A törökországi puccskísérletet követő „rendcsinálás” (azaz leszámolás és megtorlás) keretében több tízezer köztisztviselőt, közhivatalnokot bocsátottak el, vettek őrizetbe, tartóztattak le – köztük sok ezer katona- és rendőrtisztet, bírákat, ügyészeket –, majd tanárok, művészek, kutatók, jogászok és más értelmiségiek következtek, baloldali militánsok, a civil társadalom aktivistái, a nemzetiségek és etnikai kisebbségek vezető képviselői, a nem szunnita felekezetek lelkészei és világi reprezentánsai. Megszüntettek vagy betiltottak rengeteg lapot, rádió- és tévéállomást, folyóiratot, könyvkiadót; újságírók, publicisták, elemzők, bloggerek, politizáló írástudók ezreit tartóztatták le. A foglyokat rendszeresen bántalmazzák.

Most pedig, mint közismert, őrizetbe vették az egyik legfontosabb ellenzéki (kurd-török jellegű, világi, balközép) párt parlamenti képviselőit.

Mindezt tiltja a Török Köztársaság hatályos alkotmánya (amelynek a hivatalos angol fordítását itt olvashatja).

Az I. fejezet 15. §-a rendkívüli állapot esetén is biztosítja az alapvető emberi jogokat.

Ugyancsak tiltja ezeket a visszaéléseket a Török Köztársaság által aláírt és török belső jogként becikkelyezett számos nemzetközi egyezségokmány, szerződés és nyilatkozat, továbbá az ENSZ Alapokmánya.

Számos univerzális jogelv is sérül, például az, amely szerint senki nem vonható el illetékes bírája elől, meg az, amely tiltja az előzetes letartóztatás vagy a rendőri és ügyészi vizsgálat büntetéskénti alkalmazását, és amely nem engedi, hogy bárkit joghátrány érjen hatályos bírói ítélet nélkül. Törökországban a hatalmi ágak szigorú elválasztását is előírja az alkotmány, a kormányzat beavatkozása az igazságszolgáltatásba tilos, a bírók elmozdítása tilos, a rendőrség jogon kívüli vezetése, irányítása tilos. Törökországban a hadseregnek – egyébként súlyosan problematikus – hagyományos kiváltságai vannak, a jelenlegi terror ezeket is lerombolja.

A nemzetközi jog viszonosságon alapul: ezért a török állam eljárása kötelezettségeket sért, azaz sérti a nemzetközi szerződésekben társult államok és honpolgáraik jogát, tehát Magyarország és a magyar állampolgárok jogát is. Ezért a magyar államnak – és a többi társult államnak, mindenekelőtt az ENSZ-tagállamoknak – szerződéses kötelessége föllépni a törökországi jogtalanságok ellen. Ráadásul Magyarország és Törökország is NATO-tagállam. Törökország szövetséges hatalom, és megszegi a szövetség tényéből rá háramló kötelezettségeket.

(Az itt most mellékes, hogy e sorok írója történetesen nem helyesli hazája NATO-tagságát és a NATO létezését egyáltalán. A NATO-t a Varsói Szerződéssel egyidejűleg föl kellett volna oszlatni. De ez e percben irreleváns.)

Törökország szövetségeseinek és más nemzetközi szerződéses partnereinek egyszerűen a jogból következő föladatuk érvényt szerezni a Törökországgal (és persze mindenki mással) szemben fönnálló jogaiknak.

A minimum, amit azonnal elvárhatunk: az Európai Unió és a NATO tagállamainak azonnal vissza kell hívniuk követeiket, nagyköveteiket, ideiglenes ügyvivőiket Ankarából, és jegyzékben tiltakozniuk a törökországi elnöki diktatúra törvénytelen tettei ellen. Amennyiben a török kormány nem ad záros határidőn belül kielégítő és tényszerű választ, és nem tesz lépéseket a szisztematikus jogsértések megszüntetése érdekében, haladéktalanul ki kell utasítani ezekből az államokból a török diplomáciai misszióvezetőket, és kilátásba kell helyezni a diplomáciai kapcsolatok megszakítását. Késedelem nélkül össze kell hívni az ENSZ Biztonsági Tanácsának rendkívüli ülését. Az ENSZ-nek pedig evvel párhuzamosan vizsgálatot kell indítania, kiküldötteinek pedig a helyszínen kell ellenőrizniük az alapjogok betartását. Mindenfajta katonai, rendőri és titkosszolgálati együttműködést azonnal meg kell szakítani Törökországgal. A terror felelőseitől minden civilizált országban meg kell vonni a belépésre jogosító vízumot, vagy ha már beutaztak, rögtön ki kell utasítani őket.

Az Európai Uniónak meg kell kezdenie az esetleg szükségessé válható súlyos gazdasági szankciók kidolgozását, hiszen érvényesítésük bármikor időszerű lehet.

