Újszászy István vezérőrnagy korábban sem volt ismeretlen a közvélemény előtt: sokan hallottak róla a második világháború alatt, amikor a magyar katonai és politikai hírszerzést vezette, de neve igazán a rendszerváltása után vált ismertté. A tábornokot Karády Katalin vőlegényeként is megismerhettük Benedek István Gábor Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte című, 1998-ban megjelent regényéből, majd Bacsó Péter 2002 februárjában bemutatott Hamvadó cigarettavég című játékfilmjéből.

A Vallomások a holtak házából című, most megjelent vaskos kötetből a kétes forrásokból merítő, fikciós feldolgozások után végre a valódi Ujszászyt ismerheti meg a magyar olvasó, s futó pillantást vethet a Horthy-rendszer politikai elitjének kulisszái mögé. Tudnivaló, hogy a tábornokot, 1945 február elején a szovjet Belügyi Népbiztonság emberei Budán őrizetbe vették, tisztázatlan körülmények között – valószínűleg maga is arra törekedett, hogy felvegye a kapcsolatot velük. Személyazonosságát megállapítva különleges eljárásban részesítették, Moszkvába vitték. Ott egy börtönben hosszabb ideig, részletesen kihallgatták, majd a szovjet szervek 1948 augusztusában visszaadták az Államvédelmi Hatóságnak, hazai „hasznosításra”. Ekkor több mint négy hónapot töltött el Budapesten, házi őrizetben, egy zuglói villában. Itt kihallgatói, akiket személyesen Péter Gábor irányított, terjedelmes feljegyzéseket írattak vele 1945 előtti tevékenységéről, melyet Fekete Iván álnéven szignált. Tevékenységének utolsó nyoma egy rövid, 1948. december 10-én kelt feljegyzés. Ezután Ujszászynak nyoma veszett: kivégezték itthon, vagy a Szovjetunióban? Esetleg egy lágerben halt meg?

A Haraszti György gondozásában és jegyzeteivel, Kovács Zoltán András és Szita Szabolcs tanulmányaitól kisérve kiadott, kézzel írott füzetek, melyek az AVH megrendelésére íródtak, évtizedeken át a Belügyminisztérium irattárában lapultak. Őrzői olyan jelentőséget tulajdonítottak neki, hogy 1960-ban az egész anyagot legépeltették. A belügyi szervek érdeklődését az anyag iránt elsősorban az magyarázza, hogy olyan információkat találtak benne Horthy-féle 2. vkf. osztály, majd az Államvédelmi Központ működéséről, felépítéséről, illetve Ujszászynak a külföldi hírszerzőkkel való kapcsolatairól, melyekről úgy vélték, a kommunista titkosrendőrség és elhárítás megszervezésénél is hasznosak lehetnek.

Péter Gábor érdeklődése 1948-ban kifejezetten célirányos volt: egyrészt meg akarta ismerni az „osztályellenség” műhelytitkait, másrészt pedig kompromittáló információkat gyűjtött, melyeket készülő koncepciós perekben felhasználhat. Sokat mondó tény, hogy Ujszászyt az ÁVH az 1947-es választásokon sikeresen szereplő Demokrata Néppárt főtitkáráról, Barankovics Istvánról „jelentésre kötelezte”, bár a politikusról a fogoly tábornoknak nem volt érdemi mondanivalója. Ugyanilyen okból kellett leírnia mindent, amit csak tudott, a Nagy Ferenc későbbi kisgazda miniszterelnök által vezetett Nemzeti Parasztszövetségről is.

Ezek az irományok azonban nem igazán izgalmasak, s őszintén szólva, elvétve találunk csak olyan adalékokat, melyek valóban jellemzőek a korszakra, s eddig még nem voltak ismertek. Azok a jellemzések sem mozgatják meg a képzeletünket, melyeket Ujszászy a korabeli politikusokról, illetve az előkelő társaságban megismert személyekről adott, kifejezetten azzal a céllal, hogy melyiküket szervezheti be a később a kommunista titkosszolgálat a nyugati hatalmak elleni hírszerzésre, illetve mennyiben alkalmasak arra, hogy terhelő tanukként használják fel őket

Viszont a „Horthy általam ismert női viszonyai” című rövid feljegyzés kifejezetten újdonságnak hat, érdemes ide másolni a névsort a kormányzó szeretőiről. „Sipos Lujza női fodrász, Bajor Gizi színésznő, Lelbach Irén, (Albrecht herceg első felesége), Edelsheim-Gyulai Lipótné, (Horthy István mostohaanyósa), gróf Walterskirchenné, gróf Wenkcheim Lajosné, (született Teleki Mária grófnő).”

Érdemes még egy szempontot mérlegelni Ujszászy kalandos, és szerencsétlen sorsa kapcsán. A Horthy-rendszer vezető garnitúrájának tagjai közül a becsületesebbek és tisztességesebbek vitathatatlanul „angol orientációjúak” voltak, akik, látván azt a katasztrofális sorsot, ami Magyarországra vár Hitler szövetségeseként, próbáltak tenni valamit a második világháborúból való „kiugrásért”. A katonai hírszerzés vonalán dolgozók közül ide sorolható Ujszászy elődje, Andorka Rudolf, valamint riválisa, Kádár Gyula. A politikusok közül Bethlen István, Kállay Miklós, Peyer Károly, Ghiczy Jenő, Ullein-Revizcky Antal, Szegedy-Maszák Aladár, és még sokan mások.

Ezeknek az embereknek nehezebb, legjobb esetben ugyanolyan sors jutott osztályrészül, mint azoknak, akik végig hűségesen kitartottak a „német orientáció” mellett, s a németországi emigrációba is követték Szálasi Ferencet és a nyilasokat. Mint Haraszti György részletes és pontos jegyzeteiből kiderül, többeknek hosszú szovjet fogság, vagy ha itthon maradtak, évekig tartó internálás, kitelepítés jutott osztályrészül. Bethlen és Ujszászy szovjet táborokban halt meg. Úgy is megfogalmazhatjuk: akik rászánták magukat a szovjetekkel való kapcsolatfelvételre, és reménykedtek abban, hogy a „kiugrás” után még képviselhetik Magyarországot, súlyos árat fizettek. Azok, akik azt hitték, hogy tárgyalásaik révén kivételezett helyzetbe” kerülhet az ország a szovjet érdekszférán belül, az életüket adták az illúzióért.

Pelle János