Válogató igazságszolgáltatás

„A Balkánon szerbek kényszerültek a leginkább otthonuk elhagyására, és ma is ők vannak többségben a hontalan balkáni polgárok között. Szinte senkit sem vontak ezért felelősségre, és úgy tűnik, aligha fognak valakit is leültetni e bűncselekmények miatt” – írta a The New York Times amerikai napilapban megjelent cikkében David Harland, a Humanitárius Párbeszéd Központja nevű civil szervezet vezetője. A genfi székhelyű intézet amerikai ügyvezető igazgatója azt követően fejtette ki véleményét, hogy a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket kivizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszék (NT) fellebbviteli tanácsa a napokban előbb Ante Gotovina horvát extábornokot, majd Ramush Haradinajt, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) egyik parancsnokát mentette fel és engedte haza.

Harlandot nem lehet a szerbek iránti elfogultsággal vádolni: ENSZ-alkalmazottként végigélte Szarajevó szerb ostromát, és később a vád tanújaként szólalt meg az NT elé állított Szlobodan Milosevics egykori jugoszláv elnök, valamint Radovan Karadzsics volt boszniai szerb államfő és társa, Ratko Mladics egykori főparancsnok perében. Harland – aki hangsúlyozta, semmiféle szimpátiát nem érez a szerb vádlottak iránt – hozzátette: valóban a szerbek felelősek a délszláv háborúkban elkövetett legsúlyosabb jogsértések jó részéért, ám nem ők az egyedüli bűnösök. „Jártam olyan boszniai (horvát) városban, ahol a piactéren állították ki az elfogott muszlim foglyok levágott fejét, saját szememmel láttam azt a dühöt, ahogy a horvátok támadták a hercegovinai Mostar városát, s az is igaz, hogy szerbek százezrei, köztük elsősorban öregek és gyerekek menekültek el az albán gerillák kezére került koszovói területekről. Ha nem a felmentett tábornokok voltak felelősek a bűncselekményekért, akkor is valakik megúszták a büntetést” – magyarázta Harland.

A Gotovina- és Haradinaj-ügyekben hozott ítéletek hatására a szerbiai vezetők – leginkább a nacionalistaként számon tartott Tomiszlav Nikolics államfő – több olyan kijelentést is tettek, amelyekben kétségbe vonták az NT pártatlanságát, és támadták a többi volt jugoszláv tagköztársaságot. „Az 1995-ös Vihar hadművelet, amelynek révén Zágráb kezére kerültek a horvátországi szerbek lakta területek, háborús bűncselekmény volt. Az ítélet hatására tovább fognak erősödni a balkáni szeparatista törekvések” – jelentette ki Nikolics, Ivo Josipovic horvát államfő erre bejelentette: addig nem látja értelmét találkozásnak a belgrádi vezetővel, amíg az nem változtat a hangnemén.

Pedig az NT-ítéletek nem csak Szerbiában hozták meg a nacionalisták hangját. Koszovóban az albánok, Zágrábban pedig a horvát politikai vezetők hangsúlyozták, hogy a felmentő ítéletekkel az NT tisztára mosta az albánok, illetve horvátok ellenségei által „bemocskolt” felszabadító hadjáratokat. Nem esett szó arról, hogy az 1999-ben elhunyt Franjo Tudjman horvát elnök állítólag csak azért úszta meg a vádemelést, mert évek óta tudni lehetett, rákban szenved. Koszovóban pedig arról nem beszéltek, hogy Hashim Thaqi jelenlegi miniszterelnököt is azzal vádolták, hogy mint az UCK első embere, 1999-ben ő adott parancsot a szerbek elűzésére, és még a fegyver- és kábítószer-csempészetben utazó albán maffiával is kapcsolatot tartott.

Vannak, akik úgy vélik, az 1993-ban, az ENSZ Biztonsági Tanácsa által létrehozott NT annak ellenére sem lépett fel elég keményen a szerbek ellen, hogy a bírói testület körözötti listájára felkerült 161 személy kétharmada szerb vagy montenegrói származású. Emellett míg a szerb vádlottak és elítéltek között magas rangú állami vezetők is szép számmal akadnak, a többi délszláv nemzet fiai közül csak alacsonyabb rangú beosztottakat vettek fel a hágai szégyenlistára. Marko Attila Hoare brit történész például összehasonlította a második világháború utáni nürnbergi per és az NT ítélkezési folyamatát, és arra a megállapításra jutott, hogy a náci háborús bűnösök felelősségre vonása azért volt hatásosabb a hágai „pepecselésnél”, mert az 1945-ös győztesek nevén nevezték a valódi felelősöket, és nem azzal foglalkoztak, hogy megbékítsék egymással az agresszorokat és áldozataikat. Az NT vizsgálójaként is tevékenykedő, s a Milosevics elleni vádirat összeállításában is részt vevő Hoare szerint még több szerbet fel kellett volna venni a körözötti listára, nem lett volna szabad büntetlenül hagyni például Momir Bulatovics egykori jugoszláv miniszterelnököt, vagy Boriszav Jovics jugoszláv államfőt sem.

Egy közelmúltban Zágrábban megjelent könyv szerzője, Adalbert Rebic – aki az 1990-es évek közepén a horvát kormány menekültügyi hivatalát vezette – azt is kétségbe vonta, hogy a horvátországi szerbeket a horvátok űzték el lakóhelyükről. „A horvátországi szerbek vezetői maguk szervezték meg honfitársaik kitelepítését, s az előkészületek már jóval a Vihar hadművelet előtt megkezdődtek, és rendeztek gyakorlatokat is” – írta Rebic Az én menekültjeim című könyvében. Hozzátette: személyesen is kérte a szerbektől, hogy maradjanak, ám a korábban a horvátországi lakosságon belül 12 százaléknyi kisebbséget alkotó szerbek többsége nem hallgatott rá, és Szerbiába költözött. A kitelepülés eredményeként az 1991-ben közel hatszázezres közösség 2001-re kétszázezresre zsugorodott.

NÉMETH ANDRÁS