Erdős Virág versére, a
azonnal rámozdultak a megosztók és lájkolók, ismert véleményformálók vitatkoznak róla a fészbukon: van, aki szerint ócska giccs, van, aki szerint az új Nemzeti dal; van, aki szerint dühöngő forradalmi-szocialista verselmény, és van, aki szerint lágy katolikus líra. Mű legyen a talpán, amely manapság így felborzolja a közbeszédet. Talán azért sikerült, mert Virág ismét populáris politikai (egyiket sem negatív jelzőnek szánom!) verset alkotott.
Szeretem a kortárs hazai költészetet, van ilyen tényleg. Jó versek születnek jó szerzőktől, akik (mikor volt ez másként?) tengődnek valami alulfizetett tanári állásban vagy ott sem, esetleg
, mert mennyit lehet kérni egy versért, ugye. Ugyanakkor talán nagyobb a távolság a művek és a közönség közt, mint valaha. Ami az okokat illeti, nagyon nem értek azzal egyet, hogy ez kortünet, ami a „mai embert” vagy a „posztmodern embert” minősíti. E közhülyeség szerint a távolság a művészet és a közönség közt abból adódik, hogy a mai, posztmodern stb. ember már csak könnyűt és gyorsat fogyaszt, valamint eleve ostoba.
Először is: nincs mai ember, posztmodern ember pláne nincs. Az ember, lényeges dolgok tekintetében, a változó korokban is mindig ugyanolyan, vagyis ember marad. Szomjas a világáról szóló tudásra, tűnődik a saját mirevalóságán. Ezért lehetséges, hogy minden vitatkozás és félreértés ellenére is működnek a tudatunkban több ezer éves narratívák. A távolság csöppet sem szükségszerű, a XIX. században Petőfit ismerte a magyar paraszt, a XX. században a nagyközönség tudott Ady botrány-poéziséről – egyébként kortárs francia darabokat adtak elő az úgynevezett „egyszerű” emberek a csongrádi tanyákon, az olvasókörökben.
Nyilván igaz a közhely, hogy a kultúra valamiképp absztrahálódik és saját jelrendszert teremt. Az is igaz: nem mindenkinek adatik meg, hogy megérezhesse, miért fontos Málevics fekete négyzete, vagy miért vannak meztelen csajok a Szegénylegényekben. De ha van baj, akkor az az, hogy a mai magyar kultúra nem elég mai és nem elég magyar. Vagyis nem igazán rólunk és a mi világunkról szól.
Két éve
vezettem Báron György, Bereményi Géza, Kálomista Gábor, Kárpáti György, Pálfi György részvételével, és nagyon tetszett, amit a vita hevében Bereményi mondott. „A román filmeknek otthon is nagy a nézettségük. Olyan erős a nemzeti karakterük, hogy ha a világon bárhol megnéznek belőlük néhány kockát, máris tudják, hogy román alkotásról van szó. A román film egyrészt ezért tudta kivívni a nézettségét, másrészt mert a néző önmagára ismer belőlük. Ha megnézünk egy átlagos magyar filmet, abból nem lehet ráismerni Magyarországra és az itteni emberekre. Sokkal többet tudok meg az amerikai filmekből Amerikáról, mint a magyar filmekből Magyarországról.”
Ezért is kár, hogy megszakadni látszik a politikai verselés – egyébként nagyon komoly – hagyománya Magyarországon, és ezért jó, hogy
. Nagyon kevés a példa rá a hősi idők óta, hogy egy-egy irodalmi darabra a közbeszéd reflektáljon, és ha mégis, akkor abból általában nem esztétikai, hanem politikai vita lesz. Ilyen volt a Spiró György
, vagy az Esterházy Péter
c. műve körüli, máig sem befejezett háború. 2006-ban keletkezett néhány erős politikai vers, aztán szép visszhangja volt, méltán, Kemény István
is, és Erdős Virágnak is született nagy vitát gerjesztő politikai műve, az
. A többi, nagyjából és sajnos, néma csend.
Úgy tapasztalom, az „alkotótársadalom” egy része fél a politikától, más pedig része abban a tévképzetben él, hogy az ő szférája magasabban helyezkedik el. Nos, nem, nem helyezkedik el magasabban. A politika valójában az élet, nem lehet belőle kimaradni. Jó, hogy Erdős Virág kellemesen zakatoló sorokba fogta a „mai magyar valóságot”. Lehet szeretni vagy utálni – annak rendje-módja szerint – a versét, de igen nehéz nem ráismerni (vagy rádöbbenni?) benne magunkra. És ez a lényeg.
Summa: ha valamitől tényleg megújulhat a magyar nemzeti kultúra, az nem a hátranyilazó nosztalgia, nem a skanzen-életérzés, nem is az újszínházas-kultúrharcos tempó, hanem az, ha a szerzők a nyelvi űrből visszaevickélnek a földre, és köldökbámulás helyett arra reflektálnak vérmérsékletük szerint, ami körülöttük zajlik. Akkor az alkotók és a közönség közti távolság, mint üveggolyó, szépen elgurul.
