Mindenki szeretne boldog lenni, azaz a lehető legtöbb pozitív (és minél kevesebb negatív) érzelmet átélni, azonban a boldogság kék madarát nem is olyan könnyű megcsípni. Pedig milliárdos üzletágak épülnek arra, hogy bizonyítsák, a boldogság ott van bárki közelében, és ha mentális energiát áldoz rá, akkor el is tudja érni. Ez ugyan jól hangzik, azonban itt kerül a képbe az úgynevezett boldogságparadoxon. Több korábbi kutatás is igazolta ugyanis, hogy ha valaki erősen törekszik a boldogság elérésére, kevésbé lesz boldog, mint az, aki megfeledkezik erről, és más célokra összpontosít.
A Toronto Scarborough Egyetem kutatói egy lépéssel tovább mentek, és a boldogságparadoxont kiegészítve azt vizsgálták, hogy vajon vezet-e a boldogságkeresés az önszabályozás sérüléséhez a szabályozói erőforrások kimerülése miatt. Úgy találták, hogy a boldogság erőltetett keresése mentálisan fárasztó lehet, és éppen azokat az erőforrásokat meríti ki, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek valóban boldoggá tesznek bennünket.
Sam Maglio, az Applied Psychology: Health and Well-Being folyóiratban megjelent tanulmány egyik szerzője egy példát is említ. A boldogságvágyból adódó kimerültség olyan, mint hazatérni egy fárasztó munkanap után. Amikor szellemileg kimerültek vagyunk, nagyobb valószínűséggel hagyjuk ki az edzőtermet, főzés helyett elvitelre rendelünk, vagy a tévét nézzük ahelyett, hogy szeretteinkkel töltenénk az időt. Ezek az apró, önpusztító döntések összeadódnak, és összességében boldogtalansághoz vezetnek.
A tanulmány társszerzője, a Sydney Egyetemen dolgozó Aekyoung Kim szerint a boldogságkeresés és az önuralom ugyanazért a véges mentális energiakészletért verseng. Hogy bizonyítsa feltételezését, kutatótársaival kísérletsorozatot terveztek. Az egyikben arra kérték a kísérleti alanyokat, hogy rangsorolják tárgyak listáját. Bár ez egy hétköznapi feladat, azért igényel mentális összpontosítást és önszabályozást. Minél inkább törekedett valaki a boldogságra, annál kevesebb időt töltött a feladattal.
Egy másik kísérlet a „boldogság” szót tartalmazó hirdetéseket használta, hogy kiváltsa a tudatalatti vágyat, hogy a résztvevők boldogabbnak akarják érezni magukat. Azok, akik látták ezeket a hirdetéseket, kaptak egy tál csokoládét, és azt mondták nekik, annyit ehetnek belőle, amennyit csak akarnak. A „boldogság fődíjának” kitett személyek lényegesen több csokoládét ettek, mint a társaik, ami arra utal, hogy kevésbé volt önuralmuk, hogy ellenálljanak a kísértésnek.
Ezután a résztvevőket arra kérték, hogy válasszanak hétköznapi tárgypárok közül. Az egyik csoportnak az alapján kellett választania, hogy mitől válna boldogabbá, míg a többiek személyes preferenciáik alapján döntöttek. Ezután mindkét csoportnak mentális feladatokat kellett végeznie, hogy felmérjék az önkontrolljukat. A boldogságot kereső csoport korábban abbahagyta a munkát, ami azt jelezte, hogy kevesebb mentális erőforrásuk maradt.
Ettől függetlenül a kutatók állítják, hogy a boldogság keresése nem hiábavaló. Szerintük inkább az a probléma, hogy miként gondolkodunk a boldogságról. Sokan úgy tekintenek rá, mint egy árura, amit fel kell halmozni. Ahelyett, hogy bárki is könyörtelenül hajszolná a boldogságot, érdemes megfogadni Maglio megközelítését: értékeljük azt, amink már van. „Ne próbálj mindig rendkívül boldog lenni. Ahelyett, hogy megpróbálnál több dolgot megszerezni, amire vágysz, inkább nézd meg, amid van, és fogadd el úgy, mint valami boldogságot” – javasolja a szakember.
Az eredmények egyébként összhangban vannak a választás paradoxonával kapcsolatos korábbi kutatásokkal is, amelyeknek az a végkövetkeztetésük, hogy a túl sok választási lehetőség döntési fáradtsághoz és elégedetlenséghez vezethet – mutat rá a ZME Science. Ha a boldogságra úgy tekintünk, mint valami olyasmire, amire aktívan törekednünk kell, kudarcra ítélhetjük magunkat.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.