Zvi Yanai alias Tóth Sandro, vagyis Sándor

hvg.hu: A regényt megihlető családi levelezésből furcsa történet bontakozik ki: a 20-as évek végén egy 17 éves zsidó lány, Galambos Juci beleszeretett a 36 éves – mellesleg protestáns – énekesbe, Tóth Kálmánba. Együtt Olaszországba mentek, ahol táncos-zenés előadásokból tartották fenn magukat. Közben megszületett négy gyermekük, köztük Ön, a legifjabb. A testvéreket életük első 3-4 évében dajkáknál helyezték el, majd amikor már elég nagyok voltak a közös vándorló életmódhoz, az egy Romulo kivételével összeszedték őket. Mi késztette Önt a regény megírására, a családi titkok felfedésére?

Zvi Yanai: Nagyon keveset tudtam a családomról és még ma is rengeteg számomra a kérdőjel. Kilenc éves voltam, amikor a háború után szülők nélkül maradván, a nővéreimmel a már régóta Palesztinában élő nagybácsinkhoz utaztunk, egy kibucba. Ott elsősorban a jövő foglalkoztatott bennünket, egy új nemzedék részei voltunk, amely előre akart nézni, és nem kívánt családja régmúlt dolgaival foglalkozni. Aztán 1991-ben, a nagybácsim halála után megörököltem egy magyar nyelvű levélköteget. Eleinte elképzelésem sem volt, hogy miről szólhatnak az írások, akkor még szinte semmit sem tudtam nagymamámról. Amikor lefordíttattam héberre, és elkezdtem olvasni a leveleket, a kibontakozó történet felkeltette érdeklődésemet, s elhatároztam, elmesélem sosem látott bátyánknak a család ügyeit, már amennyit sikerült megtudnom belőlük.

hvg.hu: A levelekből rettenetes családi tragédiák bontakoznak ki, főleg nagymamája elkeseredett küzdelme, hogy kikerüljön Ausztriából.

Egy kalandos élet

Zvi Yanai 1935-ben Pescara-ban született, 10 évesen árvaságra jutott, majd Palesztinában élő nagybátyjához került. 17 éves koráig a Ramat David kibucban élt, majd bevonult az izraeli hadsereg ejtőernyős alakulatához. 1955-ben, a hadsereg kötelékében részt vett a moszkvai ejtőernyős világ-bajnokságon. 1970-től az IBM izraeli szóvivője, megalapította és 1990-ig vezette Izrael magas színvonalú tudományos ismeretterjesztő folyóiratát, ("Mahsavot"). Több tudományos tévé-és rádióműsort vezetett, 1993 és 1997 között az Izraeli Tudományügyi Minisztériumot igazgatja. Politikai tanácsadóként is dolgozott, 1993-ban például segítette Ehud Olmert akkori egészségügyi minisztert az egészségügyi reform végre-hajtásában.

Z.Y.: A kulcsszó az állampolgárság. Sem a nagymamám, sem a szüleim nem voltak képesek megszerezni a letelepedés jogát. Családom eredetileg igazi monarchiabeli család volt, anyám szülei magyar zsidók voltak, akik Grázban éltek, de a nagyapám pl. Erdélyből származott, s keresztény apám szintén erdélyi volt. Anyám oldalán asszimilált zsidók voltak, a levelek szerint nagymamám még tartotta a nagyobb ünnepeket, lányát is figyelmeztette a közelgő Jom kipurra, de közben kocsonya receptet is küldött csülökhöz. Az első világháború után nem rendezték a papirjaikat, anyáméknak nem volt sem magyar, sem osztrák állampolgársága, és apám sem lett magyar állampolgár. A levelek tanúsága szerint Nagymama évekig próbálkozott kijutni Ausztriából, de minden kísérlete kudarcot vallott: papírok híján először kiutasították Grázból és Bécsbe vitték, majd onnan Lengyelországba, Lublin mellé egy gettóba. Amikor 1942-43-ban felszámolták a gettót, akkor vagy Belzecben vagy Majdanekben, a haláltáborban megölték.

hvg.hu: A könyvben leveleket ir Romulonak, a dajkánál felejtett testvérnek. Romulo válaszai viszont nem jelennek meg, s ő maga is eltűnik a könyv végén. Miért?

