Erdős Virág versére, a Na most akkorra azonnal rámozdultak a megosztók és lájkolók, ismert véleményformálók vitatkoznak róla a fészbukon: van, aki szerint ócska giccs, van, aki szerint az új Nemzeti dal; van, aki szerint dühöngő forradalmi-szocialista verselmény, és van, aki szerint lágy katolikus líra. Mű legyen a talpán, amely manapság így felborzolja a közbeszédet. Talán azért sikerült, mert Virág ismét populáris politikai (egyiket sem negatív jelzőnek szánom!) verset alkotott.

Szeretem a kortárs hazai költészetet, van ilyen tényleg. Jó versek születnek jó  szerzőktől, akik (mikor volt ez másként?) tengődnek valami alulfizetett tanári állásban vagy ott sem, esetleg elmennek politikusnak, mert mennyit lehet kérni egy versért, ugye. Ugyanakkor talán nagyobb a távolság a művek és a közönség közt, mint valaha. Ami az okokat illeti, nagyon nem értek azzal egyet, hogy ez kortünet, ami a „mai embert” vagy a „posztmodern embert” minősíti. E közhülyeség szerint a távolság a művészet és a közönség közt abból adódik, hogy a mai, posztmodern stb. ember már csak könnyűt és gyorsat fogyaszt, valamint eleve ostoba.

Először is: nincs mai ember, posztmodern ember pláne nincs. Az ember, lényeges dolgok tekintetében, a változó korokban is mindig ugyanolyan, vagyis ember marad. Szomjas a világáról szóló tudásra, tűnődik a saját mirevalóságán. Ezért lehetséges, hogy minden vitatkozás és félreértés ellenére is működnek a tudatunkban több ezer éves narratívák. A távolság csöppet sem szükségszerű, a XIX. században Petőfit ismerte a magyar paraszt, a XX. században a nagyközönség tudott Ady botrány-poéziséről – egyébként kortárs francia darabokat adtak elő az úgynevezett „egyszerű” emberek a csongrádi tanyákon, az olvasókörökben.

Nyilván igaz a közhely, hogy a kultúra valamiképp absztrahálódik és saját jelrendszert teremt. Az is igaz: nem mindenkinek adatik meg, hogy megérezhesse, miért fontos Málevics fekete négyzete, vagy miért vannak meztelen csajok a Szegénylegényekben. De ha van baj, akkor az az, hogy a mai magyar kultúra nem elég mai és nem elég magyar. Vagyis nem igazán rólunk és a mi világunkról szól.

Két éve filmes kerekasztalt vezettem Báron György, Bereményi Géza, Kálomista Gábor, Kárpáti György, Pálfi György részvételével, és nagyon tetszett, amit a vita hevében Bereményi mondott. „A román filmeknek otthon is nagy a nézettségük. Olyan erős a nemzeti karakterük, hogy ha a világon bárhol megnéznek belőlük néhány kockát, máris tudják, hogy román alkotásról van szó. A román film egyrészt ezért tudta kivívni a nézettségét, másrészt mert a néző önmagára ismer belőlük. Ha megnézünk egy átlagos magyar filmet, abból nem lehet ráismerni Magyarországra és az itteni emberekre. Sokkal többet tudok meg az amerikai filmekből Amerikáról, mint a magyar filmekből Magyarországról.”

Ezért is kár, hogy megszakadni látszik a politikai verselés – egyébként nagyon komoly – hagyománya Magyarországon, és ezért jó, hogy feléledni látszik. Nagyon kevés a példa rá a hősi idők óta, hogy egy-egy irodalmi darabra a  közbeszéd reflektáljon, és ha mégis, akkor abból általában nem esztétikai, hanem politikai vita lesz. Ilyen volt  a Spiró György Jönnek, vagy az Esterházy Péter Így gondozd a magyarodat c. műve körüli, máig sem befejezett háború. 2006-ban keletkezett néhány erős politikai vers, aztán szép visszhangja volt, méltán, Kemény István Nyakkendőjének is, és Erdős Virágnak is született nagy vitát gerjesztő politikai műve, az Édes Hazám.  A többi, nagyjából és sajnos, néma csend.

Úgy tapasztalom, az „alkotótársadalom” egy része fél a politikától, más pedig része abban a tévképzetben él, hogy az ő szférája magasabban helyezkedik el. Nos, nem, nem helyezkedik el magasabban. A politika valójában az élet, nem lehet belőle kimaradni. Jó, hogy Erdős Virág kellemesen zakatoló sorokba fogta a „mai magyar valóságot”. Lehet szeretni vagy utálni – annak rendje-módja szerint – a versét, de igen nehéz nem ráismerni (vagy rádöbbenni?) benne magunkra. És ez a lényeg.

Summa: ha valamitől tényleg megújulhat a magyar nemzeti kultúra, az nem a hátranyilazó nosztalgia, nem a skanzen-életérzés, nem is az újszínházas-kultúrharcos tempó, hanem az, ha a szerzők a nyelvi űrből visszaevickélnek a földre, és köldökbámulás helyett arra reflektálnak vérmérsékletük szerint, ami körülöttük zajlik. Akkor az alkotók és a közönség közti távolság, mint üveggolyó, szépen elgurul.