Berecz persze sanszosan nem önszántból húzódott vissza annak idején, még ha ezt is hangoztatta kevés nyilvános megnyilatkozásában. Egyszerűen kiszorították, gyenge volt megküzdeni az MSZMP-s apparatcsikokkal, a formálódó ellenzék lendületével, s nem bírta a lassanként a „fajtája” ellen forduló közhangulatot. A rendszerváltás után talpon maradt kommunista vezetők között szinte csak olyanokat találunk, akik tagjai voltak az utolsó állampárti, Németh-kormánynak. Aki ebbe nem fért bele, az vagy idejekorán belerúgott a széthulló pártba, például azzal, hogy népfelkelésnek mondta az addig reakciós ellenforradalomnak titulált 56-ot (Pozsgay Imre), vagy pedig a történelem fintoraként Magyarország első köztársasági elnöke lehetett (Szűrös Mátyás).

© Túry Gergely

Nos, Berecz inkább lelépett a közéletből, és most már biztosan mondhatjuk: jobban nem is dönthetett volna. Múlt pénteken Berecz „Keljfelj” János ugyanis nagyívű kiáltványt intézett a nemzethez, a politikai erőkhöz, melyben nemcsak, hogy aggódását fejezi ki e lángoktól ölelt kis ország sorsát illetően, hanem kompakt megoldásokat is kínál a problémák megoldására.

A szövegnek már a címe is telitalálat: Könyörgés. Könyörgöm – kezdi Jánosunk –, bár nem vagyok vallásos. Igaz, később a szövegben azt is leírja: „adná az Isten!”. Így nagybetűvel, ahogy a hívők szeretik, ami egy ilyen pápaválasztó korban legalábbis autentikus írásmód, még ha egy KB-titkártól röhejes is. De ki tudja, Jánosunk tán éppen nevettetni akart. Aztán a külhoni és hazai magyarság különféle viszonylatokban megmutatkozó megosztottságán dörög, mondván, „a gyűlölködés minden szinten és minden rétegben romboló”. Aztán beköpi, hogy mindezt csak szítja az ügynökvita meg a „családi vagyonok eredete utáni kutakodás”.

Mindennek pedig, Berecz János szerint, az a következménye, hogy „ellenségeink kinevetnek minket”, mert „megszűntünk veszélyes ellenfél lenni”. Felmerül, hogy a szerző vajon kit tarthat ellenségünknek? A két év múlva az unióba lépő románokat, a Nyugat által már évekkel ezelőtt befenyített, de lassan normalizálódó szerbeket, esetleg az új EU-tagok jelenlegi éllovasait, a szlovákokat? Berecz mindenesetre ellenségképet rajzolna, akivel szemben össze kell fognia a magyarságnak.

De vajon honnan húz most elő ellenségképet? Úgy tűnik, szerinte a legfőbb ellenség belül rág, s ez a „törpe párt”, vagyis az SZDSZ. Tehát van itt egy elnyomó kisebbség, ami rákényszeríti az akaratát többségre, többek között nemzetpolitikai kérdésekben, melyekhez ráadásul „nem is ért!” A két nagy, tisztességes szándékú (nem mi mondjuk, ő sugallja) párt pedig a liberálisok béklyójában vergődik. Aztán kerül még ellenség, a „nemzetközi gazdasági vállalkozók” képében. Ők kihasználják torzsalkodásainkat, a saját javukra fordítják a helyzetet. Igaz, leszögezi, hogy a „maguk módján igazuk van”, de mi azért „szégyellhetjük magunkat”.

A következőkben Berecz János nemzeti programot sürget, mely így már elég „átütő” ahhoz, hogy maga döntsön uniós támogatásairól, s nem pedig az EU szervei. És milyen igaza van, az EU már csak így működik. És hogy mindezt hogyan tudnánk elérni? Gondolták volna, hogy nemzeti megegyezéssel? Szerinte „félre kell tenni a személyi sérelmeket”, és ráébredni arra, hogy mindnyájan magyarok vagyunk. És tényleg, mindnyájan magyarok vagyunk, kivéve – János szerint – az SZDSZ-t, hiszen a törpepárt politikusaitól nem várható el, hogy tekintettel legyenek a nemzeti érdekekre.

Mindezek után Berecz János, az állampárt jótékony feledésbe merült funkcija feltalálja a spanyolviaszt, s elárulja a népnek, hogy mi a megoldás. „NAGYKOALÍCIÓ”, sürgeti a képtelen ötletet – így, csupa nagybetűvel. És igazából meg se lepődik az ember, mikor belegondol, hogy ki mondja ezt.

Egyrészt minden választás előtt felvetik a dolgot, ahogy azt is, hogy az SZDSZ összefekszik a Fidesszel. Hogy melyiknek van nagyobb realitása, azt most inkább hagyjuk, csak akkor lehet ezeket a felvetéseket helyén kezelni (a latolgató hülyének nézése nélkül), ha a politikai kabaré mentális környezetébe képzeljük. Másrészt pedig azért sem kell meglepődni, mert – ugyan kicsit rosszindulatú olvasatban – egy állampárti figurától nem is nagyon várhatunk mást, mint a pártpolitika ignorálásának és a két nagy párt közös rablógazdálkodásának sürgetését.

De ezúton emlékeztetnénk Berecz Jánost, hogy a korábbi rendszert (melynek éppen ő volt nagyhatalmú kiszolgálója) leváltó demokrácia lényege a pluralizmus, a szabad párt- és véleményválasztás, ahol a nép és nemzet üdve a vitákban és a különféle megoldási lehetőségek egymással való - még ha néhol kicsit „durvább hangnemű” – ütköztetésében rejtezik.