"József Attilának lett igaza, neki érdemes volt nem dolgoznia"
Vaskos monográfiája első kötetében József Attila érett költészetének küszöbéig vezeti el az olvasót Tverdota György irodalomtörténész, aki szerint a tragikus sorsú költő joggal nevezhető szerencsésnek.
HVG: A Gondoljátok meg, proletárok, című újonnan megjelent monográfia szerzőjét nyilván ostobaság lenne arról faggatni, ki a kedvenc költője, de az talán nem érdektelen kérdés, mivel tartja fogva hosszú évtizedek óta József Attila?
Tverdota György: Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt felelném, a kimeríthetetlenségével. Azzal, hogy ebben a viszonylag kis terjedelmű életműben minden újraolvasáskor előbukkan valami váratlan, továbbgondolásra késztető momentum: egy telitalálatos jelző, egy meghökkentő hasonlat, egy összefüggésre ráébresztő, megvilágító gondolat. Ez az érzés azóta kísért, amióta szülőfalumból, Monokról Miskolcra kerültem, ahol Kabdebó Lóránt volt a középiskolai tanárom. Ő ugyan már akkor Szabó Lőrinc kultuszában élt, de József Attilát mégis ő szerettette meg velem. Az igazán nagy lökést azonban költőm első monográfusától, Szabolcsi Miklóstól kaptam a pesti bölcsészkaron. Ez a marxista tudós alkatánál fogva liberális személyiség volt, sok professzortársával ellentétben hagyta a tanítványait kutatni, önállóan gondolkodni, s nemegyszer hangzott el a szájából: „Lehet, hogy magának van igaza.” Ezért aztán Szabolcsinak komoly szerepe volt a fél évszázada (újra)kezdődött és máig eleven József Attila-kultusz kialakításában.
HVG: Mégis, alig több mint két évtizeddel az után, hogy Szabolcsi nagymonográfiájának utolsó, negyedik kötete megjelent, ön a költő „újraértésére”, újraértetésére tesz kísérletet. Mivel volt elégedetlen?