Teljes tengeri és légi blokáddal, a libanoni infrastruktúra lerombolásával, valamint a Hezbollah harcállásaira mért sorozatos légicsapásokkal torolja meg Izrael a síita radikális szervezet múlt szerdai támadását. A revánsot kiváltó Igaz ígéret elnevezésű akcióban a szélsőséges tömörülés katonai szárnya, az Iszlám Ellenállás tagjai a határvidéken elraboltak két izraeli katonát, további nyolcat pedig tűzharcban megöltek. Ehud Olmert izraeli kormányfő nyomban világossá tette, hogy a Hezbollah akcióját nem terrorcselekménynek, hanem egy szuverén állam ok nélküli megtámadásának tekinti. A Hezbollah, amely két miniszterrel a bejrúti kormány tagja, destabilizálni akarja a térséget - jelentette ki Olmert. Éppen ezért a zsidó állam katonái kiszabadítása mellett átfogó hadi- és politikai célokat is maga elé tűzött. Fel akarja számolni a Hezbollah jelenlétét az izraeli-libanoni határtól északra 1 kilométeres sávban, hogy a szervezet ne hajthasson végre hasonló túszejtő akciókat. Meg akarja semmisíteni a Hezbollah rakétaarzenálját, és el akarja érni - egyebek között a bejrúti kormányra gyakorolt nyomással -, hogy demilitarizálják a szervezetet. Mindebből az következik - mint arra izraeli katonai vezetők is utaltak -, hogy a válság elhúzódására lehet számítani.
A helyzet paradoxona azonban, hogy a libanoni infrastruktúra romba döntésével a zsidó állam éppen egy Szíria-ellenes bejrúti kormány helyzetét teszi egyre lehetetlenebbé, miközben Izrael részben éppen Szíriát és Iránt teszi felelőssé a Hezbollah akcióiért. Azzal, hogy Izrael háborús viszonyokat teremt Libanonban, és hatalmas károkat okoz a gazdaságának, menekülésre késztetve például turisták tízezreit, az 1975-1990-es polgárháború utáni újjáépítésre, a stabilitás és bizalom megteremtésére mér csapást. A bejrúti kormány ugyanis erőtlen ahhoz, hogy lefegyverezze a Hezbollahot, amely fegyelmezett és katonailag is a legerősebb tényező Libanonban. Ha a libanoni kormány megpróbálná bevetni a hadseregét a Hezbollah ellen, alighanem ismét polgárháborús helyzet alakulna ki, amelyben alapvetően a többségi síiták kerülnének szembe a keresztényekkel, drúzokkal és szunnitákkal.
Míg a múltban az izraeli-libanoni határövezetben kitört válságok idején az erőszakot keretek közé szorította az Izraelre gyakorolt diszkrét amerikai nyomás, a jelen helyzetben a zsidó államot nem fogja vissza ilyen jellegű amerikai rosszallás. Részben a két kormány szoros kapcsolata, a Szíriával és Iránnal szembeni közös averzió miatt, de azért is, mert az izraeli támadásokat Washington a terror elleni harc széles értelmezésébe illeszti. Így hát ezúttal megváltoztak a "háború szabályai", mint arra Amir Perec izraeli védelmi miniszter egyértelműen utalt is. Az EU külügyminiszteri tanácsa is kiegyensúlyozottabb hangon szólalt meg hétfőn, mint a finn elnökség előző heti közleménye sejteni engedte. Utóbbi egyértelműen elmarasztalóbb volt Izraellel, mint a Hezbollahhal szemben, ami óriási megütközést keltett izraeli kormánykörökben. A 25-ök kompromisszumos nyilatkozata viszont már elismeri Izrael jogát az önvédelemhez, de figyelmezteti a zsidó államot, hogy gyakorolja a lehető legnagyobb önmérsékletet, és tartózkodjék az "aránytalan" válaszlépésektől.
Az eszkalálódást fokozhatja, hogy a konfliktusban az egész régió érintett. A The Daily Telegraph egyenesen arról írt, hogy az izraeli-libanoni határvidék lényegében Izrael és Irán frontja. Az utóbbi hónapokban a Hezbollah iráni segítséggel őrtornyok és figyelőállások teljes hálózatát építette ki. A lap szerint izraeli tisztek többször is arról számoltak be, hogy iráni katonai tanácsadókat láttak a határ túloldalán. A mozgalom - amelyet a nyolcvanas években az iráni köztársasági gárda hozott létre - állítólag 13 ezer rakétával rendelkezik, köztük 250 kilométeres hatótávolságúakkal is, amelyek Izrael déli részét is elérhetik. Keddi lapzártánkig mintegy 500 rakétát lőttek ki izraeli civil célpontokra. Farúk as-Saraa szír alelnök szerint a zsidó állam megérdemelte a támadásokat, mert a korábbi izraeli megszállás provokálta a palesztinokat és a libanoniakat. Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök pedig arra figyelmeztette Izraelt, hogy egy Szíria elleni esetleges csapást az "egész muszlim világ" elleni támadásként értékelne, ami "kemény választ" vonna maga után.
Miért rabolt és ölt a Hezbollah? (Oldaltörés)
De vajon mit akart elérni a Hezbollah a két izraeli katona elrablásával és nyolc megölésével? Az akció nyilvánvalóan megosztja a libanoniakat: azokra, akik továbbra is tisztelik a mozgalmat, amelynek támadásai kétségkívül hozzájárultak ahhoz, hogy Dél-Libanon 18 évi megszállása után Izrael 2000-ben egyoldalúan kivonult, és azokra, akik az újabb erőszakért a Hezbollahot teszik felelőssé. Szíria több mint egy évvel ezelőtti libanoni kivonulása óta egyre többen követelik Libanonban, hogy a Hezbollah szabaduljon meg fegyvereitől. A mozgalom azonban nem egyezik bele a demilitarizálásába, és az általa kirobbantott válságnak ez is az egyik üzenete a bejrúti kormánynak és a nemzetközi közösségnek.
