Pavló Péter
Pavló Péter
Tetszett a cikk?

A több mint 15 millió ember életét követelő I. világháború négy éve alatt az ember-ember elleni küzdelem mellett megjelentek a tankok, és a kezdetben csak a felderítést szolgáló, majd bombázásra használt harci repülőgépek is. Az új hadviselés miatt az orvostudomány is megváltozott – hatása pedig a mai napig is érezhető –, de a háború éveiben sok olyan sérülést sem tudtak ellátni, amelyek kezelése ma már rutinművelet.

Az I. világháború idején végleg megszűntek az addig a háborúk összecsapásaira jellemző „lovagi szabályok”, a harcokat az embertelenség és a brutalitás jellemezte. A somme-i csatában 1916 júliusa és novembere között mintegy 1,5 millió ember esett el, sebesült meg, vagy esett hadifogságba, a verduni csata – vagy más néven a verduni vérszivattyú – idején pedig nagyjából 250 ezren vesztek oda, és körülbelül kétszer ennyi ember sebesült meg. Az áldozatok között sokan voltak olyanok, akik nem a csatatéren, hanem később, az ott szerzett sérülésbe haltak bele, az orvostudomány ugyanis – az akkori szintje, valamint a körülmények miatt – sok olyan esetben volt tehetetlen, ahol ma már eredményesen tudna beavatkozni.

Nem voltak antibiotikumok

Napjainkban természetesnek tűnik, hogy egy-egy komolyabb bakteriális megbetegedés esetén valamilyen antibiotikumot ír fel az orvos, a katonák pedig többféle betegség ellen is megkapják a védőoltásokat. Az I. világháború idején azonban ezekre még nem volt lehetőség. Bár már folyt néhány kutatás ezen a téren – Bartalomeo Goiso 1893-ban Penicillium penészgombából kristályosított mikofenolsavat, valamint szintén ez idő tájt jelentette meg értekezését Ernest Duchesne francia katonaorvos az egyes gombafajok baktériumpusztító hatásáról –, ám a híres áttörésre 1928-ig várni kellett. Ekkor fedezte fel Alexander Fleming a penicillint, igaz, az első emberi alkalmazás csak 1942-43-ban történt.

„Rengeteg volt az olyan sérülés, ami nem volt ugyan halálos, de könnyen azzá válhatott” – mondta el a hvg.hu-nak Papp Zoltán sebész-érsebész. „Ha egy szennyeződésekkel teli repesz eltalálta valaki lábát, még akkor is meghalhatott, ha az nem szakított át semmilyen ütőeret, 'csak' az izmot roncsolta. Ennek oka, hogy az antibiotikumok hiányában az anaerob – oxigénmentes környezetben is szaporodásra és anyagcserére képes – baktériumok elszaporodtak, ami magas lázzal járó szepszishez vezetett, a sebesült katona pedig néhány napon belül meghalt. Ha szerencséje volt, és végtagot ért a találat, akkor az orvos le tudta azt vágni, ezzel állítva meg a fertőzés terjedését.”

A fizikai sérülésen túl a lelki sérülés is komoly gondot okozott. Még a második világháborúban sem ismerték a pánikbetegséget, a katonák azonban komoly pszichés hatásnak voltak kitéve. Ha egy katona látta, amint bajtársaival végez egy gránát, olyan pszichés hatás alá kerülhetett, hogy adott esetben akár le is kellett szerelni. Az viszont biztos, hogy élete végéig sem tudta feldolgozni a történteket.

Lassú volt a mentés

A harcokban megsérült katonák esetében kardinális kérdés volt, hogyan tudják a sebesültet kivonni a harctérről. A hadsereg gépesítése az első világháborúban még gyerekcipőben járt – helikopter pedig még nem is létezett –, így nagy számban használtak lovakat és szekereket a különböző műveletekhez, többek között az emberek kimentéséhez is. Az önsegély, a bajtársi segély és a felcseri ellátás után következett csak az első orvosi segítség. Ez általában már nem a fronton, hanem attól néhány kilométerre történt meg, ám ez sem a teljes megoldást jelentette: a legfontosabb beavatkozások után a szakorvosi helyre vitték a katonákat. A sebesültek 20-25 kilométert is utaztak, mire szakorvosi ellátáshoz jutottak, ez pedig általában 4-5 órás utat jelentett. Ezeknél az eseteknél igen nagy szerencse kellett, hogy valaki egy mellsérülést vagy egy bélsérülést túléljen.

