Tudjátok, a tantestületi ülésen éjszakába nyúló vita folyt arról, hogy miért fulladt érdektelenségbe az idei Trianon-emléknapi iskolai megemlékezés. Ahogy a tavalyi. Nem titkolom, voltak tanárok, akik szerint ennek ti vagytok az oka, azt mondták, bennetek nincs igazi nemzeti érzés, nektek nem fáj az, ami a hazátokkal történt, ezért mentetek el a folyosóra kirakott fekete tabló mellett teljes közönnyel, pedig egy hetet dolgoztak azon, hogy a fekete háttér előtt látszódjon a fekete gyászszalag is, de közben ne takarja el a Wass Albert­-idézetet.

A többség azonban más állásponton volt, és felhatalmaztak, hogy elnézést kérjek tőletek, amiért a történelem tárgyilagos oktatása helyett egy alapjaiban hamis személetet próbáltunk rátok erőltetni. Nagy hibát követtünk el, amikor nem a világra nyitott hazaszeretetre tanítottunk titeket, hanem a bezárkózó és megkeseredett nacionalizmusunkat akartuk átörökíteni. Holott az egy betegség. Ha valakin elhatalmasodik, azon kapja magát, hogy mindenkivel szemben bizalmatlan, a lelkét megüli a gyűlölet, a kisebbrendűségi érzését hőbörgéssel leplezi, vagy nyilas politikusok urnájával a táskájában teszi szánalmassá magát és hazáját.

Velük ellentétben ti nem foglalkoztok azzal, mi történt a nagyapátok nagyapjának idejében. Ami nem lenne baj, ha ezáltal nem kizárólag azokkal a hamis hiedelmekkel találkoznátok, amelyeket ebből a bonyolult történetből a magyar nép a saját kínzására lepárolt. Nektek még van esélyetek arra, hogy megszabaduljatok a bénító önsajnálattól. Mindössze más tanulságokat kell levonnotok a történelemből.

Kezdjük mindjárt azzal a nézettel, hogy Magyarországot Trianon miatt olyan veszteség érte, amely más népeket még soha. Ez a meggyőződés tökéletesen megfelel annak a nemzeti önmeghatározásnak, miszerint a múltunk és jelenünk végeláthatatlan balsors és bűnhődés. Továbbá halálhörgés, siralom. Legyünk őszinték: ez nem kimondottan az az életérzés, ami lenyűgöző teljesítményekre ösztönöz. Ezenfelül nem is igaz.

Nyilván nem lehet Magyarország veszteségeit a brit birodaloméhoz hasonlítani, vagy a spanyolokéhoz, ahol soha nem ment le a nap, mert nem ugyanazt élik át az anyaországban, amikor egy távoli gyarmat népe elszakad, mint amikor a saját népesség egy részét a szomszédhoz csatolják. Viszont álszentnek sem kell lenni. Egy átlagos magyar lakos öt erdélyi várost nem tud felsorolni, egyáltalán nem törődik az ott élőkkel, soha nem utazik oda. Neki Trianon azért fáj, mert az ország kisebb lett. Ami valóban fájdalmas, de nem egyedülálló, és nem csak a gyarmatbirodalmakkal összehasonlítva.

A szerbek, hogy ne menjünk messzire, hasonló traumát élhetnek mostanában át, mint egykor a magyarok, egy soknemzetiségű ország feldarabolása után. Az első tanulság tehát az, hogy ne kérkedjetek a hazátokat sújtó példátlan csapásokkal, mert a Történelem Ura esetleg megharagszik. Vannak ugyanis népek, a tibetiektől a skótokon át az apacsokig, amelyeknek vagy nem is volt soha önálló államuk, vagy elvesztették azokat, vagy kiirtották őket.

Na, de ez a legkevesebb. Sokkal károsabb az a téveszme, amely kimondva vagy kimondatlanul az összes trianonos búsongás, indulat, olykor politikai cselekvés kiindulópontja, miszerint ez a tragédia elkerülhető lett volna. Hogy a történelmi Magyarország, ahogy az a nagyon magyarok autójának hátulján vagy konyhafalán látható, fennmaradhatott volna, és akkor ez az egész Kárpát-medencét lefedő szabad ország lehetne a magyaroké. Ez a hazugság közel száz éve mérgez. Ezzel szemben az igazság az, hogy azt az országot abban a formában nem lehetet megmenteni. Talán nem volt szükségszerű, hogy éppen 90 éve essen szét, és éppen ezekkel a határokkal legyen elválasztva, de maga a szétesés igen.

Egy országot a benne élők döntő többségének egyetértésével vagy hadsereggel lehet egyben tartani. Márpedig a múlt század elején a Királyi Magyarország területén élők fele nem akarta a közös országot. És mivel azok, akik nem akarták, összefüggő terülteken éltek az ország középső területei és külső határai között, egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb távozni fognak – az országrészekkel együtt. Ezt legfeljebb katonai erővel lehetet volna megakadályozni, pontosabban elodázni, de ilyen katonai ereje a magyaroknak nem volt. Nem 1920-ban, hanem az azt megelőző négyszáz évben sem.

