Összeomló, egyszerre gyenge és neurotikusan csapkodó állam. Tömeghisztéria, hazug kormányzati manipuláció, zavarodottság, mesterségesen felszított gyűlölet. Ez az, ami Magyarországból az elmúlt időszakban látszott. Meg persze az a számos derék férfi és nő, aktivista és egyszerű állampolgár, aki hihetetlen empátiával és kedvességgel megpróbálta életben tartani, étellel, gyógyszerrel és ruhával ellátni a menekült embereket – az állam helyett.

A helyzet valóban rendkívüli, ám elvben korántsem lett volna kezelhetetlen egy kompetens kormány és egy egységesen fellépő Európai Unió számára. Ám a magyar kormány nem akarta megoldani a helyzetet, ehelyett politikai haszonszerzésre és gyűlöletkeltésre használta fel kiszolgáltatott emberek életét, így a probléma gyakorlati megoldása a laikus polgárokra maradt, akik puszta emberségből látták el azokat a feladatokat, amelyeket az állam nem tudott vagy nem akart ellátni. A helyzet augusztusra látványossá és égetővé vált: zömmel háborúk elől menekült, kimerült, éhes és szomjas felnőttek, gyerekek feküdtek Budapest utcáin.

A menekülthullám elindulásáért természetesen nem Magyarországot vagy az Európai Unió más országait terheli a felelősség, ám amit a kérdésben a budapesti kormányzat az elmúlt fél évben művelt, az az inkompetencia és a gonoszság olyan sűrűségét mutatta meg, ami még a rendszerváltás utáni hazai politikában is párját ritkítja. Az Orbán-kormány, amely hónapok óta hergelte a közvéleményt a menekültek ellen, és tetszelgett Európa megmentőjének szerepében, az általa ígért „kemény kéz politikájához” gyengének és következetlennek bizonyult, a legalapvetőbb humanitárius feladatok ellátásától pedig elzárkózott. De belebukott a kérdés kezelésébe az Európai Unió is, amely a jelek szerint elhasalt egy, a Törökországra, Jordániára és Libanonra zúduló menekülthullám tizedét kitevő embertömeg érkezésétől.

Közhely, hogy az emberek többsége fél az ismeretlentől, főleg ha azt gondolja, hogy az ismeretlen tényező a saját életét jelentősen befolyásolhatja. Magyarországon 2015 előtt nem sok szó esett a menekültekről, a kérdés távoli országok egzotikus problémájának tűnt honfitársaink számára, ám az sem Brüsszelnek, sem a magyar kormánynak nem okozhatott meglepetést, hogy a szíriai háború és az Iszlám Állam előretörése előbb-utóbb Európában is érezteti majd hatását. Az is világos volt (legalábbis kellett volna, hogy legyen), hogy mivel hazánk a nyugat-balkáni migrációs és csempészútvonalon található, előbb-utóbb hozzánk is elér a menekülthullám. Sajnos a kormány – az uniós tagországok kormányainak java részével és Brüsszellel együtt – ahelyett, hogy felkészült volna a várható nagyobb hullámra, ült a babérjain. Amiben a magyar kormány politikája elütött a többi uniós országtól, az az volt, hogy előbbi hónapokat töltött egy olyan gyűlöletkampánnyal, amely az emberek ismeretlentől való félelmére, továbbá a xenofóbiára és rasszizmusra alapozott, és a probléma észlelésétől annak eszkalálódásáig tartó időszakot arra használta fel, hogy közös ellenséget mutatott fel a társadalomnak, amellyel szemben megmentőként tetszeleghetett.

Az emlékezetes plakátkampány a magyaroknak ellenségként mutatta be a bevándorlókat azt sugallva, hogy az érkezők „gazdasági bevándorlók”, tehát csalók, valójában kis részük szorul védelemre. A kormány ezzel felmentést adott azoknak, akik kisöpörték volna az országból az érkezőket, lévén abban a meggyőződésben hagyta őket, hogy a „jó menekültek”, akik „valóban” a háborúk elől menekülnek, élvezik Magyarország védelmét. Amikor aztán élesedni látszódott a helyzet, már emberi jogokat sértő törvénymódosítások, szigorítások, majd a déli határ lezárása következett, amivel sikerült pánikot kelteni mind a menekültek, mind a magyar állampolgárok körében. Az előbbiek megijedtek attól, hogy a kerítés miatt a célegyenesben elbuknak az Unióba vezető úton, így napról napra egyre többen érkeztek, az utóbbiak pedig épp a napi több ezer érkezőtől igazolva látták félelmüket, amit a kormány tavasz óta gondosan elültetett bennük.

Tulajdonképpen nem lehetett volna zseniálisabb manipulációt felépíteni, a kormánynak hónapokra sikerült a magyar közélet egyetlen témájává tennie a bevándorlókérdést. Ám a számok tükrében egyszerűen bemutatható, hogy az elmúlt hónapok kormányzati politikája hazugságokra és manipulációra épült, ráadásul nem „csupán” emberjogi, de „rendpárti” szemszögből nézve is megbukott.