„A sebesültek esélyeit tovább rontotta, hogy az első világháború idején még nem ismerték (fel) a sokkot. Egy súlyos sérülés esetén az érpályákból véranyagok áramlanak ki, a beteg pedig a saját testében elvérzik, a 4,5-5 liter vérből 1,5-2 liter marad. Ha ezt nem pótolják valamivel – nem feltétlenül vérrel –, akkor a beteg meghal. Az első világháborúban ezt még nem tudták – az osztrák-magyar származású kanadai belgyógyász, Selye János 1936-ban a stressz kutatásával lett világhírű –, nem voltak infúziók, nem tudták stabilizálni a beteget. Azt sejtették, hogy a fájdalomcsillapítás szerepet játszhat a túlélésben, ezért az orvosok egy fém tartóban fecskendőt és tabletta formában morfint tároltak, amit vízben feloldva adtak be a sebesülteknek” – magyarázta dr. Papp Zoltán.

Egy igazi ritkaság: Philadelphiában gyártott morfiumtartó. A gyógyszer csomagolása és a fecskendő is 100 éves.
Pavló Péter

Gyerekcipőben járt az altatás

Ha egy sebesültet sikerült a szakorvosi ellátóhelyre eljuttatni, már viszonylag modernnek mondható körülmények fogadták. A fronttól 20-25 kilométerre lévő műtőket sterilizálták, több helyen gumikesztyűt is húztak, így igyekeztek a hasi, mellkasi és egyéb műtéteket elvégezni. A nagyobb problémát az okozta, hogy az 1910-es években még mindig ugyanazzal a módszerrel altatták a beteget, amit 1846-ban William T. G. Morton amerikai fogorvos talált fel. Morton kéjgázzal kábította el pácienseit, ám jelentős problémát okozott, hogy a gázt nem lehetett pontosan adagolni, így egy esetleges túlaltatásnál szívmegállás következett be. Az első világháború idején a harcokban megsebesült katonákat ezért a legtöbb esetben inkább helyi érzéstelenítéssel műtötték meg.

Gáztámadás

Az I. világháború ideje alatt több olyan fegyvert is bevetettek az egymással szemben álló felek, melyeket azóta szerencsére nem. Az 1915. április 22-i dátum örökre beírta magát a történelemkönyvekbe: a yperni csatában a világon először alkalmaztak vegyi fegyvert támadáshoz. A mustárgáz rettenetes pusztítást okozott, az áldozatok pedig szörnyű kínok között haltak meg.

„A mustárgázt azért hívják hólyaghúzó gáznak is, mert kis mennyiségben hólyagos kiütések keletkeztek az áldozat testén, míg nagyobb dózisban belélegezve tüdőödémát okozott, vagyis az áldozat nagy fájdalmak között végül megfulladt” – magyarázta dr. Papp Zoltán. A támadás után az antant nemcsak a katonákra, a lovakra is gázmaszkot adott, a frontvonal mögött pedig a hétköznapi élet részévé vált az eszköz: az embereknél minidig volt egy, sőt a babakocsikat is zárttá tették, hogy támadás esetén az újszülöttek is teljesen védettek legyenek.

A harci gázt fejlesztő Fritz Haber fedezte fel az ammóniaszintézist – mindezért 1919-ben kémiai Nobel-díjat kapott –, ám felesége nem tudta feldolgozni az Ypernt, a támadás másnapján öngyilkos lett.

Mobil röntgen és plasztikai sebészet

A világháború azonban nemcsak szörnyű találmányokat eredményezett. A harcokban megsérült katonák gyógyítását az is nehezítette, hogy bizonyos eszközök csak a szakellátó helyeken álltak az orvosok rendelkezésére – ha egyáltalán. Az 1895-ben Wilhelm Conrad Röntgen felfedezésének köszönhetően már ismerték a röntgensugárzás orvosi alkalmazását, a képeket azonban csak a kórházakban tudták elkészíteni.

Az első világháború idején Marie és Pierre Curie hazaszeretetből kezdte szorgalmazni a mozgatható radiografikus egységek bevezetését és használatát. Ennek köszönhetően saját költségükön egy kis mozgó teherautót alakítottak át és szereltek fel röntgenlaborrá, annak érdekében, hogy a francia katonák sérüléseit minél pontosabban tudják majd diagnosztizálni az orvosok. A géppel csak nagyon hosszú exponálási idő után tudtak felvételeket készíteni, ráadásul a több száz kilométeres frontvonalra csak egy jutott, ám ez a készülék jelentette később a mai modern, mozgatható röntgengépek alapját.

A Curie-házaspár fejlesztése mellett az orvoslás egy új területe, a plasztikai sebészet is az első világháborúnak köszönhető. Sir Harold Delf Gilles a háború kitörése után nem sokkal csatlakozott a Királyi Hadsereg Egészségügyi Szolgálatához, ahol Franciaországban egy francia-amerikai fogorvos mellé osztották be – ennek köszönhetően szentelte később életét a szépészeti beavatkozásoknak. Egyik első páciense Walter Yeo tengerész volt, akinek az arca 1916-ban roncsolódott meg. Gilles elsőként ültetett át más testrészről vett bőrt a roncsolódott területekre, elindítva ezzel a plasztikai sebészetet. Kollégáival később összesen 5 ezer emberen mintegy 11 ezer beavatkozást végeztek.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!