Orbán Viktor levélben fejti ki véleményét a német megszállás emlékművéről. A címzett Dávid Katalin, a művészettörténet nagyasszonya, a kormányközeli Magyar Művészeti Akadémia tagja.

A levél hangneme igen kulturált, sőt: a tudósnak és a hölgynek kijáró lovagias előzékenység hatja át. Egy civilizált kultúrember különbözteti meg magát és partnerét azoktól, akik „az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultjának” színvonalán nem jutnak túl. Továbbá politikus beszél egy olyan tudóshoz, aki nem a „közélet megvetésének általános tónusát és a felülállás magatartását követi”.

Egy magányos lélek sorait olvashatjuk tehát, akitől egyaránt távol áll a fennhéjázó gőg és az alantas kocsmai indulat. A miniszterelnöki okfejtésből persze nem következik, hogy előírná az egyedül helyes értelmezést: itt csupán két érzékeny kultúrember eszmecseréjéről van szó, akik közül egyiknek az álláspontját nem ismerjük.

A manapság oly fájóan hiányzó civilizált légkörben felengedve a miniszterelnök tudatja, hogy fontosnak tartja a személyes megszólalást, mert kormánydöntésről van szó, amit ő is támogatott. Igen: a kormány döntött, amivel történetesen ő is egyetértett, és első közszolgaként maga tudatja ezt egy arra fogékony értelmiségivel.

A lényeghez érve megtudhatjuk, hogy Magyarországot 1944-ben megszálló németek bizony lényegében mind egy szálig nácik voltak („a náci államberendezkedés rendje szerint élték az életüket”). Hogy van-e egyáltalán valami különbség németek és nácik között, azon vitatkozzanak a németek, ha jól esik nekik, („a kettő közötti különbségtétel… inkább a német népre tartozik”), a „lovagias és nagyvonalú” magyarokat hagyják ki ebből a méltatlan vitából.

Persze abból, hogy a németek így megkapják, ami jár nekik, nem következik, hogy a magyarokat hasonlóan sommásan lehetne megítélni. Senkinek nem juthat eszébe olyasmit állítani, hogy pl. a magyarok „1944-ben az antiszemita államberendezkedés rendje szerint élték az életüket”. Az 1944-ben történtekért legfeljebb „a magyar politikai vezetők” viselhetik a felelősséget – mint a levélből később kiderül.

A gonosz német sas tehát a helyén van. Nemkülönben az ártatlan áldozatokat jelképező angyal. Nyilvánvaló tévedés azt állítani – mint például a szobor alkotója teszi –, hogy az ártatlanság angyala Magyarországot jelképezné – az ilyesmi „természeti és fogalmi képtelenség”.

Tágabb értelemben a gonosz náci sas és az ártatlan angyal kettőse a pusztító keresztényellenességet jeleníti meg. Mely utóbbi a náci rendszer maga. Amiből viszont semmiképpen nem következik, hogy az ilyen szellemű törvényeket megszavazó keresztény egyházfők, az ezek ellen semmi módon nem tiltakozó papság és hívek ugyancsak keresztényellenesek lettek volna. Igen felelőtlen lépés lenne ilyet kijelenteni.

Ennek a keresztényellenes rezsimnek voltak az áldozatai „óhitűek, keresztények és hitetlenek”. A keresztény igazságot fel nem ismerő óhitűek (akik az Ószövetségben hisznek), és az attól eltévelyedett hitetlenek együtt említése a keresztényekkel az igazi tolerancia jele: a kormányfő – tévelygő voltuk dacára – társaknak ismeri el őket a szenvedésben.

A zsidók óhitűekként való említése egyébként is nagyszerű taktikai érzékre vall: bölcsen kerüli azokat az indulatokat, amiket a zsidókérdés, antiszemitizmus, holokauszt és hasonló szavak szüntelen emlegetése sokakból kivált. A zsidókat akkor sem kell említeni, ha róluk beszélünk – remélhetőleg ők is értenek majd a szóból.

Ennek szellemében teszi fel a legfogósabb kérdést a levélíró: „mit kezdjünk mármost ezzel az egésszel, mit kezdjünk az együttélés kérdésével?”. Bizony, korántsem magától értetődő, miért és hogyan élünk együtt az óhitűekkel! Ez itten kétségkívül egy probléma. Azt mindenesetre jó, ha tudják, hogy a ma Magyarországon meghatározó befolyású nemzedék „elkötelezett a keresztény értékek, a nemzeti önérzet és a helyes önismereten alapuló nemzeti büszkeség mellett”. Ha tehát az érintettek a demokrácia, az európaiság, a tolerancia stb. értékeire fogékonyak, szíveskedjenek egy másik nemzedékhez fordulni.

Az alábbi sorok esetleg értelmezési nehézséget okozhatnak egy exegézisben nem kellően járatos olvasónak:

„Úgy látom, hogy amit mi, magyarok megtehettünk, megtettük. Bocsánatot kértünk, habár tudjuk, hogy a népirtókkal való kollaborálás bűne megbocsáthatatlan. Jóvátételt adtunk, habár tudjuk, ami történt, jóvátehetetlen. Ugyanakkor olyan felelősséget nem vállalhatunk, amely nem illet bennünket. Ezért azt is egyenesen ki kell mondanunk, hogy német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok és nincsenek százezerszám elveszett életek sem.”

Netán mi magyarok lettünk volna azok, akik a népirtókkal való kollaborálás megbocsáthatatlan bűnét elkövettük, ezért bocsánatot kértünk és jóvátételt fizettünk?

A helyes válasz: nem. A korábbiakból kiderül, hogy a megszállás napjaiban regnáló magyar politikai vezetők viselik a kollaborálás felelősségét. A deportálás felelőssége pedig a németeket terheli (akik még amúgy sem döntötték el, hogy van-e egyáltalán különbség köztük és a nácik között).

Mi magyarok tehát mindent megtettünk, ami a név szerint nem említett óhitűekért emberileg megtehető. Ők pedig jól teszik, ha mindezt belátják, mert enélkül „nehezen képzelhető el őszinte és bizalomra épülő együttélés a jövőben”.

A kormányfő tehát egyértelműen meghúzza a határokat: azok az óhitűek, akik még mindig bennünket, magyarokat tesznek felelőssé vagonokért és deportálásokért, „az őszinte és bizalomra épülő együttélést” ássák alá. Ajánlatos mindezt megszívlelni a „a helyes önismereten alapuló nemzeti büszkeség” szép, új világában, mielőtt a képzőművészetek iránt fogékony, alantas kocsmai indulatoktól irtózó kultúremberek elvesztik a türelmüket.