szerző:
Várhegyi Éva
Tetszett a cikk?

Várhegyi Éva írása a behúzott kézifékkel száguldó magyar gazdaságról.

Mikor egy hónapja kivettem a postaládámból a Kormányzati Információs Központ Magyarország jobban teljesít című kiadványát, megmosolyogtam az összeállítást. Mára viszont beláttam, hogy csak nézőpont kérdése, elfogadjuk-e a fő állítását, azt, hogy „Magyarország ma már nemcsak a 2010 előtti időszakhoz, de Európa számos országához viszonyítva is jobb teljesítményre képes”. Rájöttem, hogy kellő perspektívából nézve még túl szerénynek is mutatkozik a füzet. Hiszen a három éve folytatott, unortodoxnak mondott gazdaságpolitika sikere nem csupán a nemzetközi gyakorlatban példa nélküli rezsicsökkentésben, az inflációt meghaladó minimálbér- és nyugdíjemelésben, a népességfogyást (állítólag) megállító családpolitikában meg a növekvő uniós támogatásokban érhető tetten, hanem egy sor más dologban is.

Itt van mindjárt a gazdaság gyarapodását tükröző mutató, a bruttó hazai termék alakulása, amelynek a füzet kiadása óta megismert legújabb adata a kormányfőt is győzelmi jelentésre sarkallta. A KSH két hete közzétett gyorsbecslése szerint az idei első negyedévben az ország már kifelé indult a gödörből: egy hajszállal (0,3 százalékkal) feljebbre araszolt, mint ahol a múlt év végén volt. Igaz, még így is két hajszállal (0,7 százalékkal) áll mélyebben az egy évvel ezelőttinél. Nem beszélve arról (nem is beszélnek róla), hogy majd’ egy hajfonattal (2,1 százalékkal) van lejjebb, mint ahol 2011 végén volt.

A kommunikációban a hangsúly, érthető módon, az előjelváltás fordulatára esik, amely megalapozhatja a gyorsuló növekedés (az idei 0,7 százalék után jövőre már 1,9 százalék) kormányzati prognózisát. Arról már nem is érdemes ábrándoznunk, hogy miként száguldhatna a magyar gazdaság, ha irányítói – Örkény egypercesének Ferijét utánozva – nem húzták volna be a kéziféket. Ha a mind jobban burjánzó sarcokkal nem szegték volna szárnyát a növekedést tápláló olyan fontos szektoroknak, mint a pénzügyi, a távközlési, az energetikai vagy a kiskereskedelmi. Így viszont nem annyira meglepő, hogy az Orbán-kormány három éve alatt elért egyszázalékos növekedés az uniós átlagnak alig harmada. A behúzott kézifékkel száguldó Magyarország egy tapodtat sem közelített az eurózóna fejlett országaihoz, miközben a gyorsan növekvő közép-kelet-európai régióban növelte lemaradását. Ennyit igazán megért nekünk a gazdasági függetlenség!

Ha a szabadságharc növekedési áldozattal járt is, a külföldtől való függőség mérséklődésével azért igazán eldicsekedhetne a kormány. Azzal, hogy az ország az nemhogy külső finanszírozásra szorulna, mint korábban, de egész ciklus alatt évről évre növekvő többletet produkál. És ezt nem csupán a szépen csordogáló uniós támogatások táplálják, hanem a folyó fizetési mérlegben keletkezett aktívumok is. Az áru- és szolgáltatásexportból származó bevételek oly mértékben meghaladják az import költségét, hogy még a devizaadósság kamatait is képesek ellentételezni. Meglehet, azért hallgatnak kormányberkekben a függetlenségi háború eme szép eredményéről, mert ők is tudják, hogy a felzárkózó gazdaságokban a fizetési mérleg többlete egyáltalán nem szolgálja a gazdaság gyarapodását. Sokkal inkább a hanyatló beruházások és stagnáló fogyasztás miatt mérséklődő importigényt tükrözi.

