Gyakran többes szám első személyben írok, ezzel jelezvén, hogy nem tartom magam alapvetően különbnek a kritizált kollégáknál, noha távolról sem minden említett sajátság jellemző rám. Elsősorban a természettudományokról, ezen belül pedig a biológiáról lesz szó, lévén ez a szakterületem. Az ismertetett problémák általában nemzetközi jellegűek, de néhányuk idehaza hatványozott mértékben jelenik meg. Több kutató véleményezte a kéziratot a közlés előtt. Az ismertetett jelenségek létezésével mindenki egyetértett, de voltak, akik aggódtak, hogy az írás rossz fényt vet magára a tudományra és annak művelőire.

Ez a cikk nem a tudományos közösség ellenében, hanem érette íródott: a megtisztulást próbálja elősegíteni. Megjegyzem, a kutatás említett negatívumai rendszerint nem a tudomány belső lényegét alkotják, hanem csupán annak lenyesendő vadhajtásai. A bemutatott jelenségek zöme nem tudományos elemzések, hanem kollegiális beszélgetések során bukkant felszínre, ezért ezek megbízhatóságára ne vegyünk feltétlenül mérget.

Téglák a tudomány házában

A tudomány világában ideológiává merevedett az a nézet, mely szerint a kutatás által gyűjtött minden információ értékes, hiszen ezek hiányában rések maradnának a tudomány házának falában. Az adatgyűjtögetés eredményeként helyére kerül a tudás összes téglája, s idővel felépül a ház. Thomas Kuhn rondított bele először ebbe az idilli képbe szembeállítván ezzel az ún. Felhalmozás modellel a sajátját, a Szemléletváltás modellt. A filozófus szerint a korábbi tudományos elképzelést alapjaiban szorítja ki egy új paradigma, rendszerint azt követően, hogy a tudományterületet addig domináló szellemi vezér eltávozik az élők sorából.

A fizika fejlődésére elég jól illik ez a modell, habár a régi felfogás, még ha sutba is kerül, rendszerint szükséges az új elmélet megszületéséhez, az új ugyanis a régi romjain sarjad ki és fejlődik tovább. E tudományfejlődési modell legszemléletesebb példája az einsteini relativitáselmélet, ami a newtoni mechanika általánosítása; ez utóbbi törvényszerűségei csak speciális körülmények között (alacsony sebesség és kis tömeg) állnak fenn.

A biológiában nagyobb fontossága van a konkrétumoknak az elvont elméletekhez képest, például az emberi test és DNS felépítése ténykérdés, a működésüket illetően lehetnek inkább koncepcióbeli eltérések.

YouTube

Haszontalan kutatások

A tudományos kutatás redundanciáját tovább növeli a lényegtelen kutatások jelenkori elburjánzása. Az alpesi gürüsáska rágóizmainak kutatása egy valós biológiai kérdésre keres ugyan választ, mégis érzi az ember, hogy a rendelkezésre álló véges forrásokból nem pont erre a témára érdemes invesztálni. A kutatások többségénél nem ilyen szembetűnő a fölöslegesség, mert az érintettek meggyőző érvekkel teszik eladhatóvá a munkájukat. A potenciális orvosi alkalmazások hangsúlyozása szinte bármilyen projektet képes jelentősnek beállítani, s csak kevesen látnak az ideológiai máz mögé. Például fontos betegségre tesztelünk hatóanyagokat, néha számolatlan változatban, noha tudjuk előre, nem lesz olyan gyógyszeripari cég, amely sok százmillió dollárt és legalább tíz évet beáldozna a szer bevizsgálására, mert nem éri meg, főként, hogy nem is működik. Persze nem is az alkalmazhatóság a lényeg, hanem, hogy publikáljuk az eredményeket és – soha nem hasznosuló – szabadalmakat gyártsunk, rendszerint adóforintokból. Minek vajon ez a nagy igyekezet? Mert pályánkon az önfényezés elvárt követelmény, és mert mi kutatók különösen nagy becsvággyal rendelkezünk, sőt, úgy véljük, a szakmai siker maga az ember.

MTI / Koszticsák Szilárd

Egy másik önigazoló érv, hogy nem tudjuk, mi válik végül jelentőssé, ezért nem érdemes disztingválni. De igenis érdemes, számos kutatásról előre tudható, hogy lényegtelen a tárgya. Nemrég vált világossá, hogy még a fontos problémákat illetően sem végeznek megfelelő számú ellenőrző kísérletet – sokszor azért, mert nehezen végezhető el az ismétlés – s így még az is lehetséges, hogy nem helyesek egy adott terület uralkodó nézetei. Egy helytelen paradigma jegyében végzett kutatások tehát már a kiindulópontjukban értelmetlenek. Manapság ezzel a problémával küzd például a komplex betegségek ún. gyakori variáns hipotézis alapú megközelítése, melybe számolatlanul öntik még ma is a dollármilliókat, úgy tűnik, értelmetlenül. Összefoglalva: míg a fontos eredmények nem kellően reprodukáltak, addig a haszontalan kutatások ellepik a tudományt.

