Az ifjú Grass amerikai rakéták ellen tüntet

Grass látszólag azonnal több karhossznyi előnnyel indul ebben a morális futóversenyben. Őt ugyanis – tudtunkkal – lelki-ismeretén kívül semmi sem kényszerítette leleplezésre, nyugodtan vihette volna Waffen SS soraiban eltöltött idejének titkát a sírba. Ellentétben mondjuk Szabó Istvánnal, aki csak azután ismerte el beszervezésének tényét, amikor azt a sajtó nyilvánosságra hozta.

Ez az első, de korántsem az egyedüli különbség. Grass szégyelli magát, nem próbál hősi vagy mártírpózban tetszelegni, ahogy a Napfény íze és a Mephisto Oscar-díjas rendezője tette. Lefogadjuk, német földön aligha verbuválódnak olyan szerecsenmosdató brigádok, mint itthon a Szabó-ügy idején. Melyeknek tagjai petíciókban, tévészereplésekben úgy dicsőítették és sajnálták a filmrendezőt, mintha ő lenne a besúgás áldozata. Tegyük hozzá: Grass a fekete egyenruha magára húzásán kívül semmit nem csinált, Szabó viszont írt jelentéseket osztálytársairól, barátairól. Az őrjítő különbség oka a német és magyar közállapotok, ég és föld relációja mellett a nácizmus-kommunizmus viszonylatban jelenlévő kettős mérce.

Az eltérések mellett persze vannak rokon vonásai is a két drámai ügynek. Például, hogy egyiknél sem a tény megléte a “főbűn”, sokkal inkább az, hogy ennyi időt át eltitkolták. De vajon miért? Mindketten a gyerekkorból alig kinőve sodródtak bele az önkényuralmi rezsimmel való kollaborálásba. Hogy Grass kamaszként az SS fegyveres elitalakulatának tagja volt, arra büszke nyilván nem lehet, de azért a megfeszítése sem indokolt. Minden totális diktatúra a fiatalokra épít, akiknek még se szilárd erkölcsi iránytűjük, se viszonyítási alapjuk nincs.

Ha Goebbels Amerikában születik, jó eséllyel lehetett volna multimilliárdos reklámguru vagy filmgyáros. Nem az író volt az egyetlen, aki ördögien zseniális propagandagépezetének áldozata lett. Kevésbé szerencsés kortársai közül nem egy végezte fanatizált ágyútöltelékként a szovjet harckocsik lánctalpai alatt. És ahogy Grass SS-vállapja, úgy Szabó ügynökkartonja is magas találati aránnyal kimagyarázható. Rendezőnk mondhatja, hogy félt, megzsarolták, a nyomás alatt összetört. De az egyik soha és a másik is csak késve élt a nyíltszíni bűnbánat lehetőségével.

Az ifjú Szabó rendezés közben

Az emberöltőnyi hallgatás oka talán az intellektuális gőg. Grass és Szabó bizonyos értelmiségi körökben abszolút szakmai és morális autoritássá vált. Tanítványok, rajongók, doromboló kritikusok sleppje fogta őket holdudvarba. Regényeikről (filmjeikről) nem illett rosszat írni, kulturális bálványimádás tárgyaiként lassacskán az irodalmi szalonok, filmklubok szent teheneivé váltak.

A balliberális ikonográfia részeiként valamiféle elvont humanizmust testesítettek meg a fasizmussal, általában a diktatúrákkal szemben. Ráadásul a művészi létezés olyan, hogy az erkölcsi mélypontokat, az önpusztítóan feldolgozatlan-kibeszéletlen bűnt is képes gyümölcsöztetni, az ihlet szolgálatába állítani. A belülről emésztő lelkifurdalás valószínűleg Grass és Szabó műveit egyaránt még hatásosabbá, letaglózóbbá tette.

Alkotói kvalitásuk tehát nemigen vitatható. Emberi-erkölcsi nagyságuk viszont annál inkább. Hisz milyen alapon buzdít filmszalag és nyomdafesték közvetítésével múltunk démonaival való szembenézésre az, aki évtizedeken át képtelen volt a saját felelősségének, dicstelen szerepének meggyónására? Így mondhatjuk, hogy olyasmit követel a nézőtől-olvasótól, amelynek önmaga sem tudott megfelelni.

De azért össztársadalmi méretű hozadéka is van az ilyen történéseknek. Valahogy úgy, mint Paul Johnson Értelmiségiek című könyvének, melyben híres intellektuelek magánéletét, titkolt gyarlóságait, bűneit teszi górcső alá Rousseautól Ibsenen át, Bertrand Russelen keresztül egészen Norman Mailerig. Fontos, hogy a szabad és nyitott társadalom polgára megértse: a közszereplő, legyen bár író, mozisztár, politizáló értelmiségi, nem tévedhetetlen napkeleti bölcs, akit áhítattól tátott szájjal kell hallgatni. Hanem hús-vér ember, s mint ilyennek vannak (lehetnek) tévedései, megalkuvó döntései, kétes húzásai is. Minél tehetségesebb valaki, annál égetőbben szükséges, hogy ne kizárólag csápoló rajongói, hanem botlásaival szembesítő kritikus nézői-olvasói is legyenek.