Európa nem vesztett

Alexander Van der Bellen személyében Ausztria egy egyértelműen EU-párti, határozottan balliberális értelmiségit választott államfővé. Olyan embert, akinek Magyarországon nem sok esélye lenne akár csak öt százalékot is elérnie, arról nem is beszélve, hogy a magyar zöld LMP se egy ilyen embert indítana valószínűleg. Le kell tehát szögezni, hogy nyugati szomszédunk többsége nem csupán nemet mondott a szélsőjobbra, hanem az európai egység egyik legelkötelezettebb hívét választotta meg elnökéül. Alexander Van der Bellen ráadásul nem úgy akarta legyőzni a szélsőjobboldali Norbert Hofert, hogy átvette volna a témáit. Van der Bellen nem lépett egy centit sem jobbra a menekültkérdésben vagy az európai egység ügyében. Ö mögé álltak be inkább szocdemek, liberálisok és igen sok konzervatív is, akik – minden hibája ellenére – mégsem akarták Európa még mindig legsikeresebb modelljét, az osztrákot végleg szétverni.

Az ünneplés és a megkönnyebbülés helyénvaló Bécsben és Európában is. De nem lehet persze azért eltakarni a szemünket azon tény előtt, hogy az osztrák szélsőjobboldal majdnem az ország felét meg tudta szólítani. Természetesen jelentős a társadalmi szakadék a két tábor között, de mivel a baloldal egykoron kiharcolta Ausztriában is az általános választójogot, a munkásnak ugyanannyit ér a voksa, mint az egyetemi tanáré. Van der Bellent az egyetemet végzettek 83, a nők 63 és a 29 évesnél fiatalabbak 69 százaléka támogatta. Hofer főleg a munkások között tarolt: az érettségivel sem rendelkező, betanított, férfi munkás a tipikus FPÖ-szavazó. Ez azért mindenképp éles figyelmeztetés a szociáldemokratáknak.

AFP / Alex Halada

Hogyan tovább, boldog Ausztria? Az FPÖ elismerte a vereségét, de azért továbbra is a legerősebb párt. Ha ma tartanák a parlamenti választásokat, Heinz-Christian Strache futna be az első helyre, és a szocdemek, konzervatívok „nagykoalíciója“ a szavazatok felét se érné el. A bécsi politikai elitnek erre reagálnia kell. Van der Bellen győzelme bebizonyította, hogy Ausztria többsége nem akarja borítani a a berendezkedést – de negyvenhét százalékkal szemben sem lehet egy rendszert fenntartani. Christian Kern szocdem kancellár ezért hangsúlyozta a választás után, hogy „nincsenek vesztesek, mert mindannyian, Hofer úr szavazói is, egyazon osztrák nemzet részesei vagyunk“. Sőt, még Strache is békülékenyebb hangot ütött meg, és azt kérte saját híveitől is, hogy fejezzék be a gyűlöletkeltést.

Az elmúlt egy évben főleg a sokszor habonyi módszerekkel dolgozó FPÖ miatt az alpesi ország megtapasztalhatta azon gyűlöletpolitikát és politikai polarizációt, amely Ausztriától alapvetően idegen volt a második világháború óta. Az osztrák modell sikere éppen a konszenzuskeresésben van. Az összezsugorodott nagykoalíció pártjainak és önmagában az elitnek az a feladata most, hogy ezt a konszenzust ki tudják szélesíteni. Akár az FPÖ felé is. Nem szabad elfelejteni, hogy a szélsőjobboldali FPÖ például a magyar vagy a lengyel konzervatív kormánypártokhoz képest sok tekintetben liberálisnak számít. Ellentétben Orbánnal vagy Kaczynskivel, Strache nem akar nemzeti forradalmat és a jogállamiságot se számolná fel.

Strache immáron többedik olyan választását éli át, amelyből – mindig éppen csak ugyan – üres kézzel kell hazamennie. A párt azonban már hatalmat akarna. Mind a szocdemek, mind a konzervatívok részéről van is fogadókészség arra, hogy esetleg együttműködjenek az FPÖ-vel. Ez ugyanis az egyetlen mód a párt lehűtésére. Az FPÖ bármikor kormányon volt, nyílegyenesen zuhant be az öt százalék alá. A legutóbbi kormányzati részvételükből csak a neoliberális privatizációk és a korrupciós ügyek emléke maradt meg.

