Nem akarok bántóan általánosítani. Amikor az egyházról, mint kiüresedő, haldokló, diszfunkcionális intézményrendszerről beszélek (minden egyházról együtt), tudatában vagyok annak is, hogy léteznek üdítő kivételek, példamutató keresztény közösségek. A nagy kép azonban mégis azt mutatja, hogy valami elveszett és fájón hiányzik: a hitelesség. Már hallom a választ: „Persze, mert az egyház ellenségei folytatják a lejárató kampányukat a nemistudomkik által pénzelt médiában.” És itt is vagyunk a probléma gyökerénél.

Pedig annak, hogy a laikus tömeg nem veszi komolyan a kereszténység tanítását, nem az egyházon kívül van az oka, hanem az egyházon belül. Csak egy példa: arról, hogy az egyik legsikeresebb idei film papok által tömegesen elkövetett gyerekmolesztálásokról szól, nem a filmkészítők és a nézők tehetnek, hanem azok, akik gyermekeket molesztáltak – ezt az egyszerű igazságot azonban sokaknak nehéz belátni.

Isten záratta be a boltokat

Jó pár éve egy kisvárosban tartottam evangelizációs sorozatot, és este a helyi lelkészekkel beszélgetve felvetődött, hogy vajon miért járnak ilyen kevesen  efféle alkalmakra. A válaszok nagyjából a következők voltak: 1. ilyen a korszellem, ma már nem érdeklik az embereket a lelki dolgok, 2. van a szomszéd városban egy szekta, az szipkázza el a híveket, 3. úgy látszik, a Szentlélek most épp nem buzdította fel a környék lakóinak szívét, hogy eljöjjenek. (A harmadik volt a református válasz, természetesen.) Érdekes, hogy a kiüresedés miatt a lelkészek voltaképp 1. Az embereket 2. a korszellemet 3. a szektákat 4. magát Istent okolták, de az fel sem merült, hogy a gyülekezetnek kéne vonzóbbá válnia.

A külső erők hibáztatása az önvizsgálat helyett annyira általános, hogy többnyire fel sem tűnik. E reflex mögötti előfeltevések egy régi elbeszélést rajzolnak ki: Isten harmóniát teremtett a világban, ám ezt feldúlta a bűn; az egyház azok közössége, akik a boldog, eredeti állapotot újra megtalálták; a régi, jó rend az egyházban valósul meg, illetve az olyan társadalomban, amelynek életére az egyház erőteljes hatással bír. E történetben az egyház küldetése, hogy védje a régi rend értékeit a világgal szemben: családot, nemzetet, hazát, s mindent, ami szép, nemes és igaz. A világ folyton be akar nyomulni az egyházba, rá akarja erőltetni a maga sötét és istentelen értékrendjét, a vérnősző paráznaságot, a hívságokat és a léhaságot, ezért az egyháznak ki kell építeni hadállásait. Az egyház végső soron harcban áll a világgal.

Ez az elbeszélés húzódik például a KDNP-s attitűd mögött. Magyarországon, ugyebár, vasárnap tilos vásárolni, ugyanis a miniszterelnök-helyettesnek ezt tiltja a vallása. Itt az előfeltevés az, hogy a régi, jó rend szerint hat napon át kell munkálkodni, és megszentelni a hetediket. A világ eltért ettől, amivel megsérti Istent és ítéletet von magára. Mi a feladata a jámbor vallásos politikusnak? Amint lehetősége nyílik rá, visszaállítani a régi rendet, és alázatosan hálát adni az Úrnak, hogy hasznára lehetett a szent küzdelemben. Ja, hogy az emberek ettől nem boldogok? Hogy az egész bosszantó, zavaró és még jogtalan is, amennyiben a magántulajdonra épülő társadalomban  – amit kapitalizmusnak hívnak – megmondják egy vállalkozónak, mikor dolgozhat a saját boltjában és mikor nem, illetve az állampolgárnak, hogy mikor és mire költheti a pénzét? Az elbeszélés szerint az efféle zúgolódás csak azokra jellemző, akik nem értik Isten rendjét, tehát lázadnak ellene. Egy magasabb szinten – a lehető legmagasabb szinten – minden oké: a vasárnapi boltzár szent, mert a Mindenhatótól ered a legitimációja.

Szép, szép, de sajnos nem lehet

Ferenc pápa ide, Szent Egyed közösség és szeretetszolgálatok oda, az európai keresztények – nyugodtan kimondható – többségükben bevándorló- illetve menekültellenesek. Ez csak addig meglepő, míg nem vesszük észre az idegenezés mögötti előfeltevéseket. A történet a következő: a nyugati civilizáció keresztény alapokon áll, itt az egyházak többé-kevésbé képesek érvényesíteni Isten erkölcsi parancsait. Szép, hogy be kéne fogadni a menekülteket, de ez döntő csapást jelentene  az értékekre, amelyeket az egyház kötelessége védelmezni! Ha elárasztanak minket a muzulmánok, kitör a többnejűség, a dzsihád, a sária, meg a többi dolog, amiket érteni se nagyon értünk, de hogy nem az igaz vallásból származnak, az biztos igaz vallás egy van, és az a mienk.

