Az ami elég, az elég mentalitása alapján Szaúd-Arábia mintha szándékosan élezte volna ki a konfliktust régi térségbeli riválisával, Iránnal. Nyilvánvaló volt, hogy ha kivégzik Nimr al-Nimr síita ellenzéki prédikátort, akkor azzal a síita Iránt igencsak felhergelik. Így is történt: az 57 éves mullah szombati halála dühös tüntetést váltott ki Teheránban, a tömeg megtámadta a szaúdi nagykövetség épületét, amelyet részben feldúltak, részben pedig felgyújtottak. Rijád mintha csak erre várt volna, hétfőn már meg is szakította a diplomáciai kapcsolatokat Iránnal, amelynek diplomatái 48 órát kaptak, hogy távozzanak a szaúdi fővárosból. Egyúttal felfüggesztette a kereskedelmi kapcsolatokat, megtiltotta a szaúdiaknak, hogy Iránba utazzanak, és leállította a két ország közötti légi közlekedést.
Szaúd-Arábiának több célja is lehetett azzal, hogy a vallási vezetőt beleértve négy síitát és 43 szunnita dzsihádistát a hóhérok kezére adjon (a szerencsétleneket lefejezték vagy kivégzőosztag elé állították). Az egy éve trónra került Szalmán király egyfelől jelezte a világ egyik legkonzervatívabb országa lakosságának, hogy nem tűri a kisebbségi síiták ellenzéki megmozdulásait, a szunnita vezetésű monarchia és a Szaúd-dinasztia bírálatát. A 29 milliós szaúdi lakosság szunnita többsége – a vahabita államvallás tanításának megfelelően – lenézi, illetve eretneknek tartja a síita kisebbséget. Ugyanakkor az al-Káida terrorhálózattal kapcsolatba hozott szunniták kivégzése azt is jelenti, hogy az udvar a militáns szunnita áramlatoknak, így például az Iszlám Államnak (IS) is hadat üzen.
Kérdés azonban, hogy az esetleges belpolitikai következmények meddig tarthatók ellenőrzés alatt. Al-Nimr ugyanis eddig nem volt a szaúdi síita közösség vallási vezére, de a kivégzésével máris mártírként, a síiták szunnitákkal szembeni elnyomása jelképeként emlékeznek rá. A főként az ország olajban gazdag keleti részén élő, a lakosság 10–15 százalékát adó kisebbség tagjai másodrendű állampolgárnak érzik magukat, és bár többször is tiltakoztak, jelentős felkelésre eddig nem került sor. Al-Nimr nemcsak a szaúdi monarchia rémtetteit, emberjogi sértéseit bírálta, de más szunnita diktatúrákat és a síita Irán szövetségesének számító Basar Asszad szír elnök alavita rezsimjének – elsősorban is a szunnitákat érintő – kegyetlen despotizmusát is.
A prédikátor ezzel túllépett a királyság által is kihasznált felekezeti ellentéteken, ami különösen veszélyes lehet a monarchia számára, amely egy síita lázadásnál is jobban tart egy esetleges szunnita felkeléstől. A dinasztiát az 1920-as évektől kezdve leginkább a – Nyugattal való szövetséget bíráló és a reformokat ellenző – szélsőséges szunnita áramlatok veszélyeztették. Ez nyilvánult meg az al-Káida 2003-as felkelésében, amelyet az állami gépezet kegyetlenül elfojtott ugyan, de a dzsihádista mozgalom részben a Szíriában és Irakban kalifátust kikiáltó IS-ben újjászületett. Bár Szaúd-Arábiában az IS egyelőre nem népszerű, a királyságban sokan elégedetlenek az életszínvonal csökkenésével és a Szaúd-ház korrupciójával, miközben decemberben – az olajár csökkenése miatt – rendkívüli megszorításokat jelentett be a kormány (lásd Gazdasági erőviszonyok című írásunkat). A felszín alatti elégedetlenséget mindenképpen jelzi, hogy az utóbbi hónapokban elkövetett merényletekben és lövöldözésekben több mint ötvenen vesztették életüket.
A szaúdi vezetés számára sokkal kiszámíthatóbb lehetett az iráni reagálás. Szaúd-Arábia egyes elemzők szerint kifejezetten meg akarta mutatni a térségnek és az USA-nak, hogy nem fogadja el az iráni hegemón törekvéseket. Mindez beleillik Szalmán király elődeinél jóval határozottabb és kezdeményezőbb külpolitikájába. Rijád kifejezetten ellenezte a Teherán és a nagyhatalmak közötti, tavaly megkötött atomalkut, ami véget vet Irán elszigeteltségének, jelentős beruházásokat eredményezhet a perzsa államban, fenekestül felfordítva a közel-keleti erőviszonyokat – alapvetően a szunnita vezetésű hatalmak kárára.