Bécsi elemzők szerint nem kizárt, hogy a nagykoalíció, amely 2013 óta csak veszekszik egymással, bevállalja jövő tavasszal az előrehozott választást. Christian Kernnel a szocdemeknek eleve van egy dinamikus, ütőképes kancellárjuk, a konzervatív Néppárt pedig esetleg a jobboldali fordulatot hirdető külügyminisztert, Sebastian Kurzot teszi meg addig az elnökévé. Mind Kern, mind Kurz – külön-külön ugyan – el tudna képzelni koalíciót Strachéékkal, ha az FPÖ kicsit megszelídül.

Az osztrák emberek dühösek ugyan, de azt is tudják, hogy Európa egyik leggazdagabb jóléti államában élnek – azaz nem akarnak mindent borítani. Ezt az FPÖ is belátta, elvégre éppen ezért vesztette el vasárnap az elnökválasztást. Már a Habsburgok is tudták, hogy az osztrák nép számára a „jól temperált elégedetlenséget“ kell biztosítani. Most egy kicsit mintha az elégedetlenség hevesebb lenne, de a bécsi elitnek az elkövetkező hónapokban sikerülhet az osztrák politika hőfokát ismét megfelelőre beállítani.

Hasonlóra lenne szüksége az olasz kormányfőnek, Matteo Renzinek is, aki azonban egy eleve hevesebb néppel akart nyerni. Mindenképp bátor dolog volt, hogy személyét és politikáját tette gyakorlatilag egy nyílt kimenetelű népszavazás tárgyává. Maga az alkotmányreform helyes és szükséges volt, mert az olasz állam ma lomha és költséges. Azonban Olaszországban mindig nagyon nehéz igent kicsikarni az emberekből: az olasz politikát nemekre könnyebb építeni. A balközép irányultságú Renzi ellen ezúttal egy széles tábor sorakozott fel, amelynek semmiféle alternatív javaslata nincs ugyan, de ilyen-olyan okokból nemet mondana mindenre: a jobboldali-baloldali populista Öt Csillag Mozgalom, a fasiszták, az idegenellenes Északi Liga, Berlusconi megmaradt csapata, a szélsőbal és Renzi pártjából személyes ellenfelei mind a „nem“ mellett álltak ki.

MTI / EPA / Gregor Fischer

Renzi felelőtlen volt abban, hogy egy alkotmánymódosításhoz kötötte sorsát. Felelőtlen volt abban is, hogy egy olyan választási törvényt erőltetett, ami a mindenkori győztesnek túlzott többséget adhat. Márpedig – és ezt Magyarországon is jól láthatjuk – baj még sohasem abból lett, ha túl sok, hanem ha túl kevés párt gyakorol nagy hatalmat.

Renzi lemondott, és ezzel valóban az európai integráció az egyik fontos hívét veszítette el. Mindazonáltal egymaga – gyakorlatilag tényleg mindenkivel szemben – negyven százalékot tudott elérni. Azaz bizonyosan nem fog eltűnni a politikából, hanem ezúttal valódi parlamenti választásokon – s nem egy pártbeli puccsal, mint 2014-ben – próbál meg hatalomra kerülni. Kihívói komolytalanok, de nem veszélytelenek. Saját pártján belül különféle idős posztkommunisták reszelték a székét, az ellenzékben pedig a teljességgel kaotikus célokkal induló Öt Csillag Mozgalom, illetve a darabokra hullott jobbközép áll vele szemben.

Az olasz politikában nem meglepő, hogy egy kormány megbukik. Ahogy Bécsben, úgy Rómában is a politika sokszor a háttérben zajlik, és ott tudnak akár felelősségteljesebben is gondolkodni a résztvevők, mint a színpadon.

Renzi veresége nem győzelem Európa számára, de nem is kell túldramatizálni a helyzetet. Pontosabban: ha van bármi drámai az olasz helyzetben – és bőven van, főleg a gazdasági adatokban –, akkor azt Renzi jelenlegi lemondása nem teszi súlyosabbá. Most jön egy technikai kormány, és Renzinek megvan az esélye arra, hogy visszatérjen.

2017 akár az idei év rossz döntéseinek helyrehozataláról is szólhat. Van der Bellen győzelme talán már a jövő híre, Renzié pedig még az ideié.