1956 - a múlt. Mint 1848. A rendszerváltás éveiben nem az volt. Reveláció volt. Kinyíltak a három évtizeden át befogott szájak, föltörtek a betömött források, láthatóvá váltak a föld alá szorított tények. '56 megelevenedett. Az '56-osok beléptek a közéletbe és alakították azt. Szervezeteket alapítottak és vezettek; temettek, beszéltek, szerepeltek, ott voltak a pártok vezetői, a választások jelöltjei, az ország kormányzói és törvényhozói között. Az első szabadon választott kormány feje '56-os volt, a másodiké meg ellen-'56-os pufajkás, s mindkettő ciklusában egy prominens '56-os volt a köztársaság elnöke. A Nagy Imre per életben hagyott öt vádlottja közül ketten közöttünk voltak még. De csaknem annyi idő telt el a rendszerváltástól mostanáig, mint a forradalomtól a rendszerváltásig. Közel járnak már az ötvenhez a legfiatalabbak is, akik a rendszerváltás '56-revelációját átélték. A nyolcvanhoz közelednek az egykori gyerek-forradalmárok, akik '56 politikai jellegéről koruknál fogva még nem tudhattak semmit. A forradalom diákjai, ifjúmunkásai, kallódó fiataljai a kilencedik ikszben járnak. Közülük már csak Mécs Imre és Wittner Mária van jelen a közélet ellentétes pólusain. Azok közül, akik véleményformálóként élték át a forradalmat és alakították annak utóéletét, Kende Péter és Méray Tibor van még velünk. Méray a kilencvennegyedik évében jár, Kende karácsonykor lesz kilencven. Isten éltesse őket sokáig. A forradalom vezetői közül nem él már senki.

'56 a rendszerváltás idején a forradalmárok és az utókor közös tulajdona volt. Ma már csak az utókoré. Mint történelmünk összes többi forradalma, felkelése, szabadságharca. Ezeknek az a közös tulajdonságuk, hogy egyszerre aktuálisak és nem azok. A valóság sohasem eszményi, a forradalmak eszményeiből mindig tartozik valamivel. Másrészt meg, mire egy forradalom az utókor birtokába jut, épp eleget változik a világ, s gyarapodik a történelmi tapasztalat, hogy ne lehessen minden érvényes úgy, mint egykoron.

Az ünnepnapi tudat viszont nem árnyal. Történelmi eseményeket történelmietlenül szoktak ünnepelni. Ez az azonosulás feltétele. Történelmi távolságban lévő történésekkel csak a távolság tagadásával lehet azonosulni. Az ünneplés szentesítés. Szent forradalomhoz szentségtörés a távolság megtartásával viszonyulni. Szentséget törünk, vagy történelmet hamisítunk. Ki kicsit, ki nagyon.

'56 egyszerre volt liberális és antiliberális forradalom. Elutasította az antiliberális parancsuralmat az ország fölött és az országon belül, emberi jogokért, többpártrendszerért, szabad választásokért harcolt, másrészt elutasította a liberális kapitalizmust is. Nem volt említésre érdemes politikai erő a forradalomban, mely privatizációt vagy reprivatizációt hirdetett volna. Az állami-társadalmi tulajdon és az állami gazdaságirányítás meghatározó szerepének fenntartásában közmegegyezés volt.

'56 a liberális szocializmus forradalma volt. Antibolsevista és antikapitalista. '56 után is túlnyomórészt erre keresték a kiutat a pártállamból, akik keresték. Egészen a rendszerváltásig. Amikor is nyilvánvalóvá vált, hogy a liberális szocializmus nincs benne a történelmi választékban. Nem azért, mert valaki kilopta belőle, hanem azért, mert senki semmit nem tudott mondani arról, hogy az konkrétan micsoda.

1956-ban villámgyorsan megszerveződtek és a hősies ellenállás bázisává váltak a munkás-önkormányzatok, de nyoma nincs annak, hogy tudták volna, miként önigazgassanak, ha önigazgathatnának.