A modern tudomány művelői

A tudomány művelése korábban egy szűk, ambíció által vezérelt elit privilégiuma volt, manapság viszont óriási számú kutató végez tudományos tevékenységet világszerte, aminek eredményeként alaposan át is alakult a kutatás intellektusa és lélektana. A jelen helyzet jellemzője a tudományos pálya presztízsének meredek zuhanása; ma már lassan ott tartunk, kutatónak lenni lúzerség. E jelenség fő oka, hogy – noha a tudomány a technológiai innováció alapja, sőt a társadalmi fejlődés fő motorja is – a hatalom nem gondolkodik nagyobb távlatokban, s az oktatáshoz hasonlóan nem invesztál eleget e területbe. A laikusokra nagy hatást gyakorló szórakoztatóipar a tudományt veszélyesnek, a kutatókat pedig gonosznak vagy nevetségesnek álltja be, s részben emiatt a közvélekedés a bizalmatlanság – ellenségesség spektrum mentén ingadozik fel s alá.

A hazai tudomány presztízsét tovább degradálja, hogy a politika a szakmunkát dicsőíti az értelmiségi léttel szemben. A tudományos pálya igen nehéz, túl sok idő kell ahhoz, hogy jól kereső professzor legyen valaki (a fejlett világról beszélünk!), s az odavezető út a nélkülözés ösvényein keresztül vezet. A fenti tényezők okán nem feltétlenül a legtehetségesebbek kerülnek egy olyan pályára, ami elvileg a legmagasabb szintű szellemi kvalitást követelné meg. Míg korábban a világ megismerésének igénye alapvető motivációval bírt a pályaválasztás során, ma igen sokan csak véletlenül sodródnak a szakmába, s különféle kényszer és tehetetlenségi mechanizmusok tartják őket ott. A túlspecializáltság és az érdektelenség azt eredményezi, hogy a modern kor kutatója nem rendelkezik átfogó tudással, sokszor még a szakterületét illetően sem.

Míg az én időmben a leendő biológushallgatók az egyetemek elitjét képezték, ma ott tartunk, hogy a tananyagot egyszerűsíteni kell, nehogy túl sok legyen a bukás. Amikor kezdő kutatóként késő éjszaka elsétáltam Szeged neves kutatóintézete előtt, minden harmadik ablakban égett a világ, ma már jó, ha egyetlen lámpa világít, az is csak azért, mert a takarítónő égve felejtette. Ilyenkor elgondolkodom, vajon a technológiai fejlődés teszi szükségtelenné a fizikai jelenlétet a laborasztal mellett, vagy a motiváció zuhant óriásit. Pedig a merítés jóval nagyobb, hiszen mára egy kezdőévfolyam létszáma sokszorosára dagadt az én időméhez képest. Igaz, azóta a fiatalkorú népesség létszáma csökkent, s ma már a külföldi egyetemek is tárt ajtókkal várják a tehetséges hallgatókat.

Publikálj, vagy tűnj el!

A tudomány az egyik legkompetitívebb terület, ha nem produkálsz, véged. A teljesítmény finanszírozást igényel, ennek megszerzése viszont a tehetségeden kívül számos egyéb tényezőtől is függ. A szakmai karrier ezért nagyfokú bizonytalansággal terhelt. Perspektívaként ott állhatsz majd a negyvenes éveid közepén pályázati pénz és beosztottak nélkül, rettegvén az utcára kerüléstől, vagy megalázottan egy fiatalabb főnök irányítása alatt. A pályaelhagyás sem könnyű már ebben a korban. Egyszóval, vezetői pozíció elérése nélkül a tudományos pálya egyértelmű kudarc, vezető viszont csak kevés startvonalról indulóból lesz. A tudományos életpálya hatalmas dilemmája ez. Nem mindenütt éles azonban a verseny, egyes hazai egyetemek feladatuknak érzik a kudarcos életutak felkarolását.

