Tábor Béla

A vallásos neológ zsidó családból származó, fiatalon a marxizmussal is barátkozó, de már a harmincas évek elejétől kezdve mindinkább a bölcselet és a biblia felé forduló Táborra egyebek között a pszichoanalízis, a buddhizmus, Nietzsche, Kierkegaard, az alexandriai filozófia, a német misztikusok, továbbá az úgynevezett dialógus-filozófusok tettek jelentős hatást. De talán még náluk is erősebb befolyást gyakorolt rá barátja, az 56 után előbb Brüsszelbe, majd Düsseldorfba települt Szabó Lajos, akivel egy baloldali gyűlésen ismerkedett meg még 1930 őszén. Az akkor még marxista – Tábornál öt évvel idősebb – Szabó éppen vallástörténeti előadást tartott, melynek befejeztével Tábor, aki először járt ott, szót kért: „Ha jól értem, az előadó szerint a vallás forradalom, az egyház ellenforradalom”. Mire Szabó felkapta a fejét, és azt kiáltotta a közönség feje fölött: „pontosan ezt akartam mondani”. Így kezdődött életre szóló barátságuk és munkakapcsolatuk.

Közösen írták az először 1936-ban, másodszor 1991-ben megjelent Vádirat a szellem ellen című könyvet is, melyet 1993 januárjában, Tábor halála után egy hónappal ismertetett a HVG akkor debütáló „Szellem” rovata. A máig aktuális könyv szerzői a szellem képviselőit vonták felelősségre az emberiség összes bajáért, no meg azért, hogy a szellem mintegy az elefántcsonttorony kényelméből ítélkezik: „Nemzetek csaptak össze, és milliók hullottak el; a szellem vádolt: íme, a politikusok! Tömegek nyomorognak, osztályok alól kicsúszik a talaj, megakad a termelés mechanizmusa; a szellem vádol: íme, a társadalmi berendezkedés! Pusztító betegségek tizedelnek meg népeket, szennyes bűnök kerülnek napvilágra; a szellem vádol: íme, a mai egészségvédelem! íme az erkölcsi nívó! És minden vádat a mellőzöttség gesztusa kísér: persze, ha a szellem irányítaná a dolgokat...” A szellem azonban – illetve annak távlatokban gondolkodni, etikusan cselekedni, másképp fogalmazókkal szót érteni tudó képviselői – nem uralkodnak. Inkább eltűrték, hogy a gyakorlat vegye át az uralmat a világ felett.

A vád súlyosabb, mint pusztán az „írástudók felelősségének” firtatása. Hétköznapi nyelven úgy lehetne megfogalmazni: „az okos, hozzáértő, érzékeny és jó emberek, akik félreállnak, felelősek azért, hogy a világot a buta, hozzá nem értő, érzéketlen és rossz emberek irányítják”. Szabó és Tábor szerint az egyetemes igénnyel fellépő szellem képviselői képtelenek egyetemesen gondolkodni; az elsődleges baj szerintük éppen az, hogy a szellemben bábeli nyelvzavar uralkodik – például a Vádiratban sorra vett marxizmus, pszichoanalízis, egzisztencializmus és pozitivizmus is mind más és más „nyelven beszélnek”.

A száz évvel ezelőtt született filozófusnak, aki nagyságra törekedett, nem pedig hírességre, s aki szerint „a szellemről csak az beszélhet hamisítás nélkül, aki minél kevesebb emberhez igyekszik szólni”, sikerült megvalósítania célját: kevesekhez szólt – őhozzájuk intenzíven –, miközben viszonylag ismeretlen maradt. Ama külvilág számára legalábbis, amelyben Tábor Béla úgy valósította meg szellemi függetlenségének feltételeit, hogy nem tartozott intézményhez, és a nyelvtudásából élt meg. A háború előtt angol és német nyelvű kereskedelmi levelezőként dolgozott. A világháború és a kommunista hatalomátvétel közötti rövid idő alatt a miniszterelnökségi sajtóreferensi szintig még a politika közelébe is eljutott, de csak a közelébe, mert ezután már semmiféle állást nem vállalt, viszont gyorsan megtanult oroszul, és szabadúszóként fordítani kezdett; előbb brosúra-irodalmat, később, a hatvanas évektől már Tolsztojt is. Gyakran idézte Kierkegaard mondatát: „a hivatal van a legtávolabb Istentől”.

A munkaszolgálat és a lágerek után a másik totális diktatúrát, a bolsevizmust úgy vészelte át, hogy azt mondta: „amíg van egy talpalatnyi hely, ahová az állam még nem tette be a lábát – én ott vagyok”. Az így nyert tudatosan szabad idejében Bevezető fejezetek a valóság őstörténetéhez című főművén, vagy ahogyan röviden emlegette, „Őstörténetén” dolgozott, de feljegyzéseket készített a Haris közi lakásán barátaival – elsősorban Szabó Lajossal és Hamvas Bélával –, valamint a tanítványaival folytatott beszélgetésekről is. Írásainak túlnyomó részét – melyek közül néhány a Tábor Béla honlapon is olvasható – az általa a Vas utcai kereskedelmi iskolában elsajátított Nagy Sándor féle gyorsírással jegyezte (abból a célból, hogy írás közben a lehető legjobban megközelítse a „gondolatsebességet”).

Témái igen szerteágazóak, ám ez nem jelentett számára nehézséget, mivel mindig a kérdező párbeszéd és folyamatos fogalomértelmezés nyelvén közelített a tárgyához, bármiről is írt: a létről, a teremtésről, a megváltásról, a kinyilatkoztatásról, Nietzschéről, Marxról, vagy éppen a Szókratész előtti filozófiáról, amelyről Tábor – természetesen a lakásán, minden intézményi kereten kívül – egy ízben néhány embernek szemináriumot tartott. Ehhez írta bevezetőnek az eddig publikálatlan, a születésnapi megemlékezésen felolvasott Mit jelent kérdezni? című szöveget, amelyben egyebek között azt írja: „A »miért« kérdésében egy másik kérdés lüktet: »mit jelent?« Természetesen nem válaszolhatunk arra, hogy miért akarunk preszokratikusokkal, Szókrátésszal, görög filozófiával, európai filozófiával, egyáltalán filozófiával foglalkozni, ha nem tudjuk valamilyen formában, mit jelentenek ezek a szavak. Nem válaszolhatunk arra sem, miért kérdezzük azt, hogy miért, ha nem tudjuk, mit jelent azt kérdezni, hogy miért. És arra sem válaszolhatunk, hogy miért kérdezünk egyáltalán, ha nem tudjuk, mit jelent kérdezni. De hogyan válaszolhatunk arra a kérdésre, hogy mit jelent kérdezni, ha nem tudjuk, mit jelent az, hogy mit jelent?”

Gerlóczy Ferenc