Tény, hogy a korábbi évekhez képest kiugróan sokan érkeznek ebben az évben Magyarországra. A Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal (BÁH) friss adatai szerint mostanáig 145.000 kérelmezőt regisztrálták, ami minden korábbi adatot többszörösen felülmúlt. Ám kb. 90%-a (a BÁH és a rendőrség korábbi statisztikái szerint) gyakorlatilag azonnal, tehát még a menekültügyi eljárás befejezése előtt eltűnik a hatóságok, azaz az Európát állítólag az illegális bevándorlók beözönlésétől védelmező magyar állam szemei elől. Ezt figyelembe véve az egy időben hazánkban maradó néhány ezer ember (az eddigi tetőponton, csak péntektől vasárnapig a német szövetségi rendőrség becslése szerint 17 ezren távoztak) nem tűnik soknak, főleg az ország 10 milliós lakosságához képest.

A méltányosság kedvéért tegyük hozzá: az indokolatlan pánikkeltés nemcsak a magyar kormány politikáját jellemezte az elmúlt időszakban. Az ENSZ friss adatai szerint az egész Európai Unióban július végéig 437.384 menedékkérőt regisztráltak, ami pontosan 0,08%-a az unió 503 milliós lakosságának, és kevesebb mint kétszerese a korábbi években érkezőknek. Nincs tehát szó „invázióról” vagy „megszállásról”, főleg ha összevetjük a fentieket a Törökország által befogadott 2 milliós, vagy a Jordánia és Libanon által ellátott 1-1 milliós menekülttömeggel.

Ezek a számok azt bizonyítják, hogy az emberek egy háború során először a szomszédos országokba menekülnek (vagy saját országuk más területeire; becslések szerint Szíriában ma körülbelül 7 millió „belső menekült” él), és kis részük megy csak tovább. Nem ritka, hogy egy-egy családból végül csak egy családtag jut el Európáig, a többiek mindenüket pénzzé téve finanszírozzák egyikük átcsempészését a határokon. Ez a költség Afganisztántól a szerb–magyar határig lehet akár 2 és fél millió forint is. Elsősorban ez az oka annak, hogy a menekültek között több a fiatal férfi és a tinédzser fiú, egyszerűen róluk feltételezi családjuk, hogy kibírnak egy ilyen viszontagságos utat. A tizenéves (sokak szerint hadköteles) fiúkban nem kell tehát az ISIS vagy az al-Kaida utánpótlását látnunk, és nem kell nemzethalált és a keresztény kultúra pusztulását vizionálnunk a sötétebb bőrű, idegen nyelven beszélő emberek közelségétől.

Azt is statisztikai adatok támasztják alá, hogy az év első hónapjaival (a koszovói bevándorlók hullámával) ellentétben még mindig háborús övezetekből jönnek a legtöbben. Az ENSZ és a BÁH szerint a menedékkérők többsége Szíriából, Afganisztánból és Irakból érkezik. Akik az adatoknak nem hisznek, nézzenek rá a képekre: senki nem küldi el a gyerekét, és senki nem indulna el karon ülő csecsemőjével, embercsempészeknek kiszolgáltatva magát a bizonytalanba, ha lenne más választása.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy egy ember nem attól válik illegális bevándorlóvá, hogy átlépi a zöldhatárt, hanem attól, hogy nincsen megfelelő papírja, vízuma a legális belépéshez. Ezt azonban háborús helyzetben nagyjából a lehetetlennel egyenlő gyorsan elintézni, mivel jellemzően ilyenkor az állam működése részlegesen vagy teljesen leáll. A menekültekre vonatkozó genfi egyezmény szerint, amely Magyarországra nézve is kötelező erejű, egy menekültet nem is lehet csupán az illegális határátlépés miatt önmagában büntetni, mivel helyzetéből kifolyólag (papírok hiánya) nem tudott volna máshogy jönni, mint illegálisan. Azt pedig, hogy ezek az emberek mit kockáztatnak azzal, hogy embercsempészekkel jönnek, senkinek nem kell elmagyarázni a 71 halálos áldozatot követelő hűtőkocsis gyilkosság után, ami sajnos egyáltalán nem egyedi eset Európában. Évente ezrek vesztik életüket az Európát övező tengereken és a szárazföldön egyaránt az embercsempészek miatt, de (legalábbis részben) elhibázott uniós és tagállami menekültpolitikának köszönhetően.