Az számít, komám, hogy honnan jössz

Tapasztalatom szerint a biológus karrierzáloga nem az, milyen tehetséges vagy, hanem hogy milyen iskolákba jártál, és főleg, milyen laborban dolgoztál a pályafutásod kezdetén. Egy gyenge laborból csak igen nagy erőfeszítések árán találja meg az ember a felfelé vezető utat, míg egy produktívból jőve szinte garantált a siker. Egy termékeny főnök mellett jó eredményeim lesznek, s az inasévek letudtával ugyanabban, vagy hasonló témákban én is sikerrel pályázhatok financiális támogatásra. A kezdeti löket tehát szinte magától gurítja előre a karriert.

Egy másik ellentmondás, hogy míg a laborban a kézügyességünk alapján méretődünk meg, addig a laborvezetés elsősorban szellemi feladat. A nagy ötletek hiánya viszont nem akasztja meg a szakmai sikert, mivel egy high-tech laborban produkált izzadtságszagú eredmény még ma is vonzóbb a szaklapok számára, mint egy zseniális gondolat. Hogy miért? Mert erre van olvasói igény. Míg a fizikában az elméletek húzzák maguk után a kísérletes tudományt, addig a biológiában lenézik a „spekulációkat”. Tudományterületünket a matematikai modellek szinte teljes hiánya jellemzi, kivéve a populációbiológiát. Ez utóbbi modellek azonban különböznek a fizikáétól, mivel predikciókra valós rendszerekben jórészük nem alkalmas, csupán a jelenségek működési elveit szemléltetik.

AFP / DPA / FRISO GENTSCH

A kutató is ember

Úgy vélnénk, hogy a dicsekvés, az intrika, a hatalmaskodás, a kiszorítósdi és a különféle elvtelen trükközések az alacsonyabb szellemi nívó sajátjai. Nos, a kutatói intelligencia kifinomult módon és igen nagy odaadással gyakorolja a fenti tevékenységeket. Azt gondolnánk, két kutató intim beszélgetése során főként a tudomány legújabb eredményei kerülnek terítékre. Sajnos, ritkán ez a helyzet. Szakmáról valóban van szó, de ennek tartalmára inkább jellemző, hogy hencegünk egy nemrég megjelent cikkünkkel, vagy készpénzként állítjuk be egy nagyon jó lapba éppen beküldött kéziratunk elfogadását. A tekintélyhierarchiában való relatív helyzetünket nem csupán magunk fényezésével emelhetjük, hanem a kollégák lehúzásával is. Sajnos időnk jelentős részét ilyesfajta praktikákkal töltjük, ismereteink bővítése helyett. Döbbenetes, de még a szakma csúcsain is keveseket érdekel, miként működik a világ, legalábbis én így tapasztaltam.

Nyomulás a vezetői hierarchiában

Vannak közöttünk, akik halmozzák a pozíciókat, s már annyi szervezet és bizottság elnökei, hogy számon sem tudják azt tartani. Odafenn ismerünk mindenkit, a közvetlen munkatársak nevének megjegyzése viszont néha gondot jelent. A nyomulás során elszakadunk a profán valóságtól, gyakran magától a kutatástól is, amivel sokan korábban sem alakítottunk ki különösebb érzelmi viszonyt. Sikeresek lehetünk azonban így is, ha vannak, akik dolgoznak, írnak, sőt gyakran gondolkodnak is helyettünk. Sokszor nem is értem a téma részleteit, viszont az én érdemem, hogy egy működő labort irányítok: zseniális szimattal idehoztam a jó embereket, vagy csak megtartottam őket, amikor átvettem a főnöki stafétát. Azt suttogják, hogy nélkülem jobban mennének a dolgok? Szerezzenek pénzt, aztán menjen a duma!

Mi kutatók gyakran elvtelenül támogatjuk egymást, főként, ha azonos alomból származunk: magas posztokba segítjük a „barátot”, vagy a pályázatoknál döntünk a javára, s ő majd viszonozni fogja a szívességet. A források és a pozíciók korlátozottak, ezért másokat vetélytársként kezelünk, s megpróbáljuk kiszorítani őket, melynek eszközei az intrikák, a pénzforrásoktól való elszigetelés, vagy, szélsőséges esetben az állásukból való eltávolítás. Igen veszélyes lehet, ha valaki értetlenül bolyong a mikszáthi térben.

