Az ultrabook ma az a vékony, gyors, zömében fém burkolatú, hosszú üzemidejű és lényegében azonnali rendelkezésre állásra képes, többnyire 13-14 hüvelykes méretű hordozható számítógép, amihez a gyártók a netbook-piac kifulladása és a tabletek térhódítása miatt is ráncfelvarrt identifikációjukat kötik. Azok a zászlóshajók, amik a klasszikus, de formáját tekintve zömében unalmassá vált notebook-dömpinggel szemben azt szemléltetik, hogy egy hordozható számítógép ma nem csak elegáns lehet, de tetszetősen személyes is.

Ez éppúgy igaz a kellemes csalódást keltő Sony ultrájára, mint a hamvaiból feltámadó Fujitsu konstrukciójára vagy a mennyiségből minőségbe váltás képességét ismét bizonyítani képes Acer meghökkentő csúcsgépére. És ha van is némi kifogásunk a Dell új XPS-ével vagy az Asus régi-új Zenbookjával kapcsolatban, az egyértelmű, hogy ebben a kategóriában valójában a gép választja az embert. Ennél fogva az bizton állítható, hogy minden szkepszis ellenére az ultrabook szektor biztos alapokra állt. Nézzük, hogy az olykor a látványosan drága műtárgyak határát súroló modellek közül melyek tekinthetők potenciális karácsonyi ajándéknak!

Az ultrabook kategória színe-java [képgaléria]

Az előkelő (Asus Zenbook UX31A)

Első blikkre úgy tűnik ugyan, hogy a tajvaniak semmit sem változtattak a tavalyi sikerrecepten, de a második generációs Zenbook kúpos, lekerekített szélű, minimál-stílt hajszoló, alumíniumtáblát idéző formavilágán azért néhány apró, de fontos módosítást azért elvégeztek. A jó hír az, hogy ezek a reszelgetések, polírozgatások mind jól sikerültek, és így még izgalmasabbá tették a konstrukciót: valóban szinkronba került a kifogástalan anyag-, és formavilág a gép hardver-szoftver felszereltségével és tudásával.

A friss műszaki paramétereknél (i7-3517U (4M Cache, 1.90 - 3.00 GHz), HM76 Express Chipset, HD Graphics 4000 stb.) is fontosabb azonban, hogy külön hangsúlyt kapott a korábban kifogásolható kijelzőt tartó zsanérok tökéletesítése, és hogy harmonikusabban működik a klaviatúra - ami a korábban hiányzó billentyűvilágítást is megkapta. A matt és a környezeti fényviszonyokhoz alkalmazkodó kijelző (IPS) nem tipikus módon valóban full hd (1920x1080 pixel) felbontású, de ez sem a grafikának, sem az akkumulátoridőnek nem okoz problémát. A csak fémmel burkolásnak pedig egyenes következménye ugyan némi plusz tömeg, de mérlegeléskor így is csak 1,3 kg-ot nyom, szóval ne nevezzük kövérnek. A Zenbook az erős, előkelő, időtállónak látszó ultrabookot keresőkre veti ki a hálóját – és ehhez az érintőképernyő helyett be kell érni a Bang & Olufson dedikálta hangkártyával, Igaz, annál jobban ide passzolót elképzelni sem lehet.

A különc (Acer Aspire S7)

Az évek alatt felhalmozott innovációs adósságát törleszti mellbe vágó módon a Tajvan globális brandjéért is felelős Acer az október végén piacra dobott friss csúcsmodelljével. Az S7-ről ezzel együtt sem csupán azt érdemes tudni, hogy per pillanat a legvékonyabb és legkönnyebb ultrabook, hanem azt is, hogy erre az eredményre a gyártó a lehető legnehezebb utat teljesítve jutott el. Mintha a Himalája egyik top csúcsára oldalazva mászott volna föl – de már fent van, és ez a lényeg. Az érthető, hogy a full hd-s érintőképernyőt második generációs Gorilla Glass üveg védi (ami némi plusz súlyt jelent), de hogy ilyen karcálló síküvegből legyen az S7 fedele is (plusz súly másodszor is), az inkább a „meghökkentő” címkét viselő kategóriába tartozik. Egyedi megoldás, de az a bosszúság is perszonális, hogy így az ujjlenyomattal maszatolható felület is duplikálódott.