A menedékkérők kétségkívül megugrott száma teljesen indokolatlanul okozott válsághelyzetet Magyarországon és az Unióban. A krízis ugyanis kezelhető lett volna olyan közös megoldást találva, amely egyenlőbben osztja el a feladatokat, mint a dublini rendszer, amely – ebben elvben igaza van az Orbán-kormánynak –  aránytalanul nagy terhet ró a határon lévő államokra azzal, hogy a kérelmek többségét nekik kell elbírálni és az eljárás lefolytatásáig – szintén elvben – a menedékkérőknek az ő területükön kellene maradniuk. Valójában, mint a fentiekből kiderült, a gyakorlatban már régóta nem működik ez sem, a „frontországokból” a menedékkérők túlnyomó része az eljárás alatt továbbáll az Unió belső területeire, ahonnan a legtöbb esetben (ezt viszont Orbánék nem szeretik hangsúlyozni) nem küldenek vissza menekülteket az uniós határon lévő tagországokba (Magyarországra tavaly 827 embert küldtek csak vissza a 43 ezer kérelmezőből a Helsinki Bizottság szerint). A gyakorlat mellett EJEB- (Emberi Jogok Európai Bírósága) döntések is születtek arról, hogy a visszaküldések felülbírálhatóak abban az esetben, ha a „frontország” nem tartja be az alapvető emberi jogi követelményeket, ennek köszönhetően pl. Görögországba és Magyarországra sem ritka a visszaküldések megtagadása. Van arra is lehetőség, hogy a menekültstátusz mellett általános védelmet adjunk olyanoknak, akik háborúk elől menekülnek, mint például most a szírek. Az ilyen helyzetekre alkották meg 2004-ben a kvalifikációs irányelvben a kiegészítő védelem fogalmát, hogy biztonságot tudjanak nyújtani az olyan embereknek is, akiket nem ért személyes atrocitás, fenyegetés, csupán az az általános veszély, hogy háború elől menekülnek. Így nem nagylelkűség befogadni, hanem jogi kötelesség biztonságos országban tartani őket.

Az ugyanis, hogy egy ország biztonságos nem csak azt jelenti, hogy nem lőnek, hanem azt is, hogy elérhető a menekültek alapvető jogai és szükségletei szempontjából nélkülözhetetlen ellátórendszer és jogbiztonság, tehát például nem lesz belőlük hajléktalan, vagy nem küldik vissza őket olyan helyre, ahol üldöztetésnek lennének kitéve újra. Ezeknek a feltételeknek Szerbia bizonyíthatóan nem felel meg már évtizedek óta, ezt elég egy adattal érzékeltetni: az elmúlt 7 évben összesen 18-an kaptak ott valamiféle védelmet az államtól a Helsinki Bizottság statisztikái szerint.

Azok a hazugságok tehát, amelyekkel a kormány gyűlöletet szít, könnyen tetten érhetők. Az elmúlt napok „enyhülése”, a határ megnyitása pedig nem az ő érdemük, azt a menekült emberek és segítőik harcolták ki elszántságukkal, egy olyan helyzetből kitörve, amibe pont a kormány és az állam inkompetenciája és gonoszsága taszította őket. Valódi megoldást ráadásul ez a lépés sem jelent a helyzetre, hiszen az emberek továbbra is jönni fognak, és továbbra is segítségre fognak szorulni.

*

Abban a helyzetben vagyok, hogy van szerencsém ismerni azokat az országokat, ahonnan ezek az emberek menekülnek. Jártam és éltem Koszovóban és a Közel-Keleten, többek között Szíriában és Irakban is, láttam haldokló gyerekeket, kínzóik által megcsonkított embereket, jártam börtönökben, amelyek a fala a megkínzottak által volt szétkaparva, foglalkoztam olyanokkal, akiket gyerekprostituáltként fogvatartottak és rászoktattak valamilyen drogra, hogy kiszolgáltatottakká (igazából rabszolgákká) tegyék őket. Valószínűleg azért vagyok végtelenül mérges és elkeseredett, mert tudom, hogy miket élhettek át azok is, akik mostanában érkeztek Magyarországra, akiket pengés dróttal várunk a határon, és ha átjutnak, kormányunk cinikus nyilatkozatokkal, nevetve figurázza ki őket, méltóságuk maradékát is elvéve, majd rájuk hivatkozva voltaképpen egy olyan szükségállapotot hirdetve Magyarországon, amely alkotmányos elveket is sért. Lehet tehát, hogy én ezért vagyok elképedve, és ezért nem értem, hogy a honfitársaim miért nem látják, hogy milyen visszavonhatatlan károkat okozhatnak – nekik is – az elmúlt hónapok. És azt hiszem, hogy eljutottam oda, hogy egyre kevésbé tudok toleráns lenni azokkal az állampolgárokkal és döntéshozókkal szemben, akik azt mondják, hogy ők, miközben asszisztáltak az elmúlt hónapok tehetetlenséggel vegyes hisztériájához, tulajdonképpen a hazájukat/vallásukat védték és/vagy a „valódi” menekülteket segítették.

Kundera fejtegeti A lét elviselhetetlen könnyűségében, hogy a felelősség a döntésekért ugyanolyan akkor is, ha valaki ártatlannak hiszi magát csak azért, mert nem érti, nem látja, nem fogja fel tettei következményeit. „Hát nem éppen abban rejlik jóvátehetetlen bűne, hogy nem tudta, hogy hitte?” Vajon hányan nem tudják ma, hogy döntéseik vagy beletörődésük akár emberek életébe is kerülhet?

A szerző emberi jogi szakértő (Eötvös Károly Intézet)