Mit akar a gonosz, liberális világ a migránsista széplelkűség és irgalmaskodás álorcája mögött? Hát persze, hogy a kereszténységet akarja felszámolni, de minket sem ejtettek a fejünk lágyára. Ebből a történetből épülnek az érzéketlenség és a kegyetlenség kerítései, ebből a történetből adódnak  a hajmeresztő, tényszerűségeket még csak nyomokban sem tartalmazó párhuzamok a középkori oszmán hódítás és a mostani menekültáradat között. (Csak a tények kedvéért: ha minden egyes menekülőt befogadnánk – ami biztosan nem fog megtörténni – az is legfeljebb néhány millió embert jelentene a több mint 500 milliós EU-ban. Hogy ez mekkora változást idézne elő? Körülbelül semekkorát.)

Háborús narratívájának megfelelően a mai kereszténység egyszerre defenzív, vagyis védekező jellegű, és agresszív. Úgy véli, a túlélése érdekében – Isten nevében – le kell győznie a világot. Sőt, úgy harcol, mintha Istent kéne megvédenie. Egyszerre folyik az ún. hitvédelem és a világ erőszakos krisztianizálása, vagyis az a törekvés, hogy az egyház szemlélete az egyházon kívül, akár törvények formájában érvényesülhessen – lásd a melegházasság körüli összecsapásokat, ahol a nem-hívőket is az állítólag biblikus magatartásra akarnák kényszeríteni.

Van ennek a tendenciának egy sokat emlegetett vezérigéje, így hangzik: Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen! (Máté 28, 19-20, Károli fordítás.) Ha egy defenzív-agresszív kereszténnyel vitatkozol, ezt a „missziói parancs” néven ismert locus classicus-t biztosan a fejedhez fogja vágni.

Jó, akkor legyen ez a mai szentlecke. Tényleg úgy tűnik, itt a világ határozott krisztianizálására kapott utasítást az egyház, és ez egy bizonyos értelemben igaz is – a kereszténység ab ovo misszionáló vallás. De nem úgy, hogy „menjetek, és erőltessétek rá a meggyőződéseteket mindenkire.” Nézzük meg jobban, mit is mond? Mire kellene „megtanítani” az egyházon kívüli világot? Arra, amit Jézus parancsolt. Aha, és mit parancsolt, mai  nyelvre fordítva:  tanított vagy képviselt, az életével, a tetteivel, a halálával?

A Biblia szíve

Most radikális kijelentéseket fogok tenni, vállalva ennek kockázatait. Amit Jézus képviselt és a tanítványaira hagyott, az pontosan az ellentéte az egyház jellemző magatartásának  Amikor Jézus parancsról beszél, akkor – az evangéliumi kontextust figyelembe véve – nem valami basáskodó uralmi rendszert akar, hanem szeretetet. Márk 12:30-31-ben ő maga mondja: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből... és szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs. ” A názáreti rabbi, aki a keresztény hagyomány szerint a megígért Messiás, nem holmi decens és fegyelmezett rendszert, hanem a szeretet etikáját hirdette meg: a teljes erőszakmentességet, a sértésekre kedvességgel való reagálást, mások szükségeinek enyhítését vagy akár átvállalását, a következményekkel nem is törődő, feltétel nélküli befogadást, a tevékeny szeretetgyakorlást, akár a vallásos szertartások, intézmények és struktúrák helyett is. Ezért beszél a templom lerombolásáról, és ezért mondja: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” (Máté 9, 13.) Jézus egy ilyen útra hívta el a követőit. Isten nem parancsolta, hogy oltalmazzuk meg őt a világgal szemben. Krisztus nem a világ ellen harcolt, hanem a világért, és az Írás szerint ez a harc vitte a keresztre, és ez diadalmaskodott a feltámadásakor.

Isten nem gyűlöli a világot, azt csak egyház teszi.„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16.) – azt mondják egyes írásmagyarázók, ez a mondat a Biblia szíve. Mennyire menő lenne már, ha ez a szív dobogna hallhatóan a keresztény egyházban! Egyháztagként mondom: a gyökeres változáshoz, amely nélkül az egyház rövidesen értelmét veszti, nem valami új  tan beemelése szükséges, csupán  az, hogy felfedezzük és magunkhoz  öleljük a régit, az eredetit, amit, illetve akit elhagytunk: Krisztust. Ez a hitelesség ára és egyetlen receptje, semmi más.