Érthető ezért, hogy a dicsekvés tárgya inkább a költségvetési hiány csökkentése – arra a szintre, amely elegendő ahhoz, hogy az ország (pontosabban: a kormány) kikerüljön a túlzottdeficit-eljárás terhe alól. Orbán Viktor már egy éve jelezte Barrosónak, hogy bármilyen kicsi hiányszámot képes teljesíteni, csak mondja meg, mi az igény. Valóban, ahányszor csak farigcsálni kellett a hiányon, annyiszor találtak újabb és újabb bevételeket, ha kellett, új adónem kiagyalásával (most éppen a reklámadó jön). És lám, nem dőlt össze a világ: az emberek láthatóan elhiszik, hogy a multikra rótt sarc nem az ő zsebükre megy, az áldozatok pedig morgolódnak kicsit, de végül többnyire megadják magukat (eddig csak az energetikai cégek perelték a kormányt). A túlságosan kivéreztetett tulajdonosok meg szépen átadják a stafétabotot a magyar kormánynak vagy liblingjeinek, és az élet megy tovább.

Mégoly szépen apadt a folyó költségvetés hiánya évről évre, eddig még nem sikerült az ország eladósodottságát mérsékelnie, holott a lenyúlt magán-nyugdíjpénztári vagyon jó felét (a GDP mintegy 5 százalékát) adósságcsökkentésre fordították. Na persze, a Simor vezette jegybank nem volt hajlandó időben csökkenteni a kamatokat, így aztán az adósságszolgálat sem mérsékelődhetett! De az új elnökség alatt szépen elindultak lefelé a kamatok, így nincs már akadálya az adósságráta csökkenésének. Hogy az elcsent nyugdíjalapokat miből pótolja majd a kormány? Ezt a kérdést hagyjuk meg a jövőbeli elemzőnek.

A munkahelyteremtést sem könnyű ma még a sikerpropaganda részévé tenni, bár ez is csak interpretáció kérdése. Bár a három év alatt még alig százezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma, de exponenciális kivetítéssel akár a tíz évre tervezett egymillió is elérhető. Az elért eredmény kétségkívül a kormány életre nevelő közmunkaprogramját és a külföldi munkavállalás kiéheztetéssel való ösztönzését dicséri. Az meg igazán csak a statisztika ördögének műve, hogy ennek ellenére nőtt a munkanélküliség, és újra elérte a kormányváltás idején mért 11,8 százalékos szintet.

Itthonról nézve valódi sikermutató az infláció csökkenése, hiszen korábban ritkán élhettünk együtt három százalék alatti pénzromlással. Ha a stagnáló-vegetáló állapotból nem sikerült is kitörni, korunk betegségének, a stagflációnak legalább az inflációs lábát kirúgta a kormány. Hogy milyen áron? Bármi áron. Momentán az eufemisztikusan rezsicsökkentésnek titulált hatósági árszabályozással, amely megtiltja a közszolgáltató vállalatoknak, hogy működési és fejlesztési költségeiket az áraikban érvényesítsék. A rövid távú szavazatmaximálásra játszó kormány számára az igazán nem probléma, hogy amit a fogyasztók a díjak csökkentésén nyernek, azt majd a szolgáltatás minőségének romlásában fizetik meg.

Megfelelő nézőpontból bőven van tehát mivel dicsekednie a kormánynak – és, szerencséjére, ténykedését épp elegen nézik a jó szögből. Amire viszont valóban nehéz volna büszkének lenni, az a javuló folyamatok fenntarthatósága – de ez a brüsszeli bürokratákon kívül láthatóan keveseket érdekel. A pillanatnyi, többnyire látszólagos eredményeket ugyanis a vagyonok és jövedelmek durva átcsoportosításával, nevén nevezve: rablással érte el a kormány. A magánpénztári vagyon nagy részének kisajátításával, a pénzintézetek és más szolgáltatók brutális, vagyonvesztéssel járó különadóztatásával, a költségeket nem fedező hatósági árszabályozással kiszabadította magát a nemzetközi szervezetek szigorú ellenőrzése alól. A személyi jövedelmek és szociális juttatások célirányos, a magasabb státusúaknak kedvező átrendezésével, valamint a végtörlesztés és a rezsicsökkentés gáláns (értsd: a cechet mással megfizettető) ajándékával pedig láthatóan a társadalmi békét is sikerült megvásárolnia.

Mindezt azért, hogy a jövőben végképp azt tegyen, amit csak akar. Már, ha mi is úgy akarjuk.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!