Z.Y.: Úgy éreztem Romulo nem akarja fenntartani a kapcsolatot, miután rajtam keresztül megismerte a család ügyeit. Lehet, sértve érzi magát, amiért szülei lemondtak róla. Úgy lett kerek a könyv, hogy a jelen levelezésének is csak egyik oldalát ismerjük, az én leveleimet, és a múltból is csak az anyámhoz írott levelek maradtak fenn. A valóság olyan lukacsos, mint az ementáli sajt, a megmaradt információtöredékekből kellett megpróbálnom összerakni a múltat.

hvg.hu: Miként emlékezik olaszországi gyermekkorára?

Galambos Juci táncosnő,  a szerző édesanyja

Z.Y.: Nehéz szétválasztanom saját emlékeimet azoktól, amiket később Ida, egykori nevelőnőnk mesélt. Ida szerint apám nehéz ember volt, dühkitörései voltak, olykor verte is anyánkat. Apámmal, Tóth Kálmánnal kapcsolatban több a kérdésem, mint a válaszom. Talán Rákosi Szidi színiiskolájában tanult, s nem világos, hogy hol találkozott táncosnőnek készülő anyámmal, Galambos Júliával, Pesten vagy Grázban. Amikor 1929-ben találkoztak, anyámnak, 17 évesen, választania kellett, hogy eladó lesz anyja grázi fűzőboltjában, vagy csodálatos utazásra indul Olaszországba egy jóképű, széphangú énekessel. Ez utóbbit választotta. Rejtély, hogy később miért hagyták Romulot a dajkánál, hogy anyám miért csak 1941-ben kezdett nyomozni utána, miután apámat - tartózkodási engedély hiányában - kiutasították Olaszországból, s egyedül maradt velünk és a nevelőnőnkkel. Apám utolsó levelében leromlott fizikai állapotáról ír, valószínűleg kisebb agyvérzésen esett át, a gyulai kórházban kezelték. Soha többé nem hallottunk róla. Anyánknak volt útlevele, de nem volt állampolgársága, s születési bizonyítványát gondosan titkolta, abba be volt írva zsidó vallása. Késöbb a Wehrmachtnak tolmácsolt, ebből tartott fenn minket 1944-ben bekövetkezett korai haláláig. A németek persze nem tudtak zsidóságáról.

1945, Olaszország: A Yanai testvérek a Zsidó Brigád katonájával

A háború végén északra menekültünk Ida otthonába, egy Padova melletti kisvárosba. Ott Idának át kellett adnia néhány rólunk szóló dokumentumot a polgármesternek, ezekben szerepelt anyánk zsidósága. Szerencsére a polgármester ezt titokban tartotta, beszélték hogy a felesége is zsidó. Számunkra csak a háború után derült ki, hogy anyánk révén mi is zsidók vagyunk.

Harminc év után 1977-ben jutottam el ismét Itáliába, miután a rádió felkért egy gyermekkorom operáiról szóló műsorra. Ekkor felhívtam telefonon Torinóban Idát, egykori nevelőnőnket. Ez az egyszerű olasz lány anyánk halála után a háború végéig gondoskodott rólunk, tudott zsidóságunkról, de titkolta, megmentett minket és második anyukánk lett. Miután a 90-es évek elején hozzájutottam a levelekhez, többet tudtam a múltról, és elhatároztam, hogy megpróbálom kijárni neki az üldözött zsidóknak menedéket adók kitüntetését. Sikerrel jártam, és 1993-ban újra felkerestem Olaszországot, ezúttal, hogy átadjam Idának a „Világ Igazai” kitüntetést. Most készülök harmadik olasz utamra, úgy érzem a múlt még nem zárult le, tisztázni akarok néhány homályos pontot.

hvg.hu: Nem lehet könnyű együtt élni ezzel a gyökeres gyerekkori identitásváltással, de azzal sem, hogy miközben nagymamáját haláltáborba hurcolják, édesanyja a német hadsereg tisztjeinek tolmácsol.

Z.Y.: A nővéremet különösen megdöbbentette a leleplezés. Nem hitte el a Holokausztról szóló híreket sem, azt hitte propaganda, hiszen a németek velünk mindig rendesek voltak. Gondoskodtak rólunk, segítettek minket, anyám náluk dolgozott tolmácsként. Palesztinában még sokáig titokban megtartottuk a keresztény ünnepeket, s a nővéreim Haifán templomba is jártak. Egyik nővérem például, aki Londonban él, visszatért a katolikus valláshoz, és velem is megszakította a kapcsolatot.

Én viszont egy idő után elhatároztam, hogy minden vallástól megszabadulok, mert ha két Isten van, egy a zsidóknak, egy meg a keresztényeknek, én nem akarok közéjük állni, vitatkozzanak egymással, kedvükre.

Shiri Zsuzsa /Jeruzsálem