Politika versus sajtó a Schmitt-ügyben: Nemzeti médiatahóság

Hogy önben még él a sportoló, most azt is bizonyítja, de azért önt emberként, mégpedig népszerű, és meglehetősen sokak által szeretett emberként a becsületében is megbántották. Nem perel? (Az MTV riportere Schmitt Pálnak)

A kérdezés képessége tehát a szellemi fantáziától és nyitottságtól függ, és minden emberi alkotóképesség egyik alapja. (Hans-Georg Gadamer)

Schmitt története, amely az igazság részleges győzelmével zárult, lerágott csont. Esküszöm, kezdem sajnálni Pali bácsit; pinokkiózzák, gúnykacaj övezi – nekem már émelyítő, hogy ennyit ugrálunk egy holttesten. Most tehát ne azon merengjünk, hogy meddig védte és miért, amit védett, hanem vonjuk le a tanulságot az ügy másik izgalmas aspektusából. Szépen megmutatkozott ugyanis, mit gondol a hatalom a sajtóról és viszont.

Vegyük elsőként a köztelevízióban pénteken lezajlott alákérdezős interjút az exdoktorral, amiről ezren megírták, hogy mekkora ciki. Szerintem is egyértelmű, hogy tanítani fogják az újságíróiskolákban; a kolléga röpke tíz perc alatt mindent elkövetett, amit a médiában tilos. De azért a hatalom–szolgasajtó relációban a főbűnös nyilván nem a riporter.

Múlt pénteken a miniszterelnök az MTI munkatársába fojtotta az egyetlen értelmes kérdést, amit az adott helyzetben a kolléga feltehetett. A kérdés ez volt: „..nem gondolja, hogy a köztársasági elnök csalt?” Válasz helyett Orbán ezt mondta: „e kérdés feltevését nem látom indokoltnak”. Annyi mindent mondhatott volna, nem? Lehetett volna őszinte és becsületes: „persze hogy csalt, ezért ha nem megy magától, én rúgom ki”. Lehetett volna őszinte és becstelen: „hölgyem és uram, kedves barátom, Palit magam etettem és sétáltattam, hát most marad, míg nincs jobb ötletem”. Lehetett volna mérsékelten őszinte, diplomatikus: „nézze, nem tisztem ítéletet mondani, vannak erre hivatott testületek”. Ha végképp semmi nem jut eszébe, mondhatta volna faarccal: „értem a kérdést, de a jelen helyzetben nem kívánok reagálni”. Ám ezeknél sokkal rosszabbat mondott. Azt mondta, hogy ő, mint politikai vezető, majd eldönti: melyik az indokolt és melyik az indokolatlan újságírói kérdés.

Orbán Viktor e tekintetben a lehető legszomorúbb politikai hagyomány folytatója. Emlékszem, Gyurcsány 2006-ban élőben kérte a riportert, hogy a köztelevízió legyen a segítségére; becsületére váljék Baló Györgynek, hogy ezt azonnal kikérte magának. Most illusztrálhatnám sokszorosan, hogyan próbálja a nyilvánosságot kisajátítani a politika, de az messzire nyúlna, a pártállami időkig. Inkább csak egy mozzanatot mesélek el, a nemrégiben bezárt, független keresztény internetes portál történetének elejéről. Miután a Mindennapi indulását követően nem sokkal megszületett hazánkban Európa legbotrányosabb egyháztörvénye, kértünk egy nyilatkozatot Szászfalvi László államtitkártól. Megüzente, hogy a törvényről nem beszél, ellenben szívesen mondana néhány gondolatot a reformációról.

Amikor abbahagytuk a röhögést, írtam egy vezércikket, amiben némi kritikával illettem az egyháztörvényt, illetve nagyjából vázoltam a fenti sztorit. Másnap felhívott az államtitkár sajtósa és szó szerint ezt mondta: „főszerkesztő úr, az a kérésünk, hogy azt a cikket tessék minél hamarabb levenni”. Ezen már nem röhögtem. Megérdeklődtem, mi történik, ha nem vesszük le. Azt felelte a hölgy: akkor nem lesz zökkenőmentes az együttműködés. Hozzátette még: Szászfalvinak, mint református lelkésznek, nagyobb tisztelet járna a részünkről.

Azóta is úgy gondolom, hogy a nyilvánosság képviselőinek, vagyis az újságíróknak járna sokkal nagyobb tisztelet a politikusok részéről. Az újságíró ugyanis – rendeltetése szerint – az emberek szeme és füle. A média közvetít a választópolgárok és a felettük álló, az életüket szüntelenül befolyásoló bürokráciák, másképpen szólva a hatalom között. A média dolga, hogy ezeket a bürokráciákat ne engedje elbújni. Ha érdekellentét képződik az emberek és a felettük álló bürokráciák között, akkor a médiának az emberek oldalán kell maradnia. A média nem a hatalom eszköze, hanem az emberek közötti dialógus eszköze. Szükségszerűen szabad, épp annyira, amennyire az emberek szabadok. A hatalom nem ellenőrizheti a médiát, a médiának viszont ellenőriznie kell a hatalmat.

Ez persze kulturális kérdés. Olyan vezetés alatt, mely az európai kultúrához sorolja magát, a fenti egyszerű igazságokat nem is kéne leírni. Olyan természetes volna mindez, mint a levegő. És nem történhetne, hogy a hatalom képviselője megmondja, mi legyen a kérdés. Akkor ugyanis a dialógusnak vége, csak a fárasztó, hamis monológ marad.

A jelenlegi kormány igen nagy vétke, hogy e tekintetben sem jobb, mint az elődei. Nem szereti az igazi újságírókat, mert nem szereti a jó, vagyis őszinteségre kényszerítő kérdéseket. Hát persze, hogy a köztévében sem lehet mást kérdezni, mint amit a hatalom indokoltnak tart, és előre bemagoltat a sajtómunkással. A hatalomnak ugyanis nem gondolkodó emberek kellenek, csupán kütyük, amiket használat után ki lehet dobni.

És, hát lássuk be, ilyen volt Pali bácsi is.