Amennyiben ezek az elemi lépések nem történnek meg – amint biztosra vehetjük, hogy nem fognak megtörténni –, akkor mindannyian levonhatjuk a kínálkozó következtetést: sem a nemzetközi szervezetek, föderációk és egyéb intézmények, sem a nemzetállamok nem veszik komolyan az általuk ünnepélyesen kinyilvánított princípiumokat, és az úgynevezett demokratikus jogállamok és jogállami társulások nem képesek vagy nem hajlandók a védelmükre számító polgárokat megóvni az önkénytől, ami fönnállásuk legfőbb értelme.

A figyelmes és jóindulatú olvasó nyilván már első mondataim olvastán is azt gondolhatta, hogy a szerző naiv és oktalan, hiszen mindnyájan említhetünk példákat (a saját történelmünkből is bőséggel), amikor a nemzetközi közösség két szalmaszálat nem tett keresztbe azért, hogy az ártatlanokat (és mindenki ártatlan, akit független bíróság a védekezés, föllebbezés, stb. jogának messzemenő figyelembe vételével jogerősen, nyilvános pörben bűnösnek nem nyilvánított) megvédje a törvénytelen jogkorlátozástól, és ne engedje a nemzetközi jog által egyedül legitimnek elismert, az alkotmányosságtól és népi akaratnyilvánítástól megszűkített, egyedül érvényes állami jelleg eltörlését.

Minden olvasóm épp olyan jól tudja, mint én, hogy a politikai-hatalmi érdekből foganatosított, a jogot mellőző kényszerintézkedések vagy „kiszabott” büntetések maguk is bűncselekmények, amelyek jogi és közigazgatási megtorlása a rendezett állam és államközösség elháríthatatlan és elévülhetetlen kötelessége.

Az, hogy az elmúlt évszázadban – és az egész történelemben, amely a jogtalanságok és igazságtalanságok története – mindezeket a banális előírásokat a hatalmi struktúrákon uralkodó érdekcsoportok, apparátusok és formális vagy informális vezető grémiumok meg szokták szegni, nem bizonyít semmit. Az, hogy a hatályos jog nem hatályosul, nem bizonyítja azt, hogy a hatályos jog nincs hatályban. A hatályos jog erőszakosan, rendeleti úton történő fölfüggesztése vagy megszüntetése nem bír jogi erővel – tehát nem érvényes, és az ily módon létrejött hatalommal szemben (a természetjog szerint) indokolt és jogos az ellenállás, sőt: némelyek szerint egyenesen állampolgári kötelesség.

A huszadik század iszonyatos diktatúráinak tapasztalata azt diktálta, hogy az 1945 óta kialakult jogállapot (amelynek persze vannak tiszteletre méltó előzményei) megpróbálja kizárni az illegitim erőszakot az államokon belüli és az államok közötti viszonyokból; így például a támadó háború jogellenes (és minden háborúban van támadó). Ugyanakkor az érvényes nemzetközi jogrend az államok közötti érintkezésben nem tekinti belügynek a jogállami állapotok fönnállását vagy megszüntetését. A szisztematikusan jogsértő állam nem állam, és nem illeti meg nemzetközi jogi védelem. A nemzetállamok jogsértéseivel szemben a sértettnek elvileg módja van a nemzetközi jogot érvényesítő bírói intézményekhez fordulnia, és a jogsértő állam kiközösítése (jogfosztása, megbüntetése) jogos és lehetséges.

Tudjuk, hogy ezt politikai okokból – többnyire a stabilitásra való hivatkozással vagy egyéb prudenciális megfontolásokból – sokszor elmulasztják, de ez kötelességszegés, nem jog.

Ez a hivatalos elmélet vázlata, amelyet igyekeztem mindennemű irónia nélkül összefoglalni.

Ősrégi probléma: mit érnek azok az erkölcsi vagy jogi szabályok, amelyeket nem tart be senki? Mit jelent a szabály „érvényessége”, „hatályossága”, „jogereje” – netán jósága vagy helyessége vagy igazságossága –, ha nyoma sincs a társadalmi valóságban?

Ilyenkor – és ilyen esetek már az ókorban is voltak, már Szókratésznak is kellett érvelnie velük szemben – sokan hajlanak arra, hogy keserűen föltételezzék: egyedül „az erősebb joga” az, ami érvényesül, pontosabban: megvalósul. A filozófia (legyen szabad itt általánosítanom) többnyire azt mondja, hogy bár magától értetődik: konfliktus esetén az erősebb lebírja a gyöngét, „az erősebb joga” nem jog. A jog (és az erkölcs) egyik legfontosabb funkciója, hogy kiegyenlíti az egyének és társadalmi csoportok és politikai közösségek közötti tényleges egyenlőtlenséget, egyenlővé teszi őket, és így ítéli meg érdemeiket és vétkeiket. Hiába van teljhatalma, teszem azt, Erdoğan elnöknek, hiába börtönözhet be minden tisztességes, szabadságszerető embert, illetve bárkit, aki útjában áll törekvéseinek, még sincs joga hozzá, hogy ezt tegye. Az erő nem érv.