A csillogó fehér, kis rádiusszal lekerekített, keskeny számítógép másik alapanyaga az eloxált alumínium, amit ugyan korábban ajtókilincsek alapanyagaként is használtak, de az anyagminőséget, a precíziós illesztéseket és a hibátlan formát látva ez nemigen jut az eszünkbe. A full hd felbontású IPS kijelzőhöz és a 12 mm alá koplalt gépvastagsághoz azonban két nagy fordulatszámú hűtőventillátor passzol, és ezek süvítését szokni kell, ha a júzer komolyabb, grafikai alapokra helyezett munkavégzésre fogja.

De az S7 átgondoltságát nem csak az támasztja alá, hogy a hőkivezető nyílások hátrafelé mutatnak, hanem az is, hogy a burkolat alá épített táp erejének duplázását két, lényegében menetes csavarral rögzíthető pótakkuval megoldották – amik egyben be is kötik a pólusokat. A fényviszonyokhoz igazodó, hátsó megvilágítású billentyűzet még ezen a szinten sem alapból elvárható, de az igen, hogy a csomagnak egy, az S7 igényességét hirdető hordtáska is a részét képezze. A kiemelt kategóriás különcséget csak a hardveroldali megfeleltetés nem támasztja alá, igaz, ez inkább az Intel sara. A beépített processzortól jelenleg nincs feljebb, a csendes, gyors működéshez szükséges új generációs ssd és a beágyazott lítium polimer akku típusválasztása pedig a készülék csúcskategóriás árához illően, a bevállalható költségek határáig ment el.

A szépecske (Fujitsu Lifebook U772)

Az megvan, hogy a japánok a német cégtárs (Siemens) kivásárlását követően fogadkoznak, hogy kívül-belül megújítják, kívánatossá teszik és egyúttal feljebb is pozícionálják a termékeiket? Na, két év után a Lifebook U772 ennek az ígéretnek a legprofánabb bizonyítéka. Nem teljesen hibátlan konstrukció, de a formába, a funkcióra igazítottságára, és igazából a gyárt új színeibe (mono: vagy vörös vagy grafit-fekete) se lehet belekötni. A Fujitsu ultrabookjába a saját korábbi, klasszikus értékei közül egyedül a dokkolót mentette át, de azt nagyon jól tette, mert a business kategóriában ez az opció érdemtelenül kikopóban van.

A hardverlistán inkább csak az összkép javítására alkalmas a beépített full hd web kamera, de ennél az azért fontosabbnak tűnik, hogy az U772-ben van belső 3G modem is, valamint hogy az akkumulátort is az irodai munkavégzésre kalibrálták Japánban – kihegyezve a 9 órás folyamatos működésre. A pragmatizmus előtt kalapot kell emelni, mert igaz, hogy alig néhány órán át lehetne ezen az ultrán nagy felbontású videókat vágni és szerkeszteni, de cserébe a szövegkezelésére, irodai alkalmazások, mail fiókok vagy internetes alkalmazások használatára szinte korlátlanul tágas teret biztosít. Ehhez azt a kompromisszumot kellett vállalni, hogy hiába a jó processzor (i7-3667U), az Ivy Bridge (QM77 Express Chipset) és az elvileg elég erős (HD Graphics 4000) videókártya, a 14 hüvelykes kijelző felbontása csak átlagos (1366x768 pixeles). S bár a display ledes és matt, de azért mégiscsak TFT, ami – legalább is a képi megjelenítés élményszerűségét tekintve – elvesz kicsit a végeredményből.

A hűtési rendszer viszont legalább ennyit kompenzál is: az U772 méreteihez képest igen méretes oldalsó szellőzőnyílás (egy normálméretű, de lefelé nyílóval kiegészülve) lehetővé teszi, hogy a ventilátor hangja a maximális terhelés mellett is csak épp, hogy feljebb ugorjon  a normál, 25 dB-nél.

