Kolumbiában egy hete bombaként robbant a hír: a kormány és a FARC-EP (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői – Néphadsereg) gerillaszervezet bejelentették, hogy októberben Oslóban béketárgyalásokat kezdenek, amely pontot tehet az országban zajló sok évtizedes fegyveres konfliktus végére.

Tíz éve egyszer már sikertelenül próbáltak békét kötni a felek. Andrés Pastrana kormánya és a FARC vezérei keserű szájízzel álltak fel a tárgyalóasztaltól négyévnyi bizalmatlansággal, alattomos katonai taktikázással és visszaélésekkel teli közeledési kísérlet után. 1998-ban, a gerillák erejének csúcspontján a dialógus széles körű társadalmi támogatást élvezett és kulcsfontosságú kampánytémává vált a választások során. Ám négy évvel később, a kormány bizonytalankodása és a FARC által a fegyverszünet alatt is folytatott kábítószer-kereskedelem, emberrablások és gépeltérítések teljesen aláásták a békébe vetett hitet, így a megbeszélések kudarcba fulladtak.

A kolumbiaiak 2002-re teljesen kiábrándultak a tárgyalásokból és a békefolyamat legfőbb kritikusát, a keménykezű Álvaro Uribe Vélezt juttatták hatalomra, aki a „terroristák” teljes katonai megsemmisítését tűzte ki célul. Ugyanakkor az USA már a béketárgyalások alatt elkezdte a pénzt pumpálni a hadseregbe a Plan Colombia nevű katonai segélyprogram keretében, amely a következő években alaposan átformálta a hadsereg és a FARC közötti katonai erőviszonyokat.

Uribe mégsem tudta térdre kényszeríteni a gerillákat korrupció-gyanús módszerekkel lehetővé tett újraválasztással nyolc évesre nyúlt kormányzása alatt. Azonban a George W. Bush amerikai elnöktől átvett „terrorizmus elleni harc” retorikáját kitűnően alkalmazó kormányfőnek a második ciklusa végére kétségtelenül sikerült jelentosen meggyengíteni a számos jelentős vezetőjét és maradék társadalmi bázisának nagy részét elveszítő FARC-ot. A hadsereg légi hadviselésére és egyre kifinomultabb hírszerzési képességeire reagálva, a gerillaszervezet lemondott egy valódi felkelő hadsereg építéséről és visszatért a gerilla harcmodorra, a konfliktus kegyetlenségét alátámasztó, fokozott gyalogsági akna-használat mellett.

Uribe nyolc évének háborús retorikája következtében soha nem látott méreteket öltött a társadalom politikai polarizációja, az ellenzék durva megbélyegzése és a „cél szentesíti az eszközt” politikai szemléletmódja. A „béke” szó a gyengeség szinonímája volt, említése pedig minimum gyanút keltő. A katonai kórházak megteltek aknák által megcsonkított fiatal katonákkal, az erőszakos kitelepítések okozta menekültáradat tovább táplálta a nagyvárosok nyomornegyedeit és a világon egyedulállóan nagy társadalmi egyenlőtlenségek nem csökkentek az egyébként elfogadható, évi 4-5 százalékos gazdasági növekedés ellenére sem.

A fokozott katonai ellenőrzés miatti relatív biztonságérzet, a tömegkommunikációs propaganda és az ország karizmatikus-populista vezetési stílust nagyra értékelő politikai kultúrája miatt a sorozatos és súlyos korrupciós botrányok sem ingatták meg túlságosan Uribe elnök népszerűségét. Ezt kihasználva került utódja, a hagyományos bogotai elitből kikerülő volt védelmi miniszter, az elődjéhez hasonlóan jobboldali Juan Manuel Santos az ország élére a 2010-es választásokon.

Juan Manuel Santos elnök a kormány és a hadsereg képviselőinek jelenlétében bejelenti a béketárgyalások megkezdését 2012. szeptember 4-én.

