Nehéz lesz a washingtoni képviselőház és szenátus egészségügyi reformprogramját összedolgozni az elnök által aláírható változattá. Nemcsak azért, mert az előbbi 1990, az utóbbi 2457 oldalas, hanem mert az elképzelések több ponton ütköznek. A képviselőház a ma biztosítás nélküli 47 millió amerikaiból 36 milliót vonna be tíz év alatt 1055 milliárd dolláros költséggel a rendszerbe, a szenátus 31 millióval, 871 milliárdért tenné ugyanezt. A képviselők támogatják, hogy az állam szükség esetén a kórházakkal és orvosokkal biztosítási szerződéseket kötve segítsen az egyénnek, a szenátorok ezt kizárva az ellátókkal alkudozó önszerveződő csoportok létrejöttét bátorítanák. Egyik változat sem engedné, hogy bármilyen, kormányzati pénzt tartalmazó egészségbiztosítás az abortuszt is finanszírozza. A képviselőház a fiatalabbakra kiszabott biztosítási díj kétszeresét, a szenátus a háromszorosát tartaná elkérhetőnek az idősebbektől. A költségek csökkentésére a képviselők az évi 500 ezer dollárnál többet keresőkre 5,4 százalékos különadót, az egészségügyi berendezésekre pedig 2,5 százalékos jövedéki adót vetnének ki. A szenátus 200 ezer dolláros kereseti határ fölött a jelenlegi 1,45 százalékos egészségügyi hozzájárulást 2,35-re emelné, a gyógyszergyárakra kivetett külön teher mellett a szoláriumokra is 10 százalék adót róna. Abban viszont a két ház egyetért, hogy – a legalacsonyabb jövedelműek, az őslakos indiánok és az orvosi kezelést vallási okokból elutasítók kivételével – mindenkit köteleznének egészségbiztosítás kötésére, máskülönben a jövedelem 2,5, illetve 2 százalékára rúgó büntetés járna.