A dagi (Dell XPS 14)

Jó pár évvel ezelőtt, amikor munkahelyet váltottam, két hely közt csak annyi volt a különbség, hogy az egyik helyen egy bordó XPS-t adtak alám, naná, hogy oda szerződtem. Aztán a pc-piacon Amerika Hangjaként közlekedő Dellt a notebook piacon a gazdasági válság, meg egy sor hibás prognózis és konstrukció belemosta az egyre arctalanabb tömegbe. Éppen itt az ideje, hogy az üzleti szegmensben a hamvaiból újjáéledjen. Erre az új XPS széria tökéletesen ugyan nem, de igen jól megfelel. Innováció és a hardver-szoftver összehangoltság – ez az, ami a z új 14-es modell legnagyobb előnyére írható. Meg az, hogy az alig fél évvel korábban debütáló 13-as apróbb, de kákán csomót kereső kritikusait meghallva minden szelet kifogtak a hiányosságlista vitorlájából.

Van már szép billentyűvilágítás, hosszabb az egy feltöltésből kisajtolható működési idő, és az 1600x900-as felbontású lényegében káva nélküli képernyő ergonómiáját növelendő, arra is figyeltek, hogy a megerősített zsanérok telesen egyedi módon lehetővé tegyék, hogy a felnyitáskor a kijelző alsó síkja szintre süllyed a klaviatúráéval azonos. Mindehhez a Dell képes volt megállni, hogy az ultrához mellékelt, saját fejlesztésű alkalmazásainak ne a száma, hanem a praktikussága és a magától értetődő kézzelfoghatósága legyen a legfőbb fókusza.

A valamit valamiért örökigazsága azonban némi rugalmas szabályértelmezést is megkövetelt a Delltől. És ez esetben nem csak a más gyártóknál is polgárjogot nyert hibrid háttértárra (32 GB ssd + 500 GB hdd) kell csupán utalni, hanem arra is, hogy az alap 4000-es vga mellé passzintott GT 630M grafikus vezérlő üzemanyagéhsége nagyobb teljesítményű (69 Wh) akkumulátort, és így nehezebb gépet eredményezett. A standard 1,3 kg helyett így az XPS 14 esetében 2,2 kg tömeg húzza a válltáskát – ami alumíniumborítás ide vagy oda, csak annak nem tűnik soknak, aki most a generációkkal öregebb, 3-4 kilós biznisz-izomgépet akarja ultrára cserélni.

A megtérő – (Sony Vaio T13)

Nem alumínium, hanem magnézium a tuti burkolóanyag! A jelek szerint erre jutottak a Sony pc-s mérnökei, amikor az optimális hűtést és a pehelysúly elérését egyaránt komolyan gondolták. Könnyen meglehet, hogy – legalább is mifelénk - nekik adnak majd igazat a felhasználók. A japánokra rá is fér, mert miután a csillagászati árak miatt tradicionálisan kiváltságosoknak készült Vaiokat két éve átdobták a ló másik oldalára, az olcsósított dömpingről is kiderült, hogy az se nekik való irány. De most végre beletaláltak – annyira, hogy kérdés, mi kellhet ultrából több a magyar piacon? Bár világviszonylatban jelenthet ez bármily keveset is, itthon az általános vásárlói lélekhez (értsd: kevesebb pénzből jóval többnek látszót) a T13 minden riválisánál érzékenyebben lépett az ultrabook kategóriába igyekvők elé.

A ház vékony, ránézésre igazi komoly Vaionak tűnik, de ezt sugallja a klasszikus csatlakozó kiosztás is, ami csak azért kifogásolható, mert a D-Sub helyett el tudnánk képzelni egy harmadik vagy negyedik usb csatlakozót is. De több értelmét látnánk annak is, ha a Sonynál nem ragaszkodnak a korábbi, klasszikus képernyőfelbontáshoz sem. Mert multitouch ide vagy oda, 13 hüvelyen az 1366x768 pixelszámot a legbutább gépek is hozzák. A Sony ráadásul e kasztban épp csak közepesnek nevezhető fényerejű panelt épített a T13-ba, amitől az egész rendszer (mások mellé téve) kicsit olyan, mint egy mesebeli szépségű nő, akit addig-addig bámulunk, míg megszólal, de inkább ne tette volna, olyan ordenáré módon beszél.

