Szlovák ellenállás – magyar részvétel, de miért tabu Esterházy János?

A kerekasztal-beszélgetés megkezdése előtt a moderátori szerepet magára vállaló Kurucz Milán, a Szlovák Intézet igazgatója két veteránnak, Molnár Andornak és Gazsik Jánosnak emlékérmet adott át abból az alkalomból, hogy anno részt vettek a Szlovák Nemzeti Felkelésben. (Hogy a Magyar Ellenállók és Antifasiszták elnöke, az 1958-ban született Hanti Vilmos miért kapott ugyancsak emlékérmet, azt nem sikerült megfejtenünk.)

Stanislav Mičev, a Szlovák Nemzeti Fölkelés Múzeumának igazgatója elmondta, 1943 végén a londoni csehszlovák emigráns kormány tudtával megszületett az úgynevezett karácsonyi egyezmény, melyet az összes jelentősebb csehszlovák ellenállási csoport aláírt. Ez az egyezmény alapozta meg a nyolc hónappal később kitört felkelést, melynek két katonai terve volt.

Stanislav Micev © Szegő Péter

Az optimista A terv feltételezte, hogy a Vörös Hadsereg elér Krakkóig, mire a szlovák hadsereg átáll és beengedi a Vörös Hadsereget Szlovákiába. A kevésbé optimista B terv azzal számolt, hogy a felkelés akkor tör ki, ha a nácik megszállják Szlovákiát. Végül is a B terv jött be: 1944. augusztus 29-én az egyre erősödő partizántevékenység ürügyén, a németek Csehország irányából megszállták Szlovákiát, így a felkelés – bár katonailag nem volt még teljesen előkészítve – kitört.

Mičev szerint 1944. augusztus 29 a XX. századi szlovák történelem legjelentősebb dátuma. A jugoszláv partizánmozgalom után a szlovákiai jelentette a legkomolyabb ellenállást Európában. Ötvennyolcezer német katonát kötött le és 61 napig tartott. 1944. október 27-én a nácik elfoglalták a felkelés központját, Besztercebányát . A felkelők azonban formálisan nem kapituláltak: a hegyekben tovább harcoltak.

A szlovák felkelést közvetlenül megelőzően Magyarország lakosságának jelentős része a román kiugrás következményeivel volt elfoglalva – ecsetelte az akkori magyarországi állapotokat Számvéber Norbert százados, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum levéltárvezetője. Szeptember második hetében a Kassa környéki katonaság parancsot kapott, hogy a határt „a bizonytalan szlovák helyzetből adódóan” föltétlenül biztososítsa. A magyar hadsereg kivárt: várta a németek reakcióját. Magyarország aktívan csak a nyilas hatalomátvétel után, a felkelés vége felé avatkozott be a németek oldalán.

Viera Kováčova történésznek, a Szlovák Nemzeti Fölkelés Múzeuma munkatársának előadásából kiderült: Magyarországról sokan szöktek át Szlovákiába és csatlakoztak az ellenállókhoz. Összesen háromezer magyar partizán harcolt az ellenállók oldalán. Főleg olyan szovjet partizánalakulatokban, amelyek Lengyelország, illetve a Kárpátalja területéről fokozatosan áthelyezték tevékenységüket Szlovákiába. A legjelentősebb partizánalakulat egy Kozlov nevű szovjet partizánparancsnok vezetésével, és tagjai közt tíz magyarral, 1944. szeptember 19-én a Tátrában került szlovák területre. Később – részben ebből a partizánegységből – megalakult a Petőfi Sándor nevét viselő alakulat, amely november közepén már egy dandárrá állt össze.

