„Nem érdekel, hogy mi van a pályázati kiírásban, meg a költségvetésben, akkor is kapnak tízmilliárdot a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatását segítő programra, mert megígértem a haveroknak! És a Pető Intézetnek külön is jár egymilliárd!” – dörögte a miniszterelnök, amint kerekesszékén begördült a kormányülésre. Egy szavunk sem lehetne.

„Akkor módosíts törvényt, János, de adjuk oda a tízmilliárdot, és látni akarom az erkélyemről, vidéki dácsám kényelméből, ahogy a szomszédban elindul a hallássérültek hipermodern gyógypedagógiai központjának az építése!” – jelelte indulatosan a siket miniszterelnök a riadtan pislogó államtitkárnak. Lássuk be, ennek szükségességével is nehéz lenne vitatkozni.

„Tőlem a rohadt EU a feje tetejére is állhat, de a költségvetési tartalék terhére akkor is vakvezető kutyákat fogunk kiképezni, ha milliárdokért, hát milliárdokért! Majd elnevezzük Vak Bottyán Tervnek!” – kopogtatta Braille-billentyűzetén a vak miniszterelnök válaszlevelét a nemzetgazdasági miniszternek. És a sajátosan magyar mutyivilágból egy jobb ország születik.

„Kiszámoltam, pontosan tizenhétmilliárd-nyolcszázhatvanmillió-négyszáznegyvenöt forintot, és huszonkét fillért költünk azonnal az autista gyerekek iskolai oktatására, pedagógusképzésekre, intézménykorszerűsítésre, szülősegítésre!” – közölte a miniszterelnök, és a kormány tudta, hogy nincs pardon, és lám, a kormányfői parancsszó ismét csak a társadalom régi adósságának törlesztését segítette.

„Ma már megettem mindhárom zsemlémet, rohadt éhes és ideges vagyok, ezért csak röviden: minden magyar cukorbeteg a legdrágább, legkorszerűbb inzulinkészítményt kapja, és a dobozra nyomják rá az arcomat!” – ez volt az a mondat, amiből minden miniszter és államtitkár sejtette, hogy nincs pardon, a cukorbetegeket végre – ha nem meggyőződésből, legalább félelemből – emberszámba kell venniük.

*

Teljesen nyilvánvaló, hogy Magyarországon középtávon csak a miniszterelnök identitását meghatározó csoport támogatására jut közpénz. Éppen ezért – és tekintettel arra az évtizedes adósságra, amit Magyarország valamilyen okból sérült polgártársaival szemben felhalmozott – azt szeretném, hogy Magyarországnak fogyatékkal élő vagy sérült miniszterelnöke legyen. Aki a fenti célok bármelyikének hasznosságával és esedékességével vitatkozik, az nem ismeri ezt az országot, amelynek sajnos nem mozgássérült, nem vak, nem siket, nem autista, még csak nem is cukorbeteg, hanem egy vidéki focista a miniszterelnöke.

Ezért például a költségvetési tartalék terhére 400 millió forintos rendkívüli támogatást biztosít az első osztályba feljutott Mezőkövesd Zsóry Futball Club fejlesztésére, de a világhírű Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetének ugyanilyen összegű támogatási igényét többkörös hazudozással szabotálja el a minisztérium („Emberi Erőforrások”, ne röhögtessenek már).

Szóval ha már mindenképpen az „övéinek” oszt a miniszterelnök, akkor olyan kormányfőt kéne választani, akinek az „övéi” tényleg rá is szorulnak az extra figyelemre, a milliárdokra, ahol jó helyen lenne ez a pénz. Nyilván van az a másik verzió, hogy akkor is előbb kapjanak a mozgássérült gyerekek, mint a focisták, ha a miniszterelnök egyébként a szabadidejében focizik. De ez egyelőre elképzelhetetlennek tűnik.