E sorok írója nem osztja Csoóri Sándor és Csurka István politikai nézeteit. Viszont – függetlenül attól, hogy olvasói ízlésétől messze vannak – elismeri, hogy jelentős irodalmi műveket alkottak. Így eszébe nem jutna tiltakozni ellene, ha fenti szerzők egyik – pártpolitikai szerepvállalásukat megelőzően íródott – versét, novelláját, színdarabját kéne a diákoknak érettségi vizsgafeladatként elemezni. Így nemigen érthető a jobbos hörgés amiatt, hogy Spiró György írói önvallomása érettségi tétel volt. Különösen, hogy Spiró – Csoórival és Csurkával ellentétben – soha nem vállalt direkt belpolitikai pozíciót. Ráadásul nem is az a verse került a végzősök elé, mely a rendszerváltás idején akkora vihart kavart.

Meglehetősen abszurd gondolkodásmódról tanúskodik a felfogás, mely szerint, ha valaki írt egy provokatív, megosztó költeményt, akkor soha többé nem kaphat helyet – „békésebb” alkotásával sem – a középiskolás fokú tanulmányi számonkéréseken. Ha védhető indokot ebben nem is látunk, az irracionális okát azért sejtjük. Olyan szűkkeblű kultúrafelfogást tükröz, amelyben a nemzeti identitás mint olyan sérthetetlen tabu és bálvány. Csak kincstári hódolat illetheti, őszinte (ezért akár nyers, szókimondó) irónia, bírálat, gúny nem. Főként tilos eszerint a nemzettudat sötét, árnyékos oldalát, torzulásait rímekbe öntve kritizálni.

Spiró György © Dudás Szabolcs

Rögvest szögezzük le: Spiró botránykővé vált verse, a Jönnek (boxban) nem gyalázza a magyarságot. A „dúlt-keblű mélymagyarok” nyomulását kárhoztató szerző nem a magyarok mint etnikai közösség, hanem a magyar nacionalizmus ellen szól. Lehet mondani rá, hogy vulgáris nyelvezetű, de a nemzetgyalázás vádja elfogult ostobaság.

Ha – mondjuk – Izraelben jelenik meg egy, az ultraortodox vagy szélsőségesen cionista zsidókat pellengérező költemény, az sem antiszemita, hanem antinacionalista.

Hogy Spiró bélyege mégis széles körökben elterjedt, és húsz éve idézik elrettentő példaként szélsőjobbos, antiszemita orgánumokban, annak oka bizonyos mentalitás. Mely szerint a nemzethez való tartozás nem neutrális, önmagában értéktartalommal nem bíró állapot, hanem olyasvalami, amit ki kell érdemelni.
 

Spiró György: Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint, füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból, csönd van. Senki se pisszen. Alantról kevéske hűlt költő csontujja int. Ó, ha gyilkolni szabadna újra, csámcsogva, hersegve szívnák a vért - miért is? ki tudja. Trianonért? - mered pár utcanév pici csontujja. Ez olyan klima: itt folyton beborul, ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen, hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél, és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek, hogy bebizonyitsuk: nemcsak a szemetek tudnak magyarul.  1984

A demokratikus, pluralista gondolatkörben az etnikai azonosságtudat jelentősége pusztán annyi, mint a haj- és bőrszín. Az illető személy egyéni megítélése szempontjából nincs relevanciája. Ettől függetlenül lehet becsületes vagy becstelen, tehetséges vagy dilettáns. Viszont a nemzeti fundamentalizmus berkeiben a „magyar” mint szó nem a származás vagy identitás semleges kifejezése. Hanem értékmérő faktor.

Természetesen számukra csak az lehet igazi magyar, aki teljesíti a „nacionalista katekizmus” általuk szabott feltételrendszerét. Ami egyfajta identitásmisztika: bizonyos hagyományos, premodern nemzetkép kritikátlan tisztelete, a messianisztikus nép-nemzeti váteszirodalom parttalan befogadása, a „romlatlan vidék”, a tradicionális paraszti lét, a határon túli magyarság idealista (tendenciózus politikai felhangoktól sem mentes) ábrázolása. Bigott valláserkölcsi szemlélet, Nyugat-ellenesség, a modernitás nemzetrontó mételyként történő beállítása jellemző rá. Valamint, hogy a magyarságot mártír- és áldozatpózba fixálja. A Trianon után rajtunk, a magyar nemzeten esett sebeket nem racionális, hanem szinte kizárólag érzelem- és indulattelt módszerekkel próbálja orvosolni. Ugyanakkor rendkívül ingerületen reagál, ha az általa dicsőített „nemzeti” politikusok (pl. a Horthy-rendszer vezető személyiségei) által más népeknek (vagy a magyarságból a faji törvényekkel brutálisan kitagadni próbált zsidóságnak) okozott sérelmekre terelődik a beszéd.

Ebből törvényszerűen következően nem hajlandók belátni: az övék csak egy a sokféle lehetséges nemzetfelfogásból. Mi több, azt sem, hogy a hagyomány nem kizárólag róluk szól. Szerintük ők „a” nagybetűs Hagyomány letéteményesei, aki velük szembemegy, az gyökértelen, immorális – és nemzetidegen vagy magyarellenes. Különösen a radikáljobb (és retorikai szólamokban időnként a mérsékelt jobboldal) gyermekbetegsége (vagy öregkori nyavalyája) a monopolizáló-abszolutizáló hagyományfelfogás. Eme tradíciófilozófia lényege, hogy a hagyomány nem szimplán a miénk, a hagyomány mi vagyunk. Az, hogy a tradíció is többszínű, illetve egy hagyományozott szokást lehet másféleképp értelmezni, számukra nem fér bele.

A nacionalizmus (általában az ő nemzetfelfogásuk) bírálata nekik egyenlő a magyarellenességgel. Nemigen zavarja őket, hogy törpe kisebbségben vannak a nemzeten belül. Hogy honfitársaik többsége nem osztja avítt irredenta, soviniszta eszményeiket. Szemléletük lényegében a bolsevista osztályszemlélet nemzeti verziója. A kommunista diktatúrákban, ha valaki bírálta az állampártot, a marxizmus-leninizmust, akkor a propaganda kikiáltotta a munkásosztály, a nép ellenségének, osztályárulónak. Pedig nem általában a dolgozókat, hanem egy politikai felfogást tettek gúny (vagy kritika) tárgyává. Jó lenne, ha ügyeletes mélymagyarjaink belátnák: a nemzet nem azonos az ő fejükben élő magyarságképpel. 

Papp László Tamás