Van középút!

Egyszerűen azért, mert létezése önmagában is bizonyítja emberi és politikai tűnődéseink sokszínűségét. Teodorik gót király fogságában jó ezerötszáz évvel ezelőtt Boëthius, aki a legmagasabb hivatalok egyikéből zuhant a paviai börtön mélyére, s nézett szembe közeli kínhalálával, híres művében, A filozófia vigasztalásában hosszan részletezi, mi is az emberélet célja, mire törekszünk földi létünkben: sóvárgunk „vagyonra, méltóságra, uralomra, dicsőségre és élvezetekre”, mert úgy gondoljuk, hogy így fog osztályrészünkül jutni „az elégség, a hatalom, a hírnév és a gyönyör”. A római költőt, írót és filozófust a kora középkor nagyon jól ismerte, s leírásán mintha nem fogott volna a lepergett tizenöt évszázad, amint azon a megállapításán sem, hogy minderre nagyon eltérő utakon iparkodnak az emberek, elképzeléseik összeegyeztethetetlenek és tarkák.

Meglehet, az már nagyon messzire vezetne, ha azon is eltűnődnénk, hogy a „jónak mint végső célnak mindenek fölé helyezésében” ma is ugyanúgy egyetértünk, mint akkor, avagy netán akkor sem volt igazi egyetértés ekörül, a filozófusi vigasztalásból így most csak annyit emelek ki, persze leegyszerűsítve és témánkra összpontosítva, hogy elképzeléseink ma is összeegyeztethetetlenek és tarkák, s az utak nagyon eltérnek, a polgári demokráciákban különösen, Az a politika, amely nem számol ezzel, hosszú távon bizonyosan bukásra van ítélve. A Heti Válaszban megjelent interjút mintha nem filozófus és politikai gondolkodó adta volna, hanem egy politikus, akinek semmi más célja nincs, mint a hatalom megtartása. És akkor, aki nincs velem, az ellenem van, amint a réges-régi és a közelebbi múltból is jól tudjuk; így a hatalom, – ha tetszik, a Machiavelli emlegette hatalom – megtartása szemszögéből valóban nincs középút, amint Lánczi meg is mondja: a hatalom „vagy épül, erősödik, vagy dezintegrálódik és szétesik. Ez a természete, „állítsanak bármit a liberálisok, ,,a politika mégiscsak a hatalomról és vezetésről szól”.

Tekintsünk el attól, hogy a filozófiai tudás, a politikai gondolkodástörténet folyamatainak alapos ismeretében helyes-e a „liberális” jelzőt szitokszóként használni, ily módon a napi politika szóhasználatára leereszkedni, s ugyancsak nézzük el a kissé lapos fogalmazást – manapság minden „szól” valamiről –, de a lényeget illetően bizony minden demokrata csomagolhat, ha a politika csak a hatalomról „szól”. Akár szereti Lánci Kantot, akár nem,  politika és politikus nem vonhatja ki magát a königsbergi óriás korszakos megállapításának hatálya és hatása alól: ”Két dolog tölti el csodálattal a lelkemet…a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.” Stumpf András, a lendületes és gondolkodó kérdező meg is akad ezen, s Gyurcsányra kérdez rá, persze rákérdezhetett volna a többpárti demokráciák történetének seregnyi politikusára, akik éppen akkor bicsaklottak meg, amikor „támaszuk és talpkövük” – szabadon Berzsenyi után – már nem a jó erkölcs volt. De vissza egy pillanatra Gyurcsányhoz: az őszödi beszéd nyomán a Lánczi Andrásnak, a Századvég kuratóriumi elnökének Platon jut eszébe, s az, hogy „az emberek nem viselik el az igazságot.” Magam pedig azt gondolom, hogy „az emberek” nagyon is elviselik az igazságot, sőt nem kezelhetjük le őket, s az a politika, amely hosszabb távon nem az igazságot mondja az embereknek, s magas lóról néz le rájuk, bukásra van ítélve.

A múlt évtizedben a baloldali politika óriási kudarcának talán fő oka éppen az állandó hazudozás volt. Az őszödi beszéd a politikai beszéd és kommunikáció sajátosságait hagyta figyelmen kívül, még hozzá elképesztő módon, s akkor is, most is – sok baloldali hívővel ellentétben – úgy gondoltam és gondolom, hogy nyilvánosságra kerülésekor az akkori miniszterelnöknek azonnal távoznia kellett volna. A Lajtától nyugatra tized- vagy század- ekkora hiba után is veszik a kalapjukat. Egyébként az interjúadó professzor is érezte, hogy bizony a politika „nem szólhat” csak a nyers hatalomról: egyet lehet érteni azzal, hogy „finomabb folyamat” keretében kísérelje meg a politikus a különféle csoportokat, rétegeket a mag oldalára állítani. Hogy ezt sokáig lehet-e a közvélemény számára „akár láthatatlan módon” tenni, amint a filozófus javasolja, az azért nagy kérdés.