AP

Santostól a közvélemény Uribe politikájának hiánytalan folytatását várta a kampány alatt elhangzott ígéreteknek megfelelően. Azonban még a legtapasztaltabb elemzők is megdöbbentek a hivatalba lépő kabinet teljesen új irányt kijelölő elképzelésein, amelyek már a jelenlegi békefolyamat előkészítését is célozták. Santos elnök, a biztonsági kérdésekre továbbra is nagy hangsúlyt fektetve, a több évtizedes fegyveres konfliktus áldozatainak kárpótlását, és a háborúzó felek által illegálisan eltulajdonított földek visszaadását is kezdeményezte. E két bonyolult célkitűzés egyrészt hagyományosan a helyi baloldal követeléseinek számít, másrészt megoldatlan történelmi problémák orvoslását célozza.

Elszántnak tűnnek a békére

Kolumbiában az elmúlt húsz évben az erőszakos kitelepítések nagyjából 3,7 millió személyt és 6,6 millió hektár földet érintettek emberi jogi szervezetek adatai szerint. A földreform viszont gyakorlatilag az ország 19. század eleji függetlenedése óta szociális feszültségek forrása, és számos fegyveres mozgalomnak adott táptalajt. A földreform a FARC előzményének tekinthető „paraszti önvédelmi szervezetek” születése óta a gerillák legfontosabb követelése, így a téma alkalmas arra, hogy kifogja a szelet a lázadók vitorlájából.

Az elnök előtt álló kihívás hatalmas. Az ország feudális jellegű agrárstruktúráját a harmincas évek óta hiába próbálják megreformálni. Az eddigi gyenge próbálkozások minduntalan elakadtak a nagybirtokos politikai és gazdasági elitek ellenállásán. Az elégtelen intézményi kapacitás mellett most is leginkább az ellenérdekelt oligarchákkal szövetkező paramilitáris fegyveres szervezetek jelenthetik a legnagyobb akadályt.

Alig kezdtek bele a földreform és a kárpótlás – a kritikusok által máris erőtlennek nevezett - megvalósításába, a kormány újabb nagy fába vágta a fejszéjét. Augusztus 27-én Juan Manuel Santos megerősítette a FARC-vezérekkel folytatott kubai egyeztetésekről szóló híreszteléseket, majd szeptember 4-én bejelentette, hogy októberben megkezdődnek a béketárgyalások két fázisban, Oslóban, majd Havannában. Kuba és Norvégia mellett Venezuela és Chile közvetítésével.

A nyolc évig háborús lázban égő közvéleményt sikerült áthangolni, mivel a lakosság nagy elégedettséggel fogadta a döntést és hetek óta másról sem beszél. Az egyetlen komolyabb kritikus éppen Uribe exelnök. Úgy tűnik, az új polarizáció a békepártiak és a szélsőjobboldallal azonosított, a fegyveres megoldás mellett kitartók között húzódik, véglegessé téve a Juan Manuel Santos és elődje közti szakítást.

FARC-gerillák motoznak egy férfit. A szervezet az ország jelentős területeit tartotta ellenőrzése alatt.

AP

Az elemzők nagyrészt optimisták, de nem hiányoznak a szkeptikus hangok sem. Az optimizmust számos fontos érv erősíti. A gerillák és a kormány a jelek szerint február óta titkos előkészítő tárgyalásokat folytatnak, és mindkét fél számos lépést tett, amelyek komoly politikai szándékot tükröznek és a sikeres megegyezést célozzák. A Santos-adminisztráció által megkezdett reformok mellett a FARC fogva tartott katonákat engedett el, felfüggesztette az emberrablásokat és a vezetőségén belül elhallgattatta a politikai vonalon kevésbé képzett háborús stratégákat. Az eddigi megbeszélések kellő diszkrécióval folytak, ezúttal nem érezhető az a korábban jellemző tendencia, hogy a felek politikai tőkét akartak volna kovácsolni a békefolyamatot kísérő média-felhajtásból. Kolumbia másik számottevő gerillaszervezete, az ELN (Nemzeti Felszabadító Hadsereg) vezetői szintén bejelentették, hogy szeretnének bekapcsolódni a párbeszédbe.

A tárgyalások 5 fő pontja az agrárkérdés és vidékfejlesztés; a békefolyamatból születő új politikai mozgalmak demokratikus részvételének garanciája; a gerillák leszerelése és társadalmi reintegrációja; a kábítószer-kereskedelem; az igazságtétel és kárpótlás a konfliktus áldozatainak. A FARC jelentős engedményeket tett korábbi álláspontjához képest, hiszen sem az ország gazdasági modellje, sem egy esetleges új alkotmány megalkotása nem kerül a tárgyalóasztalra. A legutolsó béketárgyalásokra tíz téma volt kitűzve egyenként száz alponttal, amelyek az 1991-es alkotmány egészét érintették. Ezek megvitatása elméletileg mintegy nyolc évet vett volna igénybe.