Izraeli és egyiptomi politikai és katonai elemzők szerint ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb a közeledés a palesztin Hamász és a Hezbollah között. Aligha véletlen tehát a Hezbollah akciójának időzítése, ami a Hamász néhány héttel ezelőtti túszejtését követte. Az elrabolt izraeli katona kiszabadítása érdekében Izrael lényegében hadat üzent a Hamász vezette palesztin kormánynak, és hetek óta támadja a Gázai övezetet (HVG, 2006. július 8.). A Hezbollah részt vesz a Hamász vezetőinek képzésében - mutatott rá Vahid Abdel Megid, a kairói Politikai és Stratégiai Tanulmányok al-Ahrám Központjának igazgatóhelyettese. Ráadásul Irán szövetségesén, Szírián keresztül támogatja a Hezbollahot, a Hamász vezetője, Khaled Mesál pedig Damaszkuszban él száműzetésben. Számos elemző úgy véli, hogy sem a Hamász, sem pedig a Hezbollah nem hajtotta volna végre provokatív akcióját Damaszkusz vagy Teherán legalább hallgatólagos hozzájárulása nélkül.
A Hamász és a Hezbollah közös célja lehet, hogy mindenáron tárgyalásra kényszerítsék Izraelt. A zsidó állam és a Nyugat bojkottálja a januári szabad palesztin választásokon hatalomra jutott iszlámista Hamászt, mivel az nem hajlandó elismerni Izraelt és lemondani az erőszakról. Ahogy a Hamász, úgy a Hezbollah is hangoztatja, hogy a válságot nem lehet katonailag megoldani, hanem csakis fogolycserével. Az izraeli kormány viszont nyilvánvalóan nem akar precedenst teremteni a palesztinok számára, ezért eltérő utat választott, mint 2004-ben Ehud Barak kormánya. Akkor Izrael - német közvetítéssel - a Hezbollahhal kötött alku keretében több mint 420 arab foglyot adott egy elrabolt izraeli üzletemberért és három megölt izraeli katona földi maradványaiért. Ezek a túszejtések a 2000-ben kitört második palesztin intifáda elején történtek, és Barak el akarta kerülni a kétfrontos harcot. Úgy tűnik, Olmert nem akar tárgyalni, és hajlandó a kétfrontos harcra. Pedig meglehet, hogy a Hezbollah az Olmert-kormány gyengeségére apellált. Izrael történetében először fordul elő, hogy - Olmert és Perec személyében - olyanok ülnek a kormányfői és a védelmi miniszteri székben, akik nem a hadsereg vezető posztjairól érkeztek a politikába. Nem kizárt, hogy a "civil kormány" hajthatatlanságával és erőteljes válaszcsapásaival éppen azt akarja bizonyítani, vele sem lehet packázni.
Az izraeli kormány egyelőre egyként sorakozott fel Olmert mögött - írta a Haarec izraeli lap. Kérdés azonban, hogy a válság elhúzódása nem kezdi-e ki a koalíciót. A kormány fő ereje, a csak tavaly alakult centrista Kadima párt Ciszjordánia egyoldalú kiürítésének ígéretével nyerte meg a márciusi választásokat. Alig két és fél hónappal a kormány megalakulása után viszont délen összeomlott a törékeny tűzszünet a Hamásszal, északon pedig odalett a viszonylagos nyugalom a Hezbollahhal.
Mindez azt jelenti, hogy napok alatt romba dőlt az izraeli kormány programjának fő eleme, a palesztinokról történő úgynevezett "leválásnak", vagyis az egyoldalú lépéseknek Ciszjordániában történő folytatása. Hiába bizonyult Izrael szemszögéből sikeresnek a Gázai övezet tavalyi kiürítése, úgy tűnik, azoknak lett igazuk, akik azt mondták, hogy az engedmények nélküli kivonulás a szélsőségeseket, a fegyveres ellenállás híveit erősíti, hatalomra juttatja a Hamászt, és aláássa az Izrael elrettentő erejétől való félelmet.
Az egyoldalú politika bírálói a gázai kivonulás előtt még azt is megjósolták, hogy ki fog robbanni a harmadik intifáda. A Haarec szerint meg is érkezett, ezúttal a rakéták, a túszejtések intifádája, amelyet nem a Fatah, hanem a Hamász-Hezbollah páros vív, Irán támogatásával. Ám ha valóban kudarc az Ariel Saron volt izraeli kormányfő által a Gázai övezetben tavaly végrehajtott egyoldalú leválás stratégiája - a harmadik út -, akkor Izraelnek keresni kell egy új megközelítést, mivel az első kettő sem működött.
Az első volt a megszállás, amely az 1967-es háborútól az első, 1989-ben kitört palesztin intifádáig tartott. Ezt követte a palesztinok jogainak elismerése, a párbeszéd, amely az 1994-es oslói megállapodásoktól a tárgyalások összeomlásáig és a második intifáda 2000-es kitöréséig tartott. A következő stratégiának valószínűleg megint a diplomáciára kellene összpontosítania, ám egyelőre úgy fest, mindkét fél abban hisz, hogy a másik csak az erő nyelvén ért.
KERESZTES IMRE
