Szeretem a Klubrádiót, gyakran hallgatom – remek a zene, jók a hírek, és sokszor érdekes beszélgetések folynak. Viszont alig van néhány riporter és műsorvezető, akivel maradéktalanul elégedett volnék, sokuk egyenesen halálosan idegesít, és hosszú tanulmányokat tudnék írni arról, mit és hogyan csinálnak rosszul. Ezzel együtt szeretem a rádiót – már a bosszankodás is olyan otthonos tud lenni.

Külön zavaró, hogy elég szűk körre szorítkozik azoknak a száma, akiket fontos kérdésekben faggatnak, vagy akikre hivatkoznak. Van egy virtuális arcképcsarnok valahol, és valamennyien, akik rendszeresen hallgatjuk a rádiót, fejből tudnánk sorolni, milyen ügyben kit fognak meginterjúvolni. Ez is az otthonosság érzetét kelti, s a biztonság, kiszámíthatóság jó érzésével kecsegtet – hacsak meg nem unjuk előbb. Az is következik ebből a nagyon kiszámítható, szűkös merítésből – amiben vannak érdemes, kiváló szakemberek csakúgy, mint felfújt hólyagok, mindenhez értő és saját nagyszerűségüket minduntalan hangsúlyozó paprikajancsik (és -juliskák) –, hogy a közvélemény előtt megképződik az „akikre hallgatni kell” pantheonja. Pedig senkire nem kellene mindig hallgatni; néhányakra, olykor, azt is erős fenntartásokkal.

Csak hát az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény, vágyunk a komoly emberek nyújtotta biztonságra.

Akolmelegben lenni jó – de vannak veszélyei. Egyrészt az, hogy hamar ráun az ember – hiába melegítenek kellemesen a többiek, azért csak kidugná már a fejét az ember a karámból, körülnézne odakint, túl ismerős, túl álmosító és olykor még szorongató is naphosszat így ácsorogni. Másrészt egy idő múlva megérzi az ember, hogy ebbe a melegbe, bizony, némi büdösség is vegyül, egyik-másik társunk kellemetlen szagát egyre nehezebben bírjuk, és jól emlékszünk rá, hogy mikor melyikük rúgott belénk vagy lépett a lábunkra. Harmadrészt meg lassacskán arra is rájövünk, hogy vannak ám más aklok is, ahol meg azok érzik (viszonylag, egy darabig) jól magukat, akik éppen ott vannak – és pont úgy, pont olyan rosszakat mondanak rólunk, a mi aklunkról és a mi melegünkről, mint mi róluk, amikor esténként ezzel szórakoztatjuk és nyugtatgatjuk magunkat.

Nekem, speciel, elegem van az akolmelegből.

Még ha tudom is, hogy valamiféle együttműködésre szükség van – holott nem tisztáztuk, hogy mi lesz azután –, azért egyre kevesebb kedvem van bárkivel együttműködni. Befogom az orrom, ha arra van szükség, de csöppet sem csodálkozom, és nem is vagyok megsértve, ha más aklokból hangosan panaszkodnak egyes nyüves társainkra. Lehet, hogy jól melegítik a többieket – minket –, de hát büdösek, na. Nem vagyok rájuk büszke, és azt sem szeretném, ha ők maguk, valamint a körülöttük állók elfeledkeznének odorikus jellemzőikről.

Mindez onnan jutott az eszembe, hogy Tóth Zoltán választási szakértő blogján megjelent egy lista, azokkal a nevekkel, amelyeket Tóth Zoltán köztársasági elnöknek, miniszterelnöknek, kormánytagoknak és mindenféle válogatott, maga tisztségekre a legjobbnak gondol. Nyilván sokan látták, a jelenlegi kormány hívei nyilván dühösen, kajánul vagy elképedve kacagnak. És azok, akik az Orbán-kormány leváltását remélik?

Sajnos, attól tartok, hogy közülük sokan, túlságosan is sokan egyetértőleg bólogatnak majd. Félek, hogy kevesen hajlandók feladni az akolmeleget a tiszta levegőért és tágasságért, meg hogy világosan lássuk, ki hogyan is fest. Én magam talán három-négy névnél nem szisszentem fel (leszámítva egy-két politikust, mert ők nyilván elkerülhetetlenek, bár helyettük sem ártana mást találni). Csupa megmondóember, akik szakmányban bölcselkednek a közjóról (gyakran éppen a Klubrádióban), mindenhez értenek, és rendkívül népszerűek. Nevük hallatán az ifjú neokonzervatívok a neten hangos muhahákban törnek ki – nekem csöppet sem rokonszenves ugyan emberekről érvek nélkül, puszta érzelemnyilvánítással és súlyosan általánosítva ítélkezni, de sajnos, igazat kell adnom nekik.

Ahogyan a jobboldalon (vagy mondjuk inkább így: az uralkodó kormány környékén) naponta bukkannak föl olyan értelmiségiek, akiknek sem a teljesítményükről, sem az életútjukról nincs jó véleményünk, akiket erősen túlértékeltnek tartunk, akik méretes ostobaságokkal szórakoztatnak vagy bosszantanak, s akik mindehhez jól megtermett és szilárd egóval rendelkeznek – úgy ez az embertípus a másik oldalon sem hiányzik (amelyik tudniillik a jelenlegi kormányt le szeretné váltani). Ha hangosan hahotázunk a másik oldal önjelölt zsenijein és áltudósain, botcsinálta szakemberein és fojtott szavú „politológusain”, akkor miért nem tűnik fel, hogy kikkel vagyunk körülvéve? Tóth Zoltán listáján kicsit túl sok az ilyen figura – és még a hivatásos politikusok (vagy akik azok voltak) közül is a média csillagai uralják el a névsort, azok, akik szakembernek („szakpolitikusnak”) álcázzák magukat. Ami hiányzik Tóth jelöltjeiből (ismétlem, három-négy kivételt tennék), az az önreflexió, a saját esendőség belátása, a korábbi tévedések beismerése; ennek legbiztosabb jele, hogy ha valóban megkínálnák őket a magas állásokkal, képesek volnának el is fogadni.

De hát miért is várnánk lehetetlent. Olyan helyzet van, hogy a kormány leváltását vágyó nagyközönség issza a szavait annak, aki érthetően és elég nagy garral beszél, aki hozzáértőnek és elfogadottnak látszik; aki pedig ilyen pozícióba kerül, lassan elveszíti önkontrollját (már ha volt neki), és elhiszi, hogy tőle meleg az akol (saját szagát nem érzi, saját régebbi rúgásai nem neki fájnak).

Nem, ezek az emberek, akik sokak reménye szerint vezetőink lesznek majd, nem fognak megváltozni. Én azt szeretném, ha éppen ezért nem is ők vezetnének minket. Új nevekre, alig ismert emberekre vágynék. Ha mégis Tóth Zoltán listája lesz a befutó, csöppet sem leszek boldog – mindent megtennék, hogy ez megtörténjen, de rémes volna.