Tejbevaj

A szüntelen hazafias pátosztól és az angol nyelv kerékbetörésétől, nem pedig a magvas gondolatoktól maradnak emlékezetesek George W. Bush elnöki beszédei. Döntési helyzetek című, novemberben megjelent visszaemlékezése mégis rendületlenül vezeti a The New York Times könyvsikerlistáját. Az amerikai napilap 1942 óta készíti a rangsort, amely élére eddig hat elnök tudott felkapaszkodni, de egyikük sem a hivatali ideje alatt. Megválasztása előtt került az első helyre Dwight D. Eisenhower a második világháború európai hadszíntéren, a szövetséges csapatok főparancsnokaként szerzett tapasztalatairól írt Keresztes háború Európában, Barack Obama pedig Vakmerő remények című könyvével. Jimmy Carter és Bill Clinton a fehér házi évek után kiadott memoárral jutott a csúcsig, amit John F. Kennedy és Ronald Reagan már csak posztumusz könyvvel ért el.

 Bush a sikerszerzőktől elvárt tévéinterjús-dedikálós kampánykörúttal népszerűsíti könyvét, ám fogadkozik, hogy a hírverés kötelező körei után ismét visszavonul a színfalak mögé, és éli a volt amerikai elnökök nyugodt életét. A Fehér Ház, a Camp David-i nyaraló, az Air Force One különgép luxusa a múlté, ám az amerikai állam bőkezűen gondoskodik volt vezetőiről. Az exelnökök nyugdíja megegyezik az aktív kormánytagokéval, jelenleg évi 191 ezer dollár, és hivatali idejük lejárta után 30 hónapig évi 150 ezer, utána 96 ezer dollárt kapnak munkatársak alkalmazására. Postaköltségüket, irodabérletüket és utazási, illetve telefonszámláikat a költségvetés állja. A titkosszolgálat védelme John F. Kennedy 1963-as meggyilkolása óta egy 1997-es törvénymódosításig élethossziglan szólt, azóta tíz évben korlátozták, ami először Bushra vonatkozik. A még életben lévő négy egykori elnök – Bush és apja, George Bush, Clinton, valamint Carter – biztonságának garantálása a becslések szerint évi 25-30 millió dollárba kerül.

Az amerikai exelnökök sokáig egyetlen centet sem kaptak, legfeljebb baráti kézfogást. Gyakran a periférián találták magukat, és civil foglalkozás után kellett nézniük. Rutherford Hayes például 1881-ben visszatért Ohióba, és sikeres csirketenyésztő, John Adams pedig odahaza Massachusettsben – félig passzióból – adóellenőr és útfelügyelő lett. Grover Cleveland alkalmi kolumnistának állt, és 1905-ben egy női magazinban arról értekezett, hogy „értelmes és felelős nők nem akarhatnak szavazni”.

A George Bush Elnöki Könyvtár

AP/ Paul Zoeller

 Voltak, akiket mélyen megviselt a magas hivatal utáni hatalomvesztés. 1857-es távoztakor Franklin Pierce keserűen megjegyezte: „A Fehér Ház után mi más maradna az életben, mint az ivás?” A súlyos beteg Chester A. Arthur pedig mandátumának 1885-ös lejárta után két évvel összes elnöki dokumentumát elégettette, majd két napra rá meghalt. Ő volt az exelnökök közül a második, aki a legrövidebb időt töltötte nyugállományban, a Fehér Házból 1849-ben kimerülten kiköltözött James K. Polknak mindössze néhány hónap jutott, ő 53 évesen hunyt el, a legfiatalabb egykori elnökként. A legtovább, 31 évig Herbert Hoover, az USA 31. elnöke élt hivatali idejének kitöltése után.

Többen próbálkoztak a politikában maradni. A legnagyobb sikerrel John Quincy Adams járt, aki elnöksége után még csaknem 17 évet töltött a képviselőházban. Az újrázni próbáló Cleveland 1888-ban republikánus kihívójánál több szavazatot szerzett, de az elektorok körében alulmaradt, majd négy év kihagyás után ismét elnökké választották, amire az USA történetében egyedül ő volt képes. Egy ciklus kihagyásával rajta kívül csak Theodore Roosevelt próbált visszatérni, ám 1912-ben csupán azt érte el, hogy a republikánus szavazók megosztásával tálcán kínálta a Fehér Házat a demokratáknak. Éles kanyart vett William H. Taft, aki mandátumának 1913-as kitöltését követően valóra váltotta igazi álmát, és 1921–1930 között a legfelsőbb bíróság elnökeként szolgált.

A nyugdíjas évek túlélését általában megkönnyíti, ha az elnök gazdag. A The Atlantic magazin számításai szerint az eddigi 44 elnökből 2010-es dollárban kalkulálva 33 multimilliomos volt. A legtehetősebb éppen az első, George Washington lehetett, akinek virginiai ültetvénye és több mint 300 rabszolgája mai áron 525 millió dollárt érne, 25 ezer dolláros éves elnöki fizetése pedig az akkori, szűk szövetségi költségvetés 2 százalékát emésztette fel. Hasonló arányhoz Obamának évi 70 milliárd dollárt kellene kapnia, ehelyett 400 ezer jár neki. A vagyon nem feltétlenül garantálja a békés nyugdíjas éveket. Thomas Jefferson például hiába volt ültetvényei és rabszolgái révén kiugróan gazdag, végül éppúgy szegényen halt meg, mint James Monroe, Arthur vagy Pierce.

A mindenkori exelnökök számára az állami gondoskodást Harry Truman szorult anyagi helyzete hozta el. A második világháború lezárásáról Winston Churchill-lel és Sztálinnal tárgyaló, az atombomba ledobásáról döntő, Amerikát a hidegháborúra felkészítő Truman 1953-ban úgy ment haza a Missouri állambeli Independence városába, hogy egyetlen jövedelemforrása a korábbi katonai szolgálata után a hadseregtől kapott évi 1300 dolláros nyugdíja volt. Vállalatok sora busásan megfizette volna, hogy beüljön az igazgatótanácsba, ám a puritán Truman úgy vélte, ezzel utólag is lealacsonyítaná az elnöki posztot. Helyzetét a kongresszus elé tárta, amely 1958-ban törvényt fogadott el az exelnökök nyugdíjáról, aminek összege először évi 25 ezer dollár volt, és a következő évtizedek során különböző juttatások csapódtak hozzá.

Ma már egyre több lehetőség nyílik jövedelemkiegészítésre. Ford nem szégyellte elfogadni a vállalati pénzt, Reagan pedig vihart kavart azzal, amikor exelnökként 2 millió dollárt kapott két húszperces beszédért Japánban. Hoover óta szokás, hogy a visszavonult elnök könyvtárat hoz létre, amelynek felépítését magánadományokból kell finanszírozni, fenntartását viszont a nemzeti levéltár állja. Az idősebb Bush könyvtárához például az első Öböl-háború megindításáért hálás Kuvait 50 millió dollárral járult hozzá. A leglelkesebb beszédmondó Clinton, aki alkalmanként legalább 100 ezer dollárt kap. Ő kasszírozta a legtöbbet elnöki memoárért is, amelynek megírása először Ulysses S. Grantet mentette meg a szegénységben töltött nyugdíjas évektől az 1880-as években. A legtermékenyebb író Carter, aki jótékonyságból is példát mutat, és bár diplomáciai tevékenységével néha felbosszantja utódait, erőfeszítéseit 2002-ben Nobel-békedíjjal honorálták.

NAGY GÁBOR