Juhász Pál: Vannak valóban, akik úgy gondolják, hogy Kóka Jánossal Gyurcsány Ferenc “klónja”, egy “politikai vállalkozó” kerítette hatalmába az SZDSZ-t, amelynek végérvényesen befellegzett. Én azonban ezt az interpretációt mesének tartom. Ne feledkezzünk el arról, hogy a két elnökjelölt, Kóka és Fodor, lényegében ugyanazzal állt elő, és a 2001-ben született Korszakváltás programja aktualizált változatát terjesztették a kongresszus elé. Igaz, mindketten más és más vonatkozásait hangsúlyozták, de semmi ok nincs azt hinni, hogy Kóka ne tartaná tiszteletben a liberális elveket és értékékeket, mint ahogy azt sem, hogy Fodor ellensége lenne a pragmatizmusnak. Vagyis a két jelölt antagonisztikus szembeállítása közönséges mese volt, semmi egyéb.

Kóka elnökké választása csak azt fejezi ki, hogy a tagság jó része operatívabb pártot igényel, amely képes megoldani a napjainkban tornyosuló problémákat. Ezek közül az a legsúlyosabb, amit úgy fejeznék ki, hogy megrendült a társadalom bizalma a politikában. Ennek legfőbb oka, hogy az emberek zöme úgy élte meg az 1989-90-es rendszerváltást, hogy erre azért került sor, mert ’a kommunisták nem csinálták meg a szocializmust, de majd az új rendszer megcsinálja’. Csakhogy az SZDSZ alapítóinak többsége, köztük én is, nem azért küzdött a Kádár-rezsim ellen, mert a kommunisták nem boldogultak a kommunizmus megvalósításával, hanem azért, mert egyáltalán nem hittünk abban, hogy meg lehet valósítani a kommunizmust.

Úgy vélem, az államnak nincs ereje és eszköze ahhoz, hogy az emberek többségét megóvja a gondoktól. Elsősorban attól a gondtól, hogy a saját jövőjével törődjön, hogy a világ változásaihoz igazítsa az életstratégiáját, hogy mindig új dolgokat tanuljon, új kapcsolatokat építsen. Minden olyan politika, amely úgy akar szavazatokat nyerni, hogy megígéri: megoldja az emberek gondjait, megcsalja önmagát, de a választóit is.

Az állami szerepvállalás az 1990 után berendezkedő magyar politika kulcskérdése volt. 1994-ben a szocialisták átütő választási sikert arattak azzal az ígérettel, hogy az állam megkíméli majd polgárait a “farkasvilágtól”, a szabad versenyes kapitalizmustól. Az MSZP-nek partnerre sem volt szüksége a kormányzáshoz, de az SZDSZ elfogadta Horn Gyula ajánlatát, és belépett a koalícióba. Vagyis a program, amellyel a baloldal akkor, de 2002-ben és 2006-ban is, megnyerte a választásokat, alapvetően eltért attól, amelyet megvalósított.

A jobboldal ugyanúgy felelős az ígérgetésért, mely egyes esetekben valóságos komédiává vált. 2002-ben például az MSZP és a Fidesz szinte azon vetélkedett, hogy melyik építi fel biztosabban a szocializmust. Az a kampány az önámítások vetélkedője volt, és az SZDSZ súlyos hibát követett el, amikor nem mondta ki, hogy a nagy pártok ígéretei betarthatatlanok. Így a liberálisok is asszisztáltak a Medgyessy-kormány felelőtlen költekezéséhez, amely a költségvetés egyensúlyának megrendüléséhez vezetett. A bérek, a nyugdíjak emelésével, az autópályák építésével, a lakásépítéssel túl sokat vállalt magára az állam. 2006-ban jött el az “igazság pillanata”, amikor le kell számolni a kollektív hazugságokkal. Ez fájdalmas folyamat, mert az emberek jobban szeretik a mesét, mint a valóságot.

Az SZDSZ most lezárult elnökválasztási kampányában ez a dilemma kommunikációs kérdésként jelent meg: a jelöltek milyen eszmék képviseletében lépjenek fel? A “szabadság és szolidaritás” ma is érvényes jelszavát népszerűsítsék-e, vagy inkább azt, hogy az SZDSZ “a problémák megoldásának technológusa”, a “szabadság technokratája”? Azért támogattam Kókát, mert elegem volt a nyafogás kultúrájából, s szimpatikus volt a jelölt, aki a siker kultúráját testesítette meg. Elismerem ugyanakkor, hogy mivel a Kóka által megtestesített siker elsősorban üzleti jellegű, ez a megközelítés sokakban bizalmatlanságot kelthet. Magyarországon mind a jobb- mind a baloldali szocialisták időtlen idők óta gyanakodnak a piaci sikerre, s ez megnehezíti, hogy az üzletileg sikeres emberek öntudattal vállalják a teljesítményüket. Másfelől az is tény, hogy ha egy az üzleti siker nem vállalható öntudattal, akkor a társadalom lemond arról, hogy válságaiból aktív módon, önmaga találja meg a kiutat.

hvg.hu: Meglehetősen sokan vannak, akik szerint Kóka és Gyurcsány személyes példamutatása hiteltelen a választók jelentős részre számára, mert ők csupán „jókor voltak jó helyen”, az állami vagyon privatizációjából, illetve állami megrendelésekből gazdagodtak meg, vitatható jogi körülmények között.