Ez ellen – és Szókratész és Jézus ellen – azt mondja Nietzsche, hogy a valódi erőviszonyok és erősorrend elvetése a filozófia, a keresztyénség, a demokrácia és a szocializmus által majd elfogadhatatlan társadalmi, civilizációs következményekhez vezet. Azaz a gyöngék – a tehetségtelenek, bátortalanok, nőiesen érzelmesek – uralmához, ami kiirtja kultúránkból a kiválóság, a hősiesség, a merészség, a szilajság erényét, a fizikai és esztétikai fölsőbbrendűség uralmát, a diadalmas Erószt, a mindent kockáztató harcos fönséges tragikumát, s azt az esélyt, amelyet a verseny, a küzdelem nyújt, hogy kiválogatódjék közülünk a legnemesebb, a legvakmerőbb, a leglovagiasabb, a legférfiasabb: az igazi királyi alak. Minden valódi kultúra alapja, mondja Nietzsche, a rabszolgaság.

Ennek a nézetnek a prózai-polgári változata a piac mítosza, amely szerint a piaci versenyben a kreatív, az innovatív, a gyors, a rugalmas, az okos, a ravasz, a rátermett nyer; a siker mutatja meg, ki a kiválóbb, tehát azt is, hogy ki az erényes. Evvel a mítosszal kellene összeegyeztetni a jogállam mítoszát, amely ennek az ellenkezőjét állítja. A modern állam avval legitimálja önmagát, hogy nem hagyja nyerni a legügyesebbeket, hanem az általuk forgalmazott értéket újraosztja, és részelteti ebből a leggyöngébbeket, a legszegényebbeket: az ügyefogyottakat, a betegeket, az alkalmazkodásra képteleneket, a stigmatizált populációk tagjait, mindenekelőtt az évezredek óta gyöngébb nemnek tekintett nőket. Ennek a két szembenálló logikának az ellentéte határozza meg a modern társadalmak konfliktusos, kibékíthetetlen, forradalmas karakterét.

Egyszerűsítve: e tekintetben az egyik oldalon áll az egymással egyébként ellenséges keresztyénség és fölvilágosodás, polgári jogállam és polgárellenes szocializmus – a másikon pedig az agonisztikus (azaz a harc, az agon formaelvéből kiinduló), arisztokratikus, katonás, hím, nacionalista, a fajok egyenlőtlenségét állító, az emberi sors tragikumával és inherens igazságtalanságával bátran és illúziótlanul szembenéző kegyetlenség. A nietzschei kegyetlenség fő vádja az egalitarizmussal szemben: a képmutatás, a színlelés vádja. Nem kizárólag, de főként a feminizmus ellen alkalmazzák ezt a hierarchikus társadalomeszmény stratégái manapság.

Szerintük ugyanis a feministák, elsősorban a feminista férfiak maguk is tudják, hogy a természettel szállnak szembe. Csak szét akarják verni „az értéket”, a természetes fölsőbbrendűséget, amely a harctéren nyilatkozik meg, ahol asszonyoknak nincs keresnivalójuk.

A feminizmus és az egyenlőség minden tana a mesterséges homunkulusz etikája, amely mindent kicsivé és közönségessé tesz. Satöbbi.

A nietzschei „hősi” antietika mutatkozik meg mind a neokonzervatív-neoliberális verseny- és sikerkultuszban, mind az etnicizmus és a dzsihádizmus harciasságában és férfiasságában. E kettő közé szorítva, a jogállam filozófiai fikciója elenyészik.

A nyugati államok mai politikája e két erkölcstan szervetlen elegye. Hatalmat és jogot egyszerre akarnak. Márpedig ez lehetetlen. Az osztálytársadalom megszelídítése – az uralom kiherélése, mondanák a nietzscheánusok – a hierarchikus hatalom fönntartásával: képtelenség. Erdoğan és a hozzá hasonlók okkal számítanak erre az önellentmondásra. Indokoltan utalnak a nyugati hatalmak bűneire, amelyek a technikai fölény uralmi elemét használják a humanizmus nevében és a humanizmus ellen.

A nyugati polgári társadalmakban a megkülönböztetés, a distinkció – Bourdieu ezt szépen elmesélte nekünk – az alkotó törekvések egyik legfőbb indítéka, egyben célja. Ameddig ez fönnáll, addig az egyenlőtlenségeket kiegyenlítő redisztributív jog esélyei csekélyek. Addig lesznek diktatúrák, s a polgári humanisták és „demokraták” kénytelenek lesznek hazudni róluk.