Bizonyos intézményekből tömegesen menekülnek a tehetséges munkatársak, gyakran nem önszántukból, hanem mivel vezetőként – szembemenve megbízatásunk lényegével – mi magunk tettük lehetetlenné a létezésüket. Én vagyok az intézetemben a szellemi mérce. Hogy adná ki magát, ha hagynám, hogy egy langaléta beosztott ott guggoljon a léc alatt? Az évtizedes ártó tevékenység eredménye azonban nem a megszégyenült bukás, hanem a még nagyobb hatalom, gyakran állami kitüntetések és posztumusz megdicsőülés. Akik ismernek, tudják, ki vagyok, de ezt elmondani csak suttogva merik. Befolyásunk a megbízatásunk lejárta után is fennmaradhat, pl. ha lehetőségünk van beleszólni, ki kövessen minket. Vannak intézmények, ahol az utódokat maguk az elődök nevelik ki. Ez nem feltétlenül eredményez kontraszelekciót, sőt, van, ahol szakmailag telitalálat a kinevelt utód, akinek a lojalitása viszont az átlagot jelentősen meghaladja.

Töltelékszerzők: a nagy átverés

Magyarországon mérik talán a legszorgalmasabban a tudományos teljesítményt, ami azért meglepő mert átlagát tekintve a magyar tudomány – focis hasonlattal élve – NB III szinten produkál. Ismerkedjünk meg néhány fogalommal, mielőtt elemezzük a témát.

Az egzakt mérőszámok bevezetését követően több, korábban nagy tudósként tetszelgő kollégáról derült ki, hogy a meztelen király ruháját viselik. Az alapvetően pozitív indíttatású szándék azonban mára kifordult magából, a tudománymetria sok esetben a látszatkeltés eszköze lett. A tudományos teljesítmény mérése nemzetközi szinten is felvet néhány problémát. Például az idézettséget nem súlyozzák attól függően, hogy milyen rangú lapban történt a citálás. Pedig nem mindegy, hogy a tekintélyes Nature nevű újságban megjelenő tanulmány szerzői figyeltek-e fel a munkánkra, vagy csak az Acta Biologica Szegediensisben hálálta meg egy kolléga, hogy legutóbb ugyanitt mi is idéztük őt. Valószínűleg bonyolult lenne az évenkénti folytonos korrekció a szaklapok változó IF-értékei alapján. Egy cikkben a valódi szerepünket viszont egyszerű lenne számszerűsíteni. A levelező szerző adja a szellemi és az anyagi muníciót, az első szerző végzi a munka dandárját, a társszerzők viszont kevesebb munkát végeznek, ha egyáltalán. Nem ritka, hogy a társzerző csupán egy eszközt birtokolt, esetleg egy beosztottat adott kölcsön, vagy éppen egy nagy befolyással rendelkező személy, akivel érdemes jóban lenni. Amikor egy társszerző teljes egészében elszámolja magának egy tudományos cikk összes paraméterét, azzal lódít egy nagyot. A legextrémebb eset az, amikor igen nagy (akár ezer feletti) a szerzők száma egy közleményben, melyben én teljesen lényegtelen helyen állok, viszont a cikkre kapott nagyon magas idézettséget és az IF-t egy az egyben számolom el magamnak.

A szakmai együttműködések pozitív szerepe a tudományos kutatásban vitán felül áll. Néha azonban ezek nem valódi tevékenységet takarnak, hanem pusztán egymás elvtelen bevételét a publikációkba. Megfelelő befolyás birtokában egy egész hálózatot vagyunk képesek működtetni e célból. E trükk a tudományos teljesítményünket sokszorozza meg anélkül, hogy egy hajszálnyit is hozzájárultunk volna a nevünkkel fémjelzett tanulmányokhoz. Tehát egy szemfényvesztésről van szó, amihez meg kellett erőszakolnunk a tudománymetriát. Ahelyett, hogy etikailag elítélnénk, még piedesztálra is emeljük ezt a gyakorlatot, mondván, az összefogás nem csupán kutatói, hanem egyenesen emberi erény. A valódi összefogás valóban az.

Nagy kutató látszatát úgy is kelthetem, ha rendelkezem egy drága műszerrel, amit, ha engedek másoknak használni, sok cikkbe bekerülhetek. Ráadásul, ha én végzem a munkát, még azt is füllenthetem, hogy anyag-bekerülési áron dolgozom, s így az anyagi hasznot és a szakmai sikert egyidejűleg bezsebelhetem. Egy technika kizárólagos ismeretével ugyanezt az eredményt érhetem el. Orvosokra jellemző, hogy humán szövetek felett rendelkeznek, amit csak publikációs részvételért hajlandók biztosítani, pedig még a begyűjtést is a munkatársak végzik.