Az a bizonyos Magyarország nem az első világháború után veszett el, hanem az 1500-as években, amikor szétszakadt az ország és független államban többé sosem egyesült. A török hódoltság alatt már csak nosztalgiából lehetett volna kitenni a szekerek hátuljára a nagy-magyarországos matricát. Mire a kiegyezés után visszacsatolták Erdélyt és a tengerparti területeket, addigra a lakosságának csak a fele volt magyar, és az ország nem volt független. Azok, akik a régi Magyarország visszaállításáról ábrándoznak, sosem olyan országot képzelnek el, amelyik nem intézheti önállóan a kül- és hadügyeit, az uralkodója pedig nem tud magyarul. Érdemes ezt hangsúlyozni, mert manapság ugyanezekben a körökben azt is gyarmatosításnak tarják, ha az unió ragaszkodik az önként vállalt szerződések betartásához.

Saját hadsereg nélkül az országot, amelyben a magyar csupán a legnagyobb kisebbség volt, nem a magyar állam ereje, hanem a Monarchia abroncsa tartotta össze. Vélhetően sokkal hosszabban, mint ameddig a magyar állam erre egyedül képes lett volna. Miután a Monarchia felbomlott, a történelmi Magyarország is szétesett, ám a demográfiai tényezők és a virulens nacionalizmusok miatt ez mindenképpen bekövetkezett volna. Ha a Monarchia valahogy fennmarad, talán lehetett volna húzni a végkifejletet. De, és most figyeljetek gyerekek, mert ezért mesélem ezt az egészet: akkor Magyarországnak változatlanul le kellett volna mondania a függetlenségről. Mert Nagy-Magyarország és független Magyarország kizárták egymást. Ahhoz, hogy a történelmi Magyarország fennmaradjon, kellett egy nagyobb erő, amelyik saját magán belül összefogja. Így már ti is levonhatjátok a második tanulságot: a kirekesztő „Magyarország a magyaroké!” és a revizionista „Nem, nem, soha!” ideológia külön-külön sem túl okos gondolat, de együttesen még hazugság is, hiába képviselik gyakran egyszerre és ugyanazok.

Miért fontos mindez? Két okból. Az is fájhat nagyon, ha egy 102 éves nénit nem tud megmenteni az orvostudomány, de másképp éljük meg, mintha egy 3 éves gyerekkel történik ez. A 102 éves néni esetében is tépelődhetünk, hogy mi lett volna, ha megkapja ezt vagy azt a kezelést, de közben tudjuk, valójában nem volt mit tenni. A történelmi Magyarország szétesése is fáj, különösen a sok szenvedés, gazdasági és kulturális kár miatt, amit okozott, de másképp gondolunk erre a fájdalomra, ha úgy érezzük, hogy elkerülhető lett volna, mint ha tudjuk, hogy nem.

Ráadásul, ha valami elkerülhető lett volna, akkor felelős is van. Ha viszont szükségszerű, de legalábbis millió ember millió döntésének eredője, akkor nem keresünk bűnbakokat. Ezért nem hibáztathatjuk Trianon miatt se Károlyit, se Tiszát, se Apponyit, se a zsidókat, se az ufókat, se a csigaevő franciákat, se az álnok román diplomáciát, se Clemenceau menyét. Emlékezzünk, de tudni kell továbblépni. Az ország sikere hamarosan rajtatok múlik, és nem azon, hogy mi volt Trianonban. Ez a harmadik tanulság, gyerekek.

Ha idáig eljutottunk, jöhet a neheze. Mennyire igazságtalan a trianoni döntés? Képzeljünk el egy országot, ahol az emberek fele nem akar együtt maradni a többivel. Mi az igazságos? Ha a lakosság egyik fele rákényszeríti az akaratát a másik felére? Most gyakorolhatjuk a hazánkban alig ismert igazságkeresési módszert, az azonos mércével mérést. Ha a magyaroknak joguk van saját államban élni, ami nem része a török, a Habsburg vagy a szovjet birodalomnak, akkor a szlovákoknak, a horvátoknak, a románoknak van-e joguk önálló államra, ami nem része Magyarországnak? Ez a kérdés akkor is érvényes, ha nem értünk egyet az etnikai szemlélettel, mert föderalisták vagyunk. Azért érvényes, mert Magyarország, amikor esetleg számított volna, nem mutatkozott a föderalizmus élharcosának. Ahogy ma sem.

Ha A-k vannak és B-k vannak, akkor azt mondanánk: húzzunk olyan határokat, amelyek következtében a lehető legtöbb A él A országban és a legtöbb B él B országban. Ha ezt tekintjük igazságosnak, akkor a Trianon utáni felosztás összességében kevésbé igazságtalan, mint az az előtti. De azért nagyon igazságtalan, mert a népesség elhelyezkedése alapján lehetett volna olyan határokat húzni, amelyekkel a fenti elv jobban érvényesül.

