szerző:
HVG

A magyar tudósok már eddigi is kiszolgáltatott helyzetben éltek, dolgoztak. A bizonytalanságot csak növelik a kormány tudományos autonómiát csorbító lépései.

Fokozhatja a magyar tudósok elvándorlását, ha a kutatási pénzek mind nagyobb hányadáról minisztériumokban, pártvezetők irodáiban születik döntés. Bár a tudományos fokozattal rendelkezők színes összetételű csoportjának helyzetéről az utóbbi években nem készült célzott vizsgálat, Mosoniné Fried Judit és Horváth Dániel MTA-kutatók 2012-ben publikált – az Eurostat és az OECD kutatásaihoz kapcsolódó – elemzése már ekkor egyértelmű bizonyítékkal szolgált arra, hogy „jogosan beszélünk magas nemzetközi kutatói mobilitásról Magyarországon”.

Különösen a fiatal – 40 év alatti – kutatók körében volt már a kétezres évek első évtizedének végén is igen népszerű a rövidebb-hosszabb ideig tartó külföldi munkavállalás. Amit akkoriban még azzal az adott helyzetben egyértelmű pozitív kicsengéssel tálaltak a felmérés készítői, hogy „a tudósok hazai és nemzetközi munkahelyek közötti mozgása természetes része lett a kutatói életpályának”. Ezt erősítette az a tény is, hogy a világlátott kutatók (az összes tudós egyharmada) többsége jellemzően 6–12 hónapot töltött egyhuzamban külföldön. Igaz, a doktori fokozattal is rendelkezők esetében ez az időtartam már jellemzően 2–5 évre nőtt.

A kutatók létszáma tudományágak és korcsoportok szerint, 2016 (fő)
©

A többséget – korábban legalábbis – nem a menekülés, hanem jobbára a tudományos munkájukhoz kapcsolódó szempontok (tapasztalatszerzés, kedvezőbb munka- és publikálási körülmények) motiválták. És persze a külföldi munkával járó magasabb anyagi megbecsülés. Nemcsak azért, mert „kint jobban lehet keresni”, hanem mert a külföldi munka olyan szakmai referencia, amely révén a visszatérő kutató idővel Magyarországon is magasabb jövedelemre tehet szert.

A külföldi munka elszívó hatása tekintetében azonban az utóbbi években mintha fordult volna a világ. Mint az a Magyarország 2017 című, minap megjelent KSH-kiadványból kiderül, a korábbi évek töretlen emelkedését követően, 2014 óta mind a kutatóhelyek, mind az ott dolgozó tudósok számában csökkenés következett be. A tudományos fokozatú kutatók száma már nem éri el 36 ezret.

A csökkenésben – bár a statisztikákból az még nem derül ki, hogy milyen mértékben – már eddig is szerepe volt az elvándorlásnak. Ennek egyik mozgatórugója a finanszírozási környezet kedvezőtlen változása. A K+F ráfordítások összege például 2016-ban 31 százalékkal volt kevesebb az előző évinél, annak ellenére, hogy a vállalkozási, illetve külföldi forrásokból finanszírozott kutatási ráfordítások eközben nőttek. Ráadásul most a pénzek szétosztásába bele fog szólni a politika. Vannak olyan tudósok – mint például a méltán világhírű neurobiológus, Freund Tamás –, akik már kilátásba is helyezték, ha a kormány nem tágít a tudományos autonómiát csorbító terveitől, engedni fognak a csábításnak, és elfogadják az őket külföldről munkalehetőségekkel bombázó kutatóintézetek egyikének ajánlatát.

Az MTA díszterme. Elvándorlási veszteség
©

A Magyarországon dolgozó kutatók egyéni helyzete nagyban függ a munkahely jellegétől, a tudományterülettől és az életkortól. A legjobban a vállalkozási szektorban dolgozók járnak (60 százalékuk havi 300 ezer forintnál többet keres), ám ők alkotják a kisebbséget. A tudományos fokozatúak több mint fele a felsőoktatásban, közel egyharmaduk az államháztartásban – elsősorban az MTA kutatóhálózatában – dolgozik. (A többieknek nonprofit intézmény a munkaadója, vagy úgynevezett önálló alkalmazott.)

Bár elmúltak azok az évek, amikor diplomások – hogy némi mellékeshez jussanak – másodállásban például taxizást vállaltak, még a tudományos fokozatúak többsége is rendszeresen maszekol. A helyzet a korábbi évtizedek gyakorlatával szemben annyiban változott, hogy a főállásból származó jövedelmet kiegészítő mellékest a többség a saját szakmájában keresi meg. A kutatói munkája mellett például rendszeresen előad, oktat, publikál, szakért, netán médiaszereplést vállal. (Az, hogy emellett pályázik is, lényegében munkaköri kötelessége.) Azok esetében, akiknek sikerül „megcsípniük” egy-egy jobban fizető külföldi ösztöndíjat, sokszor épp az így szerzett pluszjövedelem nyújt fedezetet egy autó megvásárlására.

Bár a magyar tudósok anyagi viszonyai összességében valamivel jobbak, mint a hazai értelmiségi átlagé (a szociális területen és az oktatás alsóbb szintjein dolgozó diplomásokéhoz képest ez már tetemes előnyt jelent), jövedelmi lemaradásuk a versenyszférában dolgozó diplomásokhoz képest, s még inkább a külföldi kollégáikkal szemben még mindig számottevő. Ez a jövedelmi olló azonban a fiatalabb, következésképp mobilisabb korosztályok esetében egyre gyorsabban záródik: az ő itthon maradásuk, illetve itthon tartásuk szempontjából tehát a kiszámíthatóság, a tervezhetőség, az „életpályamodell” alapfeltétel kellene hogy legyen. A kormányzati lépések azonban épp ellenkező irányba mutatnak, amikor például a pályázati pénzek odaítélésénél a jövőben nem a szakmai grémiumoké, hanem egy-egy miniszteré lenne a döntő szó.

A „tudósháztartások” életmódjáról, tartós fogyasztási cikkekkel ellátottságáról szintén csak régebbi kutatások állnak rendelkezésre. A KSH korábbi statisztikáit alapul véve a rendszerváltás utáni időszak óta bekövetkezett jelentős javulásról árulkodtak. Az ezredfordulón már a háromnegyedükben – míg az összes felsőfokú végzettségű háztartásnak csak alig kétharmadában – volt például személygépkocsi. A lakáskörülményeket illetően azonban még egy évtizede is igen vegyes volt a kép: saját otthoni dolgozószoba például az ezredfordulón többségében csak az idősebb (60 éven felüli) kutatóknak jutott. A lakásépítésre és -vásárlásra felhasználható csok megjelenése sokaknak segíthetett. Erre lehet következtetni Falussy Béla kutatásaiból. Ő arra jutott, hogy „a család szinte elengedhetetlen hátország a tudományos karrierhez”. Ezt látszik igazolni, hogy a tudós férfiak körében jóval magasabb a házasságban élők és alacsonyabb az elváltak aránya, mint a 30 évesnél idősebb társaik esetében a népesség egészében. Tudós nőknél viszont fordítottak ezek az arányok.

A cikk a HVG 2018/28. számában jelent meg.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!