Száguldás a mellékutakon

Nature

A rangos szaklapok magas IF-értékekkel rendelkeznek, pl. idén a Nature: 40,14; a Science: 37,2; a Cell: 30,41, míg bizonyos szakterületeken (pl. molekuláris biológiai vagy orvosi témákban) alacsonynak számít a 2 IF alatti érték. Ez utóbbi lapokban csak az nem tud publikálni, aki nem akar. Még egy 3-as IF-értékkel rendelkező újságba való bekerülés sem igényel túl nagy szellemi teljesítményt. Vannak kutatócsoportok, akik kizárólag ebben a sávban közölnek saját cikkeket, igaz, publikációk százait képesek ontani a hosszú évek során. A modern technika korában akár vásárolhatunk is tudományos cikkeket. Ha van pénzünk, akkor fizethetünk cégeknek a kutatás minden egyes lépéséért, vagy kollégákat bízhatunk meg ezzel, néha ideértve a cikk megírását is. A szegény, dolgozó kutató úgy érzi, megfogta az isten lábát, hogy a Nagy Pénzszerző árnyékában elvégezhette a ’piszkos munkát’, s még a cikkbe is bekerül, igaz, rendszerint nem a legjobb helyre. Mi magunk a telefonemelgetésen kívül nem tettünk egyebet az ügyért. Itt jegyzem meg, hogy bizonyos esetekben jelentős befolyást tudunk gyakorolni saját nyerési esélyeinkre a pályázatoknál. Ilyen esetben még a pénzszerzést sem illene érdemként könyvelni el az önéletrajzban.

Nemzetközi Cserebogár Bulletin

Bizonyos intézményekben az egyes szaklapok IF-értékét felszorozzák egy számmal, amit úgy számítanak ki, hogy az adott tudományterület legmagasabb rangú lapjának IF-értékét más tudományterületekéhez viszonyítják. Ha valaki egy kompetitív területen dolgozik, kicsi a szorzó, de ahol a csúcslap a Nemzetközi Cserebogár Bulletin, ott a Pécsi Cserebogár Hetilapban megjelent cikkünket tízezerrel kell szoroznunk, hogy munkánk a komoly tudományos eredményekkel egyformának tűnjön. Érdekes, nem jut eszünkbe, hogy a szélesebb tudományterület újságjai, vagy a tekintélyes interdiszciplináris lapok (Nature, Science) is lehetnének mércék.

A másik gond ezzel a rendszerrel, hogy egy periférikus tudományterület csúcslapjában publikálni jóval egyszerűbb, mint egy kompetitív szakterület közepes szintű újságjában. E cselezéshez mostanában a nemzetközi tudománymetria is segítő jobbot nyújt az ún. Q (Q1: a legjobb 25%) és a D (D1: legjobb 10%) kategóriák bevezetésével, melyek az újság rangját mutatják az adott szakterületen belül. De kétségtelen, van ebben a megközelítésben észszerűség is, hiszen egy rákkutatással foglalkozó eredményt magasabb IF-értékű lapokban lehet leközölni, mint pl. egy az ökológia vagy a növénybiológia területen végzett hasonló fontossággal bíró tanulmányt.

Egy papír értéke

Az érdektelenség és a szűklátókörűség rendkívül súlyos problémát jelent egy oktatási intézményben, ahol óriási hallgatói tömegek tanulhatnak emiatt korszerűtlen anyagot, amíg én állok a hierarchia csúcsán, és így a választott pályájukra igen nagy hendikeppel lépnek, ha lépnek egyáltalán. Az intézetünk gyakran egy PhD-temető, mert a balvégzetű doktoranduszok tíz évig szenvednek a fokozatért, és még ők voltak a szerencsések, mivel végül sikerrel jártak. Ennél már csak az a rosszabb, amikor valós teljesítmény nélkül adományozzuk a fokozatokat. Hallani olyan esetekről is, hogy bizonyos helyeken a dolgozatok saját kutatást nélkülöző összeollózása is előfordul, sőt, néha mások végzik még ezt a „munkát” is helyettünk.

Végszó

Noha a kutatást esendő emberek végzik nagy redundanciával és gyakran ártó attitűdökkel, a tudomány szekere mégis halad előre, nem is kis sebességgel. Olyan ez, mint a kapitalizmus, ami válságokkal küszködik, s rengeteg benne a pazarlás és az igazságtalanság, mégis ez az egyetlen működőképes gazdasági rendszer. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bele kellene nyugodni a megváltoztathatatlanba, idehaza különösen sok a javítanivaló. A konkrét anomáliák megnevezése és feltárása, valamint a nyilvánosság és a bírálhatóság megteremtése rengeteget javíthatna a helyzeten. A kapitalizmus akkor pörög, ha tisztességes és torzítatlan a verseny. Ezt az elvet kellene érvényesíteni a tudományos kutatásban is. A tudásalapú társadalmi modellel nem versenyképes semmi más, eszerint kellene cselekedni hát.

Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.