Egyébként más nyoma nincs az olcsósításnak, sőt, aki képes túltenni magát ezen, az egész mezőny legjobb billentyűzetét kapja jutalmul. A touchpad is befér a legjobb háromba, de kapásból fel is veti a kérdést, hogy minek az egér, ha a mutitouch kijelzőn könnyebb lekattintani a kívánt ikont és/vagy felületet? A költségfaragás nem érintette a vas kellőerejű lüktetését: Ivy Bridge platformon dolgozik az i5-3317U-s processzort, és a kategóriában egyébként általános HD Graphics 4000 viszi a grafikát is. Befért az árba ezen kívül egy 1600MHz-en futó 4 GB-os memória, egy 128 GB-os ssd és két év garancia is. Meg annak lehetősége, hogy a memó-duplázáson túl, a helytakarékos japánoknak hála, van hely egy második háttértár beépítésére is. Ráadásul a 2,5-ös „üregbe” a félreértések elkerülése végett bekötötték az mSATA csatlakozót is.

A jó… (Samsung S9)

Hol van már az a két éve dedikált, tömeggyártás-specifikus sablon gondolat, hogy a dél-koreai gyártó azzal dobbantson nagyot az évek óta a status quo-t masszírozó magyar piacon, hogy nem csinál mást, mint mások, csak olcsóbban teszi azt? Hogy nem kell a kísérletezés, elég a forma, anyagválasztás, felszereltség háromszögben a középutat megcélozni? Az ultrabook korszak eljövetele, ha valakiből, hát a Samsungból tényleg előcsalta a kreatív potenciált; az már az új, bronzba öntött 5-ös szériánál látszik, hogy a másolóból trendíróvá válás tudatos, megkomponált, a végletekig csiszolt gondolatból építkezik. A júzer az igazán önfeledt hanyatt esést azonban a 9-es szériát látva, tapintva, használva teheti meg leginkább.

Az S9 első, tavalyi felemás (leginkább: rosszul időzített) bemutatkozása után az új modellről süt, hogy az anyagválasztástól a csomagolásig minden saját elképzelés és kivitelezés eredménye. Semmi sincs valahonnan mástól koppintva vagy „továbbgondolva”. Miközben az ultrabookokkal kapcsolatban ma is gyakori vád, hogy azok mindig az Apple MacAir-jét próbálják túlszárnyalni, a Samsung most azt is prezentálja, hogy lehet – sőt: kell – ezt a kategóriát e nélkül is értékessé, különccé és kívánatossá tenni. Hogy a szépséget és kecsességet nem kell mindenáron feláldozni az erő oltárán. Így a zászlóshajónak tekinthető S9 árpolitikája (az, hogy ez a legolcsóbb csúcsgép, és hogy ezt a Samsung oda árazta, ahol más ultrabookszériák esetében a konkurensgyártók még az origót sem igen jelölik) éppúgy a pakk része, mint az, hogy a gépvastagság mérésével sem csalnak – mint szinte mindenki más. Ez utóbbi (az, hogy az S9 elől-hátul 13 milliméter vastagságú) ráadásul még csak fel sem tűnik – viszont nagyobb merevséget ad a háznak.

Kinyitva egy S9-et az első érzet az, hogy nem csak a számítógép törzsét faragták ki egy tömbből, de a héj valahogy mintha a kijelző kávájával és a képernyőkerettel és zsanérokkal is egyetlen bonyolult cnc-eszterga programozás végeredménye volna. Az így nyert teljesen homogén felület ráadásul előtérbe helyezi a kijelzőt, ami ha van ilyen, akkor biztosan a Samsung legnagyobb erőssége. Az S9 a szegmens legjobb monitorját kapta, ami különösen azon a szűrőn át érdekes, hogy az ultrabook képernyőfelbontása nem retina és még csak nem is full hd, hanem „csak” 1600x900 pixeles. De a matt kijelző egy-egy riválisnál mért fényerősség (nit) mennyiségnek bő dupláját produkálja – ami a valóban mobil, helyszínhez és kint-benthez nem kötött munkavégzés esetén hatványozottan hálás tud lenni.

... A rossz… (Toshiba Portégé Z930)

A Portégé család a Toshibánál két éve olyan volt, mintha megtalálták volna a Szent Grált, de mára Japánban mintha el is hitték volna, hogy maradhat nagyjából minden úgy, ahogy, mert a jó lovon ülnek. A 700-as széria a méhsejtes magnéziumötvözetével maga volt a szemöldökfelrántó meglepetés, de a 830-as szériánál már zavarónak számított, hogy a zsanérok burkolásakor megelégedtek egy egyszerű ezüstfüsttel fújt, kicsit lötyögő műanyag kupakkal. A Z930 ezen az úton megy tovább – tehát egyértelműen amerikai autóipar szindrómában szenved a beteg. A Toshiba valamiért elhiszi magáról, hogy attól, hogy nagy a motorja és drága a kasztnija, már egyből a legjobbak közé is tartozik. Pedig nem. Sajnos nem.