Munkánkról, javainkról, fogyasztásunkról, képzésünkről, életünkről és a világban való mozgásunkról folyamatosan döntések tömegét kell meghozni. Valakinek. Valaminek. Ha ezeket a döntéseket meghatározó arányban az '56-ban követelt alapvető emberi jogok birtokában lévő, tehát önmagukkal (lehetőségeiknek és mások jogainak határáig) szabadon rendelkező emberek és önkéntes közösségeik hozzák meg, akkor a társadalom egésze vagy annak nevében az állam nem irányíthatja meghatározó mértékben a gazdaságot. Mert ahhoz neki kell uralkodnia munkaerőnk és fogyasztásunk, vagyis az életünk fölött, és be is kell zárnia az országot a polgáraival együtt, magánál kell tartania a kulcsot, a döntési jogot, hogy ki és mi mehet ki és jöhet be, hiszen csak így irányíthatja a maga kis gazdaságát, mivel a világgazdaságot, a külvilágot nem irányíthatja.

'56 céljai között tehát vannak olyanok, amelyek egymással összeférhetetlenek. A liberalizmus és a szocializmus. Viszont vannak olyanok is, amelyek nem azok. Sőt. Az ország feletti és az országon belüli parancsuralom felszámolása között például nyilván szoros kapcsolat van, hiszen ha az országon külső hatalom uralkodik, akkor annak akaratát a belső hatalomnak érvényesítenie kell. Ez az összefüggés nem megfordítható, a belső parancsuralomnak nem feltétele a külső. A bolsevista pártállam kiépítését és/vagy fenntartását nem külső hatalom kényszerítette rá se magára Oroszországra, se Kínára, Jugoszláviára, Kubára, Észak-Koreára ─ a pártállamok uralma alatt álló vagy állt területek és emberek túlnyomó részére. A szovjet megszállási övezettől a lehető legtávolabb eső Kuba esetében ez egyenesen fordítva volt. Ott az emberi jogokért harcoló demokratikus ellenzékből induló Fidel Castro-nak nem azért kellett bolsevista pártállamot építenie, mert erre a geopolitikai helyzet rákényszerítette, hanem éppen azért kéredzkedett be a világ túlsó feléről a szovjet blokkba, hogy kiépíthesse és fenntarthassa kies szigetén a parancsuralmat.

A liberálisoknak '56-ból megmarad a liberalizmus, az antikapitalistáknak az antikapitalizmus. De mi marad a liberális szocializmus forradalmából és a megszálló hatalom elleni szabadságharcból azoknak, akik a liberalizmust is, a szocializmust is tagadják egy meg nem szállt, külső hatalom parancsuralma alatt nem álló országban? Semmi. Nekik a féligazságokon-félhazugságokon túl kell lépniük. Nekik nem a forradalom egy részét kell a forradalom egészének hazudniuk, hanem a forradalom ellentétét. A magyarok szabadságharcának kell hazudniuk a magyarok szabadságjogai elleni harcot, és erre kell redukálni '56-ot.

Észak-Koreánál szuverénebb "nemzetállam" a világon nincs. Az egész világgal szemben halad a maga útján. Lakosainál kevésbé szabad emberek pedig nem élnek sehol. Az államhatalom szuverenitása ott már teljesen felfalta az állampolgár szuverenitását.

A Szovjetunióból kiszabadult tagállamok útját semmilyen külső hatalom nem határozta meg. Senki nem állta el a polgári demokráciába, a liberális kapitalizmusba, az EU-ba vezető utat a balti államok előtt, semmilyen hatalom nem kényszerítette le a despotizmusba vezető útról Belaruszt, Azerbajdzsánt meg a többit.

Az megtörténik, hogy egy országot szándéka ellenére sem vesznek fel az EU-ba, és nem terjesztik ki rá "Brüsszel" normáit és jogszabályait. De olyan nem történt még és nem is történhet meg soha, hogy a szándéka ellenére nyelnek be egy országot, és rákényszerítik az EU alapszabályait és az azok alapján meghozott legitim döntéseket. Magyarország szuverén módon választhatja a belarusz utat. Ehhez nem az ország szuverenitását kell kiharcolni, hanem polgárainak szuverenitását kell leépíteni. A szuverenitás igényét, '56 szabadságvágyát kell kiölni belőlük.