J. P.: Ne feledje, hogy Kóka János a maga kis cégéből az Orbán-kormány idején csinált nagyot. Igaz, hogy az Elender nagyobb részt állami megrendeléseket teljesített, de ezeket nem a szocialistáknak és szabad demokratáknak köszönhette, és kemény nemzetközi konkurenciával is számolnia kellett. Kókánál maradva, azt se feledjük, hogy ő szervezte meg az Informatikai Vállalkozók Szövetségét, ezt a szakmai egyesületet, amely 2001-ben már képes volt arra, hogy a kormányok politikáját is befolyásolja. Ezen az úton, szakmapolitikusként került bele a közéletbe, egy dinamikusan fejlődő üzletág képviseletében. Nem hiszem, hogy a politikusnak, ugyanúgy, mint a népmesei királyoknak, a személyes példamutatás lenne a dolga. Neki a politikában kell jól teljesítenie, s ezen a téren a megítélés sok tekintetben a választott szemponttól függ. Elég, ha itt Bethlen Gábor példájára hivatkozom, akit gátlástalan törtetőnek és messzire tekintő államférfinek egyaránt be lehet mutatni.

hvg.hu: Kóka politikusi teljesítményével kapcsolatban is merültek fel kétségek: tagja volt az első Gyurcsány-kormánynak, és 2004 őszétől asszisztált a reformok további halogatásához.

J. P.: Ebben van igazság. Miniszterként adós maradt az ígéretek teljesítésével. Ugyanakkor az infrastruktúra erőltetett fejlesztésével, az államadósság növelésével hozzájárult a gazdasági problémák elmélyüléséhez. Most azonban szembe kell néznie a kényszerrel, véget kell vetnie a további költekezésnek.

hvg.hu: Mi a véleménye arról, amit Fodor Gábor hivatkozott, vagyis hogy a koalíciós partner párt elnöke ne legyen a miniszterelnök alárendeltje a kormányban?

J. P.: Ezzel kapcsolatban két, szintén a mesék világába tartozó történet jut az eszembe. Az egyik: Kóka valójában Gyurcsány ügynöke a liberális pártban, az MSZP trójai falova. A másik: Gyurcsány a liberálisok embere a szocialistáknál, báb az SZDSZ kezében. Kétségtelen van közöttük bizonyos hasonlóság: Gyurcsány is, Kóka is olyan ember, aki “összeadja a számokat”. Ami Kóka részvételét illeti a kormányban, az megfelel a nemzetközi gyakorlatnak. Tény ugyanakkor, hogy Pető Iván az SZDSZ elnökeként nem vett részt 1994 és 1998 között a Horn-kormányban, sőt, az előző elnökünk, Kis János még parlamenti képviselő sem volt.

hvg.hu: Az önkormányzati választásokon megrendültek az SZDSZ vidéki pozíciói, olyannyira, hogy sok szocialista nagyobb fantáziát lát koalíciós partnerként az MDF-ben, mint a fővárosi kispártnak tekintett SZDSZ-ben.

J. P.: A közepes nagyságú városok SZDSZ-es polgármesterei közül sokan megbuktak, de sikertelenségük főként annak tulajdonítható, hogy közös jelöltek voltak az MSZP-vel. Igaz, vidéken, a kisvárosokban és falvakban nagyon kevés az öntudatos liberális szavazó, és ennek többféle oka van. A leglényegesebbnek azt tartom, hogy a rendszerváltás jogalkotása rosszul kezelte az agráriumot. 1992 és 1994 között alakult ki az a tendencia, ami napjainkig érvényesül, vagyis hogy az állam nem érdekelt a stabil és tartós birtokviszonyok kialakításában, abban, hogy a mezőgazdaság biztonság és tervezhető legyen. Ehelyett a jogalkotás arra törekszik, nehogy már valaki jól járjon. Ezzel megnehezítette a stabil üzemrendszer kialakulását, és állandósította a bizonytalanságot. A falusi emberek jelentős része mindennapos harcot vív a túlélésért, nem igazán vevő az elvont eszmékre, így a liberális gondolatok befogadására sem.

hvg.hu: Nem tart attól, hogy a társadalombiztosítás reformja, a járulékfizetés újraszabályozása, a szociális feszültség kétségtelen növekedése, a magas színtű munkanélküliség politikai radikalizálódáshoz, és az SZDSZ perifériára szorulásához vezet?

J.P.: Ami a járulékügyet illeti, itt csak akkor válik világossá a helyzet, ha minden biztosított helyzetét sikerül tisztázni. Ettől jelenleg még messze vagyunk, és a tb ügyeiben a legnagyobb kormánypárt sem egységes: egyes csoportjai, mint 1994 óta mindig, most is eltérő álláspontot képviselnek. A munkanélküliség valóban aggasztó, a foglalkoztatottságon, különös tekintettel egyes vidéki körzetekre, illetve bizonyos korosztályokra, valóban javítani kellene. De tekintetbe kell vennünk, hogy a korszerű beruházások ellenére vagy éppen okán, nem nő, hanem csökken az ipari munkahelyek száma, s ezt a folyamatot semmiféle állami program nem képes megfordítani. Az, hogy mindez milyen politikai következményekkel jár az SZDSZ számára, nem fontos. Nem engedhetünk a liberális elvi álláspontból. Tisztáznunk kell a magyar társadalom alapkérdéseit, tekintet nélkül arra, mennyire díjazzák ezt a választók.

Pelle János