Fokozhatja a magyar tudósok elvándorlását, ha a kutatási pénzek mind nagyobb hányadáról minisztériumokban, pártvezetők irodáiban születik döntés. Bár a tudományos fokozattal rendelkezők színes összetételű csoportjának helyzetéről az utóbbi években nem készült célzott vizsgálat, Mosoniné Fried Judit és Horváth Dániel MTA-kutatók 2012-ben publikált – az Eurostat és az OECD kutatásaihoz kapcsolódó – elemzése már ekkor egyértelmű bizonyítékkal szolgált arra, hogy „jogosan beszélünk magas nemzetközi kutatói mobilitásról Magyarországon”.

Különösen a fiatal – 40 év alatti – kutatók körében volt már a kétezres évek első évtizedének végén is igen népszerű a rövidebb-hosszabb ideig tartó külföldi munkavállalás. Amit akkoriban még azzal az adott helyzetben egyértelmű pozitív kicsengéssel tálaltak a felmérés készítői, hogy „a tudósok hazai és nemzetközi munkahelyek közötti mozgása természetes része lett a kutatói életpályának”. Ezt erősítette az a tény is, hogy a világlátott kutatók (az összes tudós egyharmada) többsége jellemzően 6–12 hónapot töltött egyhuzamban külföldön. Igaz, a doktori fokozattal is rendelkezők esetében ez az időtartam már jellemzően 2–5 évre nőtt.

A többséget – korábban legalábbis – nem a menekülés, hanem jobbára a tudományos munkájukhoz kapcsolódó szempontok (tapasztalatszerzés, kedvezőbb munka- és publikálási körülmények) motiválták. És persze a külföldi munkával járó magasabb anyagi megbecsülés. Nemcsak azért, mert „kint jobban lehet keresni”, hanem mert a külföldi munka olyan szakmai referencia, amely révén a visszatérő kutató idővel Magyarországon is magasabb jövedelemre tehet szert.

A külföldi munka elszívó hatása tekintetében azonban az utóbbi években mintha fordult volna a világ. Mint az a Magyarország 2017 című, minap megjelent KSH-kiadványból kiderül, a korábbi évek töretlen emelkedését követően, 2014 óta mind a kutatóhelyek, mind az ott dolgozó tudósok számában csökkenés következett be. A tudományos fokozatú kutatók száma már nem éri el 36 ezret.

A csökkenésben – bár a statisztikákból az még nem derül ki, hogy milyen mértékben – már eddig is szerepe volt az elvándorlásnak. Ennek egyik mozgatórugója a finanszírozási környezet kedvezőtlen változása. A K+F ráfordítások összege például 2016-ban 31 százalékkal volt kevesebb az előző évinél, annak ellenére, hogy a vállalkozási, illetve külföldi forrásokból finanszírozott kutatási ráfordítások eközben nőttek. Ráadásul most a pénzek szétosztásába bele fog szólni a politika. Vannak olyan tudósok – mint például a méltán világhírű neurobiológus, Freund Tamás –, akik már kilátásba is helyezték, ha a kormány nem tágít a tudományos autonómiát csorbító terveitől, engedni fognak a csábításnak, és elfogadják az őket külföldről munkalehetőségekkel bombázó kutatóintézetek egyikének ajánlatát.

A Magyarországon dolgozó kutatók egyéni helyzete nagyban függ a munkahely jellegétől, a tudományterülettől és az életkortól. A legjobban a vállalkozási szektorban dolgozók járnak (60 százalékuk havi 300 ezer forintnál többet keres), ám ők alkotják a kisebbséget. A tudományos fokozatúak több mint fele a felsőoktatásban, közel egyharmaduk az államháztartásban – elsősorban az MTA kutatóhálózatában – dolgozik. (A többieknek nonprofit intézmény a munkaadója, vagy úgynevezett önálló alkalmazott.)

Bár elmúltak azok az évek, amikor diplomások – hogy némi mellékeshez jussanak – másodállásban például taxizást vállaltak, még a tudományos fokozatúak többsége is rendszeresen maszekol. A helyzet a korábbi évtizedek gyakorlatával szemben annyiban változott, hogy a főállásból származó jövedelmet kiegészítő mellékest a többség a saját szakmájában keresi meg. A kutatói munkája mellett például rendszeresen előad, oktat, publikál, szakért, netán médiaszereplést vállal. (Az, hogy emellett pályázik is, lényegében munkaköri kötelessége.) Azok esetében, akiknek sikerül „megcsípniük” egy-egy jobban fizető külföldi ösztöndíjat, sokszor épp az így szerzett pluszjövedelem nyújt fedezetet egy autó megvásárlására.

Bár a magyar tudósok anyagi viszonyai összességében valamivel jobbak, mint a hazai értelmiségi átlagé (a szociális területen és az oktatás alsóbb szintjein dolgozó diplomásokéhoz képest ez már tetemes előnyt jelent), jövedelmi lemaradásuk a versenyszférában dolgozó diplomásokhoz képest, s még inkább a külföldi kollégáikkal szemben még mindig számottevő. Ez a jövedelmi olló azonban a fiatalabb, következésképp mobilisabb korosztályok esetében egyre gyorsabban záródik: az ő itthon maradásuk, illetve itthon tartásuk szempontjából tehát a kiszámíthatóság, a tervezhetőség, az „életpályamodell” alapfeltétel kellene hogy legyen. A kormányzati lépések azonban épp ellenkező irányba mutatnak, amikor például a pályázati pénzek odaítélésénél a jövőben nem a szakmai grémiumoké, hanem egy-egy miniszteré lenne a döntő szó.

A „tudósháztartások” életmódjáról, tartós fogyasztási cikkekkel ellátottságáról szintén csak régebbi kutatások állnak rendelkezésre. A KSH korábbi statisztikáit alapul véve a rendszerváltás utáni időszak óta bekövetkezett jelentős javulásról árulkodtak. Az ezredfordulón már a háromnegyedükben – míg az összes felsőfokú végzettségű háztartásnak csak alig kétharmadában – volt például személygépkocsi. A lakáskörülményeket illetően azonban még egy évtizede is igen vegyes volt a kép: saját otthoni dolgozószoba például az ezredfordulón többségében csak az idősebb (60 éven felüli) kutatóknak jutott. A lakásépítésre és -vásárlásra felhasználható csok megjelenése sokaknak segíthetett. Erre lehet következtetni Falussy Béla kutatásaiból. Ő arra jutott, hogy „a család szinte elengedhetetlen hátország a tudományos karrierhez”. Ezt látszik igazolni, hogy a tudós férfiak körében jóval magasabb a házasságban élők és alacsonyabb az elváltak aránya, mint a 30 évesnél idősebb társaik esetében a népesség egészében. Tudós nőknél viszont fordítottak ezek az arányok.

A cikk a HVG 2018/28. számában jelent meg.