Nem arról van szó, hogy a Z930 rossz konstrukció volna, és hogy ne volna továbbra is figyelemreméltó, ahogy további millimétereket faragnak a gépvastagságból, és az sem kérdőjelezhető meg, hogy egy akár 3,2 GHz-en pörögni képes i7-3667U processzor köré lehet – és a japán gyártó tud - bivalyerős belső tartalmat építeni.

De az ennél sokkal inkább zavaró, hogy a Toshiba ultra ára úgy extrém magas, hogy a képernyő felbontás csak basic, és még csak nem is multitouch. Az rendben van, hogy 8 GB memóriát és 256 GB ssd-t mozgat a rendszer, de ennyi egy 450 ezer forintos herkentyűtől elvi síkon is több mint elvárható. Az viszont nem, hogy a felépítmény egy klasszikus, rondán ormótlan vga portot is cipeljen, hogy visítva süvítsen a hűtőventilátor minden olyan esetben, ha a gazdi - kilépve a gép 40 százalék körülire csökkentett teljesítmény-komfort zónájából, amit eco módnak hívnak - valóban munkára is fogná. Oké, van a Z930-ban beépített 3G modem, de ez már egy generációval korábban is opció volt. Így hiába, hogy tényleg ultrakönnyű ultrabook, tényleg csak a Toshiba fanoknak respektálható, hogy az árban valójában a héjat (de nem a megjelenést!) kell a leginkább megfizetni.

… és a csúf (Lenovo Ideapad Yoga 13)

A sor végére tett Lenovo ultrával kapcsolatban máris le kell szögeznünk: igazságtalanok vagyunk. Ha például a kínai gyár ultrabookjai közül az U410-es szériát emeljük ki, elmondhatnánk, hogy nagyon takaros, olcsó, strapabíró,igaz: kicsit műanyag ízű műanyag készüléket dobtak piacra, ami ár-érték arányban a business classon kívül bizton ajánlható mindenkinek. Vagy ha a sor másik végén, az X1 modelleket pécézzük ki e felsorolásba, akkor hosszan kéjeleghetnénk a valóban karbonszálas anyagok előnyein, azon, hogy mennyire elegáns egy ilyen penge vékony, erős és szmoking-szépségű – igaz: mindezért őrült árat kérő modell.

Az U410 és az X1 közt viszont új jövevény a Yoga, ami ráadásul a két véglet előnyeit próbálta meg úgy összegezni, hogy eközben a hátrányokat maga mögött szerette volna hagyni. Ez sikerült is, meg nem is. Azzal például erős emocionális töltetekkel felvértezve, barátkozni kell tudni, hogy miközben a Lenovo tökösen bevállalta a ragasztott multitouch kijelzőt (ami ráadásul 1600x900 pixeles), képes volt egy, a legtéglább Thinkpadjait idéző (tehát: kicsist érdesfelületű és Lego-műanyag érzetű) burkolatot telepíteni a billentyűzet köré. Ennek az az eredménye, hogy bár amúgy, a „gépházban” minden rendben van (a Yoga csúcsmodellébe 430 ezer forint ellenében természetesen jár a 3 GHz-ig tekerhető i7-3517U processzor alá dolgozó, legújabb mobil chipkészlet (HM77 Express) és az 1600 MHz-en pörgő, duplázható méretű memória, ahogyan ssd-ből is a 256 GB-os), de az egész akkor is esztétikai anakronizmus. Olyan, amit az igyekvő, próbálkozó, minden hibából tanuló kínaiak biztosan hónapokon belül ki fognak javítani.

De addig ezen a csúfságon még az is keveset segít, hogy az új zsanérmegoldásnak hála, a tapicskolható kijelző lényegében a saját gépházának hátára fordítható – így, akárha egy régi tabletgépet idézne meg a konstrukció egy teljes értékű számítógépet kapunk a 13,3 hüvelykes méretű, másfél kilós tablet alá.