© Bánkuti András

A régi/új adminisztráció, a győzelmi mámor katzenjammerének kiheverése után előbb vagy utóbb nekilát majd mindazon, mostanáig többnyire csak úgy általában emlegetett gazdasági-társadalmi reformoknak, amelyek jellegéről, érdemi elemeiről aligha olvashattunk tényszerű dolgokat a kampányanyagokban, de amelyek nélkül aligha lesz továbbtaszigálható az ország szekere.

Ám a közembernek ezekben az ügyekben, lássuk be, eléggé kicsiny választási lehetősége adódik, és maguk az elkerülhetetlennek tetsző tennivalók bal- vagy jobboldali végrehajtói is keskeny és egyirányú utcában hajtanak majd. A választópolgár pedig legfeljebb szembesülhet mindezzel, és abban sincs különösebb kétség, hogy a szembesülés nem lesz mindig örömteli. Megúszni viszont, bárki jön is, aligha lehet bármit is, így szabadság - nézzünk szembe legelőbb ezzel a ténnyel - legfeljebb annyiban van, hogy az elkövetkező két hét választási fordulóiban kijelöltessék, vajon a többség kitől fogadja el inkább a változásokkal járó elkerülhetetlen izgalmakat.

Ez az első látásra szinte szóra sem érdemes politikai minimálprogram azonban az elkövetkező négy évre kinek-kinek a napi 24 órára szóló közérzetet is jelenti majd. Az előttünk álló napokban tehát arról folyik majd kvázi népszavazás, hogy milyen arculatú, hangulatú hazában lehet nagyobb köztürelemmel elviselni a halaszthatatlannak mondott terápiát. Vajon attól a kurzustól fogadják-e jobb szívvel a majdani gyógyulás reményében lenyeletett, olykor keserű pirulákat, amelynek képviselői új nyitvatartási szabályokkal kívánnák nemesebbnek ítélt (esetleg mindjárt meg is jelölt) irányokba terelni a közfigyelmet a szombat-vasárnapi plázaprogramokról? Könnyebben elviselhetők-e a reformok mellékhatásai, ha a serdületlen gyermeket a terméketlen szócséplés helyett egy-egy nyaklevessel vagy nevelő célzatú körmössel vezetik rá az elvárások mihamarabbi megértésére? Jobban belenyugszik-e a nemzet az igazgatási és szolgáltatási rendszerek átalakulásával járó bizonytalanságokba, ha azt látja: az állam korlátozza, bünteti az életüket a többség értékítéletétől eltérő módon és ízléssel berendezni kívánók korlátlan szabadságvágyát? Ha sikerül politikán és törvényen kívül helyezni minden olyan politikai irányzatot, amely haszontalannak vagy károsnak ítéltetik? Ha csakis a hagyományos család, az elvárt gyerekszám nyerheti el a teljesértékűség állami elismerését, míg például az önzőnek minősülő szingliség szégyenbélyeget kap? Ha történelminek kinevezett egyházak templomaiban és azokon kívül az igehirdetés keretében és azon túl értelmezhetik, értékelhetik és alakíthatják a politikát és a másban hívők életét? Ha történelmi igazságtalanságok során elszakított magyaroknak adott állampolgársággal biztosítják több jövőbeli választás eredményét?

E sorok írásakor még nem tudható, hányan, milyen módon döntenek majd e pártprogramokban közvetlenül le nem fektetett, ám a választójoggal felruházottak számára mára nyilvánvaló kérdésekben. A polgár számára mégis talán leginkább ebben lesz a 2006-os választások igazi tétje.

HORVÁTH ZOLTÁN

(A szerző a HVG munkatársa)