A különbség érthető: a FARC ma már nem egy bivalyerős és arrogáns, a fővárost gyűrűbe fogó hadseregként vesz részt a párbeszédben, hanem egy valamelyest legyengített és megfáradt szervezetként, amelynek ereje még képes a hadsereg sakkban tartására, ám már messze nem elegendő a hatalomátvételhez. A semleges országok bevonása és a külföldi helyszín lehetővé teszik a nyugodt légkört a hazai politikai hisztériakeltés kizárásával, a nemzetközi közösség pedig rendszeresen ellenőrizni fogja az aktuális eredményeket.

Az ország, ahol még soha nem volt béke

Egy ismert kolumbiai újságíró nemrég viccesen egy antropológus bevonását kérte, hogy a tárgyaló felek megértsék egymást. A divatos külföldi egyetemeken képzett kormánydelegátusok és a vidéki eredetű, ötvenes évek óta harcban álló, a társadalmi kirekesztés frusztrációját magában hordozó FARC gerilláinak párbeszéde ugyanis két távoli civilizáció találkozásához hasonlít. Sokan pozitívumként értékelik, hogy most nincs fegyverszünet, aminek a betartása csak bonyolítaná a tárgyalásokat. Azonban egyelőre furcsa elképzelni egy olyan helyzetet, amelyben a tárgyalók Havannában kedélyesen rumoznak, míg odahaza a felek a hegyekben lövik egymást.

A háború ellen tiltakozó szentmise a FARC által elrabolt emberek képeivel

AP

Megoldatlan kérdés a gerillák jogi felelősségre vonása. A FARC-nak még a delegációja is tele van emberi jogi bűncselekményekkel és kábítószer-kereskedelemmel vádolt figurákkal, akik ellen érvényes letartóztatási parancs van érvényben és az USA kéri a kiadatásukat. A fegyvert viszont nyilván senki sem akarja letenni a börtönért cserébe, főleg hogy még politikai részvételi lehetőséget is kérnek. Emberiség elleni bűncselekmények elkövetése esetén viszont Kolumbia az aláírt nemzetközi szerződések értelmében nem adhatna felmentést egyetlen gerillának sem.

Kolumbiában a „béke” szót gyakran értik a gerillákkal való megegyezés és leszerelés szinonimájaként. Azonban kevesen gondolhatják komolyan, hogy még sikeres tárgyalások esetén is beköszönt az igazi béke kora Kolumbiában, ahol az államalapítás óta folyik valamilyen harc. A kábítószer-kereskedelemhez köthető maffiaháborúk nem szűnnek meg egyik pillanatról a másikra, ugyanakkor a konfliktus alapvető okait sem iktatja ki egy sikeres békefolyamat. A mélyen korrupt és individualista politikai kultúra, az erősen hierarchikus és egyenlőtlen társadalmi szerkezet, amely nem ad teret a társadalmi mobilitásnak, a vidéki szegénység és a munkahelyek hiánya, a természeti kincsek (arany, koltán, smaragd, olaj, szén, stb.) kiaknázásával kapcsolatos viták és ezeknek a fegyveres konfliktusban játszott szerepe megannyi hosszútávú nehézséget jelentenek. Megoldásuk egy hatékony, a jelenleginél jóval nyitottabb állam és egy aktív civil társadalom közös erőfeszítését igényli.

Az országban az utolsó sikeres békefolyamat 1990-ben záródott le az M-19 gerillaszervezet leszerelésével. Az M-19 egykori főparancsnoka, majd elnökjelöltje, Carlos Pizarro felismerte, hogy a vég nélküli háború nem vezethet eredményre. A FARC későbbi sorsát akarta elkerülni. Kampánykörútja alatt egy merényletben meggyilkolták, növekvő népszerűsége szúrta a hatalmi elit szemét. Csak remélni lehet, hogy 2013-ban ismét sikeres békefolyamat következik, ezúttal valódi garanciákkal és utólagos véráldozatok nélkül.