Távolodva a gyökerektől

Katolikus templomban keresztelték meg és ott tartotta az esküvőjét is António Mendes, a Belmontei Zsidó Közösség elnöke. „Sosem gyakoroltuk a katolikus vallást, de szükségünk volt a látszatra – mondta a HVG-nek a portugáliai kisvárosban élő zsidó közösség elöljárója –, mert úgy éreztük, ezen múlik a biztonságunk, az életünk.” Amikor valamelyik katolikus pap megtagadta az általa zsidó vallásúnak ismert személyek megkeresztelését vagy templomi esküvőjét – tette hozzá Mendes –, a helyi zsidók inkább másik papot, másik parókiát kerestek. Bár régóta nincs mitől tartaniuk, a belmontei zsidók az inkvizíciós időkből eredő félelmüket sokáig nem tudták levetkőzni, a külvilággal szembeni bizalmatlanságuk a legutóbbi időkig fennmaradt.

Középkori házrom Belmontéban

HVG Archív

 Több mint ötszáz éven át titkolták identitásukat: kifelé kereszténynek mutatkoztak, de otthonuk zárt ajtói mögött ősi vallásukat gyakorolták. A zsidó vallási rítusok és szokások szájhagyomány útján maradtak fenn, és főleg a nők közvetítésével öröklődtek generációról generációra. Szigorúan zárt közösségben éltek, csak egymás között házasodtak – többen ezért genetikailag örökölt betegségekben szenvednek –, és a társadalmi élet egyéb területein is elkülönültek. Idegen látogatót csak akkor engedtek házaikba, ha alapos kikérdezés után megbizonyosodtak az illető zsidó vallási ismereteiről.

Bár ragaszkodtak álarcukhoz, a helybéliek körében nyílt titok volt származásuk, vallásuk. A többi belmontei elfogadta a közösség tagjait olyannak, amilyenek, tudomásul véve a különcségeiket. Nem csodálkoztak, ha péntek este nem fogadtak el pénzt, ha szombaton bezárkóztak a házaikba, hogy nem jártak étterembe, nem vettek részt szakmai vagy sportszervezetekben.

A zsidók belmontei jelenlétének legkorábbi emléke egy héber betűkkel vésett kőtábla a XIII. századból. Történészek szerint a XV. század végéig aktív és szervezett zsidó közösség élt a faluban, bizonyos korlátok között, de meglehetős békességben a keresztény lakosokkal. Számuk 1492-ben még gyarapodott is a Spanyolországból akkor kiűzött zsidókkal. I. Mánuel portugál király azonban 1496-ban – engedve a spanyol katolikus királyok, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella nyomásának – rendeletet hirdetett ki a zsidók kitiltásáról. Tisztában volt ugyanakkor e közösség tagjainak fontos társadalmi szerepével, ezért távozásuk helyett inkább az áttérésüket erőltette. A konverzióra kényszerült zsidókat hivatalosan újkeresztényként tartották számon. A legtöbb portugál újkeresztény az évszázadok során keveredett a nem zsidó lakossággal, nagy részük később teljesen elvesztette gyökereit. A mai Portugália lakosságának jelentős része – még ha sokuk nem is tud róla – zsidó ősöket is magáénak mondhat.

Identitását, vallását napjainkig megőrző, egységes, zárt közösségként csupán a nagy városoktól távol eső, közel 4 ezer lakosú Belmonte zsidó közössége maradt fenn, másfél száz taggal. Először Samuel Schwarz, egy közeli bányában dolgozó lengyel mérnök adott hírt róluk 1925-ben, de a közösség csak az 1980-as évek végétől – részben Colette Avital akkori izraeli nagykövet közbenjárása révén – vállalja identitását a nyilvánosság előtt. 1989-ben a hivatalos izraeli vallás átvétele mellett döntöttek, és Izrael állam által elismert zsidó közösséggé váltak. 1996-ban nyílt meg az új zsinagóga, ahol immár nyíltan gyakorolják vallásukat, 2001 óta zsidó temető is működik, 2005-ben pedig átadták az évi közel százezer látogatót fogadó múzeumot, ahol a korábban titokban használt vallási tárgyak, egyéb emlékek láthatók. A falu nem zsidó lakosai – akik magukat még ma is ókereszténynek nevezik – büszkék Belmonte zsidó gyökereire, és saját történelmük részének tekintik.

Az áttérést a hivatalos zsidó vallásra külföldi rabbi, jelenleg a chilei származású Elisha Salas segíti. Az átállás nem könnyű, fel kell adniuk eddigi szokásaikat, meg kell tanulniuk a hivatalos szertartásokat és a héber nyelvet, az imák szövegét. A közösség húsz idősebb tagja nem is volt erre hajlandó, továbbra is az ősi szertartásokat követi.

Habár már készítenek kóser bort és sajtot, a zsidó közösség hiányosságai még mindig nagyok. A legsürgetőbb a kóser vágóhíd, amely nemcsak a helyi igényeket elégítené ki, hanem lehetővé tenné az igen keresett hústermékek exportját is. Amíg nincs vágóhíd, addig a kóser étterem és a szálloda is várat magára, pedig a kereslet a Belmontéba látogató egyre nagyobb számú zsidó származású turista részéről meglenne. Most is sokan térnek be a Shalom nevű kávéházba, amelynek kínálata nem kóser, és a tulajdonosa sem zsidó. A turizmus fejlesztésében Belmonte zsidó és nem zsidó lakossága egyaránt érdekelt, mindannyian sokat várnak tőle. Nemrég nemzetközi konferenciát rendeztek a kisvárosban a szefárd kultúráról, és ott szintén a hagyományokra hivatkozva érveltek az idegenforgalom fellendítése mellett.

A turistaforgalom – bár a látogatók kíváncsisága miatt a közösség tagjai időnként kirakatban érzik magukat – felgyorsíthatja az életmódváltást. A legnagyobb változások a fiatalok körében tapasztalhatók, ők esténként már beülnek a helyi szórakozóhelyekre, és cigarettára is gyújtanak. Ők már nem feltétlenül követik azt a tradíciót, hogy az apák foglalkozását kell továbbvinniük. Párválasztásban is szabadabbak, így már vegyes házasságok is előfordulnak.

MUHARAY KATALIN / BELMONTE