsapat tagja tért vissza, kisebb meghurcolásokkal és folyamatos rettegésben átvészelve a sztálini terror „légkörmérgező” időszakát. „Szép, de valójában enyhe megfogalmazása annak, ami történt” – vont kései mérleget a szövegről 1988-as utószavában Milei György párttörténész, amikor a Zrínyi Kiadó „második, javított kiadásban” végre közread(hat)ta a memoárt.
Az 1988-as kiadás /// Megúszta a cenzúrát