Van azonban még több olyan megállapítása, amivel szintén muszáj vitatkozni vagy legalábbis kiegészíteni: „Először fordul elő a Kádár-rendszer kezdete óta, hogy az ország úgy él, ahogy a lehetőségei engedik, nem úgy, hogy kiügyeskedi hitelből, aztán majd lesz valahogy.” Valójában a megszakítottság és a kontinuitás dinamikája ennél jóval bonyolultabb: ma is hitelből élünk, ma is életbevágóan fontos, hogy kölcsönöket kapjunk és az adósságot pontosan törlesszük, és ez így van már hosszú évtizedek óta. A jelenlegi kormány – egy kis tétovázás és erőteljes brüsszeli nyomás után – szigorúan tartja a hiánycélokat, de a kérlelhetetlen költségvetési fegyelemre volt már példa a rendszerváltozás után időszakban, sajnos, nem túl hosszú ideig: a Bokros-Surányi kettős gazdaságpolitikája nyomán 1995-től 2001-ig, illetve 2010-ben a Bajnai-kabinet idején. A görög összehasonlítás adatai helyett inkább egy személyes élmény 2010 Görögországából: Athén főpolgármesterének akkor tizenkét helyettese (!) volt, s ezt a tizenkettő egyike mondta egy csapat újságírónak. Görögország igen hosszú ideig élvezte a megalapozott gazdasági fejlődés nélküli jóléti állam pazar(ló) előnyeit, ezért válsága mindig is mélyebb volt, s most is az, mint a miénk.

Az egyetemi tanár úgy látja, hogy „soha ilyen helyzetben nem volt ez az ország, ahogy Európa sem volt ilyen bizonytalan a második világháború óta”. A megállapítás első felét nem részletezi az interjú, a második fele azonban – bocsánat – inkább zsurnaliszta közhely, mint valóság: Európa sorsa a világégés után ezerszer bizonytalanabb volt, mint ma, s az integráció történetében is akadt jó néhány válság, sőt, az integráció folyamata jórészt válságok sorozata – mondjuk, a védelmi közösség kudarcától az ”üres szék” politikájáig vagy éppen a szinte véget nem érő maastrichti vitákig és több népszavazás (például Norvégia, Dánia) kudarcáig. De a megtorpanások és visszalépések ellenére Európa folyamatosan mélyítette az integrációt, ezekben a hónapokban éppen a szorosabb pénzügyi összehangolás nehéz műveletét izzadja ki, még pedig úgy, hogy most is vonz néhány kívülállót. Igaz a hatok ruháit rég kinőtte már, ma már huszonheten vagyunk, ami persze nem kevés feszültséget okoz.

Tehát kétségkívül van válság Európában, de a magyar jobbközép kormány Európa-politikája sokkal bizonytalanabb minden brüsszeli tétovázásnál. Mert valójában nem tudni, igazán akarja-e ez a kormány a tagságot vagy éppen az eurót: a belpolitikai használatra szánt, hol burkolt, hol nyílt Európa-ellenes retorika olykor mintha feledtetni kívánná, hogy mi is tagok vagyunk, mi több, a magyar gazdaság mai fejlesztéseinek túlnyomó többsége az integrációs pénzekből történik.

Ez a kétarcú Európa-politika alapos elemzést igényelne, aminthogy Lánczi Andrásnak az a megállapítása is, hogy „az 1990-ben kötött kompromisszum felbomlóban van”. Inkább úgy mondanám, jobb ügyhöz méltó buzgalommal törekszik a kétharmados többség arra, hogy végképpen fölbomlassza és szétverje a rendszerváltás kompromisszumát. Nem fog sikerülni, és pedig éppen ama bizonyos közép miatt, amely mindig is a középutakat keresi, s minden centralizációs, a mai hatalmat bebetonozni igyekvő tendencia ellenére előbb vagy utóbb a különféle – politikai és civil - centrumok ellenállását a mai kormánytöbbség a saját bőrén fogja megtapasztalni. A többpárti demokráciák politika-képéhez ugyanis sokkal inkább az tartozik hozzá, hogy „beszélünk a másikkal, megértjük, kompromisszumot kötünk, előrelépünk.”

Ezt azonban nem Lánczi András, hanem egy nagy tapasztalatú német szociáldemokrata politikus, Klaus von Dohnanyi mondta, ugyancsak a Heti Válaszban. Hamburg volt polgármestere – Dohnányi Ernő unokája - nem hisz „abban a módszerben, hogy berekesztjük a dialógust”.

Jó időben mondta, jó helyen.