Nézzétek ezt a térképet, amit nem az ellenség, hanem Teleki Pál készíttetett. Jól mutatja, miért volt szükségszerű a történelmi Magyarország felbomlása, de azt is, hogyan lehetett volna igazságosabban megállapítani a határokat. Aminek azonban semmi köze a nagy-magyarországos matricákhoz és álmokhoz. Az a mai határokat jelentené 40 kilométerrel arrébb és Székelyföldet. Nem 63 vármegyét. Nem Fiumét és a tengerpartot, hiába tartanák igazságosnak egyesek azt, hogy Magyarország alá tartozzon egy olyan ország, ahol egyetlen magyar sem él. A későbbi bécsi döntések a fenti elv alapján lényegesen igazságosabb határokat jelöltek ki, mint a trianoni szerződés. A dolog szépséghibája, hogy ezt a határmódosítást Magyarország Hitlernek köszönhette. Ezáltal a nagyobb Magyarország ügye megint összekapcsolódott a függetlenség elvesztésével, csak egy sokkal undorítóbb szövetségessel.

Jogos kérdés, hogy ha lehetett volna igazságosabb békeszerződést kötni, miért nem azt választották a győztesek. Azt hiszem, gyerekek, itt fontos tanulságokat tudunk levonni a magunk számára. Ha ruletteztek, és a pirosra tesztek, veszítetek, ha a feketénél áll meg a golyó. Magyarország, igaz a Monarchia részeként, részt vett annak a háborúnak a kirobbantásában, amely korábban ismeretlen mértékű szenvedést hozott Európára, közel 20 millió halottal. Szemben a rulettel, ahol nincs erkölcsi vonatkozása, hogy a pirosra tesztek vagy a feketére, háborút indítani nem helyes. Bár az antant országai sem voltak jobbak a Deákné vásznánál, mégis Ausztria-Magyarország és Németország volt az agresszor.

A győztesek azt tették, amit ilyenkor a győztesek tenni szoktak, meg akarták gyengíteni az ellenségeiket, ezért feldarabolták Németországot és a Monarchiát, illetve megajándékozták azokat a szövetségeiket, akiket a háború megnyerése érdekében maguk mellé állítottak. Ezek közül melyik az a lépés, amit Magyarország ellenzett volna, ha a nyertes oldalon áll?

A második háborúval, amely a határokat végleg eldöntötte, még nehezebb elszámolni, mert Magyarország nem csak agresszorként lépett fel, hanem olyanok oldalán harcolt az utolsó töltényig, akinek a veresége az egész emberiség érdekében állt. Ezek mind döntések voltak. Politikusok döntései, amelyek eleinte bírták a közvélemény széleskörű támogatását. Lehet gúnyolódni Románia elvtelen taktikázásán és utolsó perces kiugrásán, de mennyivel jobb az utolsó utáni percet is elmulasztani, és elvszerűen követni néhány elmebeteg tömeggyilkost a végső pusztulásba? Legyen az a negyedik tanulság, hogy a döntéseknek következménye van. Ha sorozatosan rosszul döntötök, sokat fogtok veszíteni, és még a károtokat se tudjátok minimalizálni.

Végül, tudnotok kell azt is, hogy Magyarország elképesztően népszerűtlen volt Európában mind a két háború előtt és alatt. Sokan a mai napig azon méltatlankodnak, hogy a magyarokkal szemben milyen ellenségesek voltak a nyugati újságok és politikusok. Azon nem tűnődnek, hogy az akkori vezetők ezt az ellenséges hangulatot miért nem tudták megváltoztatni. Persze azért, mert mindenki mindig ellenünk van. Nem a mi politikusaink voltak önhittek, alkalmatlanok és korlátoltak. Nekik szobrot állítunk.

Tudjátok gyerekek, néha azon gondolkodom, miért nem tanul egy nép a saját kudarcaiból. Ilyenkor elmélázom, mi lenne, ha mostanában keverednénk háborúba valamelyik szomszédunkkal. Ha valami miatt most kellene mennünk a Trianon-palotába, ki lenne mellettünk? Amikor a parlament elnöke nemzetközi konfliktust vállal annak érdekében, hogy rehabilitáljon egy nyilast, ki támogatna minket abban az Európában, amelynek alapítóeszméje a nácizmus tagadása? Ha ugyanazon a héten a kormánypárt frakcióvezetője azzal vádolja az ellenzéket, hogy az „amerikaiak pénzén csinálnak politikát az amerikaiaknak”, tehát Amerikát szitokként használja, akkor ők velünk lennének? Ha a miniszterelnök két éve szabadságharcot vív Brüsszel ellen, majd elárulja, hogy át is fogja verni őket, amikor a kölcsön feltételéül szabott javaslataikat nem fogadja meg, de azért eljátssza, hogy igen, szóval, akkor kire számítanánk?

Az milyen felállás, amikor a szövetségesek, a tengelyhatalmak és a kisantant országai mind ellenünk vannak?

Hát, ennyi. Az ötödik tanulságot vonjátok le magatok.