A nemzeti felkelés emlékműve Besztercebányán © Wikipedia

A magyar dandár két részre vált szét: egyik fele – egy kétszázötven, majd kétszázhetven fős csoport – Észak-Magyarországon és Dél-Szlovákiában harcolt, és számos magyar katona is csatlakozott hozzá. Az alakulat parancsnoka, Kubrics Zoltán meghalt a harcokban, másik jelentős alakja, Adler Károly pedig fogságba esett és december 20-án Dobsinán kivégezték. A kettévált magyar dandár másik felének parancsnoka Nógrádi Sándor volt. De magyar katonák az I. Csehszlovák Hadtestben és az I. Csehszlovák Ejtőernyős Dandárban is harcoltak. Mint Kováčova elmondásából kiderült, a Besztercebánya melletti Kallóson megalakult „Halál a fasizmusra” nevű partizándandárban is számos magyar harcolt. 1944-1945 fordulóján sokuk megbetegedett tífuszban.


Március 16-án a partizánok kivonultak Kallósról és átmentek a front szovjet oldalára, hátrahagyva sebesült és beteg társaikat. A Kallósra bevonuló németek agyonlőttek öt kallósi lakost, a falut pedig fölgyújtották – a beteg illetve sebesült magyar partizánokat rejtő bunkerekkel együtt. Harminchárom kallósi civil és kilenc magyar partizán halt tűzhalált. Mičev mindezt azzal egészítette ki, hogy tizenöt partizánt a nácik magukkal hurcoltak és Mosódon valamennyit agyonlőtték.

Stanislav Micev elmondta: 1942-ben – a nyilvántartások szerint – kilencvenezer zsidó élt Szlovákiában,. A szlovák kormány volt az első, amely zsidó lakosságát deportálta: 1942. március 25-e és október 20-a között csaknem 58 ezret, többnyire Lengyelországba. Közülük nyolcszázan élték túl a Holokausztot. A szlovák kormány fejenként ötszáz birodalmi márkát fizetett a náciknak a zsidók „áttelepítéséért” – melyet a deportált zsidóktól harácsolt össze. 1942. október 20-án – Svájc és a Szentszék nyomására – leállították a deportálást.

A közönségből valaki arra hívta föl a figyelmet, hogy a nácikkal szemben ellenállást szervező gróf Esterházy János ügye mind a mai napig nincs rendezve. (Esterházy volt a szlovák parlament egyetlen képviselője, aki 1942 . május 15-én a a zsidóság kitelepítéséről szóló törvény ellen szavazott. Fellépett a nácik ellen, küzdött a magyar kisebbség jogaiért. Koholt vádak alapján 1945-ben letartóztatták, 12 évi raboskodás után, egy morvaországi börtönben halt meg 1957-ben.. A szerk.) Erre a fölvetésre azonban az ott megjelentek közül senki sem volt hajlandó válaszolni.

Megkérdeztük Stanislav Mičevet, az 1945 utáni Csehszlovákiában miért nem volt augusztus 29-e nemzeti ünnep? „Ez egy bonyolult kérdés” – válaszolta a múzeumigazgató, majd hozzátette: augusztus 29-e úgynevezett „emléknap” volt. A felkelés számos résztvevője, illetve vezetője ült 1945 után, volt, akit kivégeztek közülük. „Egy totális rendszernek nem tetszenek azok az emberek, aki adott esetben ellen tudnak állni” – fűzte hozzá Mičev.

Arra a kérdésünkre, hogy a fölkelés inkább szovjetbarát volt-e vagy angolszász orientációjú, a történész azt mondta: ebből a szempontból az egyedülálló volt. A londoni emigráns csehszlovák kormány és a Szovjetunió 1943. december 12-én szerződést írt alá a kölcsönös segítségről és a háború utáni együttműködésről. A Beneš-kormány belenyugodott, hogy Szlovákiát nem az angolszász, hanem a szovjet csapatok fogják elfoglalni, a Szovjetunió viszont elfogadta, hogy a háború vége után a nyugatbarát Beneš-kormány fogja vezetni Csehszlovákiát. Mičev hozzátette: lényeges különbség volt a varsói és a szlovák felkelés között, míg ugyanis Varsónál a Vörös Hadsereg állt és végignézte, ahogy a nácik leverik a felkelést, addig a szlovák felkelést aktívan segítették.

Szegő Péter

(Köszönet illeti Kurucz Milán intézetigazgatót, aki tolmácsolt Stanislav Mičev múzeumigazgató és a hvg.hu tudósítója között.)