Vajon a legutóbbi parlamenti kampányból nyerünk-e olyan tapasztalatot, amivel felvértezve dörzsöltebbek lehetünk az idei megmérettetésen? Amelynek birtokában a politikus ügyesebben tér ki a riválisok által csinált kelepce elől, a szavazni óhajtó kisember pedig rutinosabb lesz a politikai manipuláció elleni védekezésben? Sajnos nem lehet erre egyértelmű igennel felelni.

Ami ugyanis négy éve tanulságként igaz volt, az mára jó eséllyel elavult. A színtér gyökeresen átrendeződött, közszereplők jöttek és távoztak. Egy ciklussal korábbi dolgokat most alapul venni olyan, mintha rég elavult autóstérképpel akarna valaki tájékozódni. Ám a vannak fogódzók. Ilyen például, hogy az eddigi magyar választásokon a kampányharcot többnyire nem a győztes kiválósága, érdemdús volta, zseniális taktikai húzásai döntötték el, hanem a vesztes önsorsrontó hibái, baklövései, melléfogásai.

A Horn Gyula vezette balliberális koalíciónak 1998-ban például komoly sansza volt a nyerésre. Ahogy 2002-ben és 2006-ban rengetegen a jobboldal diadalára fogadtak volna. Mégse így lett. Nagyrészt az esélyesek szarvashibái miatt. Tizenkét éve Horn Gyula biztos lehetett az újrázásban, de pont emiatt nagyon elszámította magát. Biztosnak látta a helyzetét, ezért nem udvarolt, nem dobta be magát, hanem természetesnek vette, hogy a győzelem az ölébe hull. A választók azonban sértődötten faképnél hagyták. ’98-ban a Fidesz megengedhette magának, hogy ne folytasson negatív kampányt, lazsáló riválisa miatt erre nem is volt szükség.

Mikola István. Melléfogott a 2006-os kampányban © Müller Judit

Nyolc éve Orbán Viktor vesztét okozta, hogy a Medgyessyvel folytatott vitában – ő, az egész pályás letámadás teoretikusa – nem mert offenzív ellentámadásba átmenni a szelíd, esendő civilnek, retorikailag is gyámoltalannak tűnő vitapartnerével szemben. Ahelyett, hogy testet öltött ellenpólusa, antitézise lett volna Medgyessynek, hasonulni próbált. Elfeledvén, hogy a kétpólusú váltópárti politika szereplőinek, ha tartalmilag nem is feltétlenül, formailag mindenképp markánsan különbözni illik. Modern kampányok a tűz-víz, múlt-jövő, fekete-fehér markáns ellentétpárjaira alapozódnak.

Mindennek a tetejébe különböző döntések, mozzanatok még Orbán tágabb bázisát is összezavarták. A Nastase román miniszterelnökkel kötött paktum a jobboldalt előnytelen pozíciójú védekezésre kényszerítette a saját – nacionalista – térfelén is. Kövér László szerencsétlen, tehát kiforgatható mondatainak elferdített, így nagyon hatásos tálalása (nagyjából így: „akinek nem tetszik, akassza fel magát”) pedig nem tett jót a jámboran mosolygó, de félkész Orbán-képnek. (Gyurcsány később, Debreczeni róla írt könyvében elismerte, hogy „ezt is mi csináltuk, meg a köteles akciót is (…) amit mond, az - egy kis rossz szándékkal - ellene fordítható”…)

Nem véletlen, hogy amikor Orbán visszanyerte régi énjét, a két forduló között majdnem fordítani tudott a veszni látszó csatán. De csak majdnem. Ami jól bizonyítja: egy komoly hiba a kampány legelején eldöntheti a választás kimenetelét. 2006-ban ráadásul a Fidesz már nem elszigetelt, csak hatásukban a végére összeadódó baklövéseket követett el. Hanem stratégiai hibasorozatot: az „egy a tábor, egy a zászló” rendezőelvének erőltetése (tehát pl. az MDF partnerként történő kezelése helyett annak bedarálására hajtani), a bizonytalan szavazókat elriasztó Mikola István előléptetése kormányfőhelyettes-jelöltté, a jóléti osztogatás-mutatók növekedését tagadó depressziókampány, a bizalmas kampánytitkok és kampánytrükkök felszínre jutása (Vizsla-botrány, szerverügy) stb. - okozta a Fidesz alulmaradását.

És mi a helyzet jelenleg? Az egykori szoclib koalíció tagjai olyan öncsonkító műhibákat követtek el, amelyek minden valószínűség szerint eleve determinálták a küzdelmet. Pedig a ciklus alatt többször volt olyan kegyelmi pillanat, amikor, ha jól döntenek, fenntarthatták volna a kétesélyes küzdelem esélyét (de a látszatát mindenképp.) Ha 2006 őszén lecserélik Gyurcsányt. Ha megtartják őt, de belevágnak a reformokba, így a legkeserűbb pirulák nem maradnak az uniós és parlamenti kampány idejére. Ha 2008 tavaszán, a népszavazás után Gyurcsány – belátva a reformok zátonyra futását – önerőből félreáll, s időben kijelölteti a párttal utódját. Megannyi ha.

Miként lehet az, hogy egy párt a választási kampány hevében elszakad a realitástól, és szarvashibáival ziccert ad az ellenfélnek? Elképzelhető, hogy egyes vezetői látják, de nem tehetnek mást. A rossz pártdöntést jóhiszemű lojalitással, az „érted haragszom, nem ellened” címszó alatt kritizálók is egységbontó árulóknak minősülnek a szekértáboros falkaszellem, a hordamentalitás jegyében. Sokan – egzisztenciájukat féltve – inkább jó képet vágnak ehhez. Különösen veszélyes tendencia lehet mindez egy olyan centralizált, kvázi-egyszemélyi irányítással működő pártnál, mint a Fidesz. Az esélyes párt önhittsége, passzív nyugalma bumerángként üthet vissza – erre figyelmeztet az 1998-as választás kimenetele is. Orbán ugyan ezt a háborút már nem veszítheti el, de hibahalmozás esetén a megnyeréséért iszonyú magas árat követelhet a politológia láthatatlan kezű istennőjének szeszélye.

Papp László Tamás