Rijád bizton számíthat térségbeli szövetségeseire. A szunnita vezetésű, de síita többségű Bahrein, valamint Kuvait szintén megszakította a diplomáciai viszonyt Iránnal, Szudán kiutasította az iráni nagykövetet, az Egyesült Arab Emírségek pedig lefokozta a kapcsolatok szintjét. Irán máris az „égiek bosszújával” fenyegette meg Rijádot, a síiták vezette Irakban megtámadtak két szunnita mecsetet, és vezető iraki politikai és vallási személyiségek a Szaúd-Arábiához fűződő kapcsolatok elvágását követelték, holott Rijád csak a múlt héten nyitotta meg újra a Kuvait 1990-es iraki lerohanása után bezárt bagdadi nagykövetségét. Libanonban pedig marad a politikai patthelyzet, mivel a szaúdiak által támogatott szunnita és az Irán segítségét élvező síita csoportok aligha egyeznek meg a hatalommegosztásról és a lassan két éve üres elnöki szék betöltéséről.
De hiába érzi úgy a sivatagi királyság, hogy összerántotta az Irán elleni szövetséget, a térségbeli vallási viszály további éleződése csak konzerválhatja a közel-keleti konfliktusokat, hiszen szinte valamennyiben szerepet játszanak a szunnita–síita ellentétek és mögöttük a hagyományos szaúdi–iráni rivalizálás. Szaúd-Arábiát talán nem is elsősorban az iráni atomprogram aggasztja, hanem az, hogy Teherán a térségben Iraktól Szíriáig és Libanontól Jemenig különféle mértékű katonai és pénzügyi támogatást nyújt a síita kormányoknak, politikai erőknek és milíciáknak. A szaúdi–iráni összezördülés miatt még nehezebbnek ígérkezik a szíriai rendezésről a tervek szerint január végén kezdődő nemzetközi tárgyalás, hiszen a szaúdiak a damaszkuszi kormány ellen harcoló szunnita csoportok mögött állnak.
Jemenben – al-Nimr kivégzésének napján – összeomlott a december 15-én megkötött tűzszünet, és nem látszik a kiút a konfliktusból, amelyben a szaúdiak által katonailag is támogatott kormányerők állnak szemben az Irán szövetségesének számító síita huti lázadókkal. Az ENSZ január 14-ére tűzte ki a jemeni tárgyalások folytatását, de kérdés, sikerül-e asztalhoz ültetni a feleket.
Szaúd-Arábia és Irán ellenségeskedése az 1979-es iráni iszlamista forradalomig vezethető vissza, amelynek hatására a térségben felerősödtek a síita militáns mozgalmak. Bahreinben 1981-ben puccsot kíséreltek meg, négy évvel később pedig a kuvaiti emírt akarták meggyilkolni – amiket Rijád és öbölbeli arab szövetségesei a forradalmi teheráni kormány számlájára írtak. Az 1980–1988-as iraki–iráni háborúban az öbölbeli arab monarchiák Bagdadot támogatták, aminek a mellékhatásaként teherhajóikat iráni támadások érték, 1984-ben pedig a szaúdi légierő lelőtt egy állítólag légtérsértő iráni vadászgépet.
Rijád és Teherán viszonyát tovább mérgezte, amikor 1987-ben a mekkai zarándoklaton kitört zavargásokban meghalt 402 zarándok, köztük 275 iráni. Teheránban akkor is megtámadták és el is foglalták a szaúdi követséget – egy diplomata meghalt –, majd Fád szaúdi király 1988-ban megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, és csak 1991-ben állították helyre. Mohamed Khatami mérsékelt iráni elnök 1997-es megválasztásával enyhült a viszony, személyében 1999-ben az első iráni vezető látogatott Szaúd-Arábiába az 1979-es forradalom óta. Irak 2003-as amerikai inváziója azonban újra kiélezte a versengést, hiszen a néhai Szaddám Huszein elnök vezette szunnita kisebbség elvesztette a hatalmat, a bagdadi síita kormány pedig azóta is Teherán befolyása alatt áll. Az arab tavasz 2011-es kezdete után a szaúdi hadsereg leverte a bahreini síiták lázadását. A Rijád és Teherán közötti bizalom mára soha nem látott mélypontra süllyedt, és a kérdés csak az, ezúttal meddig feszítik a húrt: vajon mindkét ország belpolitikai feszültségei és a régiós válságok fegyveres konfliktushoz vezetnek-e közöttük.
KERESZTES IMRE
