A párizsi kommünről tartottak megemlékezést 1904. március 18-án a svájci Genfben. Felszólalt Vlagyimir Iljics Lenin és Benito Mussolini, két emigráns szocialista politikus, akik később nagy szerepet játszottak hazájuk és a világ történelmében is. Bár azonos oldalról indultak, Lenin később a szovjet kommunista, Mussolini pedig az olasz fasiszta totalitariánus állam megalapítója lett. Mindketten követők hosszú sorát tudhatják maguk mögött.

A történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a két totalitariánus formáció ugyanazon érem két oldala volt-e. Francois Furet francia történész szerint mindkettőben közös, hogy lényege „a polgárság gyűlölete”, ez az a közös szellemiség, amely mindvégig áthatotta a „vörös és barna forradalmat”. S ehhez még hozzátette: „a bolsevizmus és a fasizmus cinkosságának legnagyobb titka mégis az”, hogy ellenfelük a parlamentáris demokrácia. A francia Raymond Aron azt állítja, hogy voltak közös pontjaik: céljuk egy adott ideológia szellemében radikális eszközökkel gyökeresen átalakítani a fennálló rendet. Hannah Arendt pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a modern tömegtársadalom volt az a szükséges közeg, amelyben az antihumánus eszmék táptalajra találtak és életre keltek. Az első világháború utáni nagy csalódásban és útvesztésben a magukat fölöslegesnek és kitaszítottnak érzők, a liberális parlamenti demokráciát az öldöklésért felelőssé tevők tömeges megjelenése kedvezett a totalitárius ideológiák elterjedésének, és az európai társadalmakban éppen Lenin, majd az ő nyomdokain Mussolini nyomán találtak utat a szélsőséges nézetekhez.

A fasiszta mozgalom csírái is az olasz szocialista párthoz közel, például a Nemzetközi Akció Fascio megalakításával jelentek meg. A csoport tagjainak jó része követte Mussolinit a fasiszta pártba. A magát eredetileg marxistának valló Mussolini már az első világháború kezdetén eltávolodott szocialista pártjától, amelynek addig Avanti! című központi lapját szerkesztette. Még 1914 őszén kizárták a pártból, mert ellenezte, hogy a háborúban a párt semleges maradjon arra hivatkozva, hogy az a tőkések és nem a munkások harca. Mussolini kiállt amellett, hogy Németország ellenség, és Olaszországnak a franciák mellé kell állnia, ám továbbra is szocialistának tartotta magát, új lapja, az Il Popolo d'Italia alcíme is ezt tükrözte. A háború alatt Mussolini eltávolodott szocialista nézeteitől, és 1918-ban lapja alcímét is eltávolította. Az első fasiszta állam megalakításával számos európai politikusnak mintát adott.

Valamennyi szélsőbaloldali és szélsőjobboldali párt szociálisan érzékeny, mélyen antikapitalista volt, és kulcsfontosságúnak tartotta az állam szerepének erősítését. A hitleri náci párt Strasser fivérek nevével fémjelzett baloldali szárnya egyenesen szociális forradalmat akart. Hozzájuk tartozott egy ideig Joseph Goebbels is. A náci párt „nemzetibolsevista” szárnya és Hitler között 1930-ban került sor a szakításra, amikor Otto Strasser azzal vádolta a későbbi Führert, hogy meg akarja fojtani a forradalmukat. Strasserék támogatták a szociáldemokraták sztrájktörekvéseit, amit a náci párt vezetése a nagyiparral meglévő kapcsolata miatt ellenzett. A Strassert marxistának tartó Hitler szerint „egyetlen lehetséges változata van a forradalomnak, és az nem gazdasági, politikai vagy szociális, hanem faji jellegű”. Strasser el is hagyta a pártot, testvére, Gregor maradt, őt „a hosszú kések éjszakáján” a berlini Gestapo pincéjében agyonlőtték.

A két világháború közötti Európában többen követték Mussolini útját a szélsőbalról szélsőjobbra, közülük sokan végül Hitlernek fogadtak hűséget. Ilyen volt a norvég Vidkun Quisling, aki jól tudott oroszul, nagyra tartotta Trockijt, és részt vett honfitársa, Fridtjof Nansen Szovjetunióban tett több jószolgálati útján is. Egy ideig ő képviselte a brit érdekeket Moszkvában. Norvégiában írt a kommunista pártnak a Vörös Gárda felállításáról szóló tervezetet. Az 1930-as években honvédelmi miniszter volt, majd Hitler csodálója lett, így Norvégia megszállása után a németek kormányfőnek tették meg, viszonzásul mindenben kiszolgálta őket.

Csak azért nem futott be ilyen karriert Sir Oswald Mosley, mert Hitler nem gyűrte le Angliát. A brit fasiszta vezér az 1929-es munkáspárti kormányban komoly posztra számított, ám csak jelentéktelen pozícióval bízták meg, ezért szakított a pártjával. Mussolini hatására megalapította a Brit Fasiszta Uniót, amely komoly, ám parlamenti képviselethez nem elegendő támogatottságot szerzett. Antiszemita volt, kapcsolatot talált Hitlerhez is, ám 1940 és 1943 között börtönbe internálták. 1945 után az egységes Európáért küzdött, ám ezt faji alapon képzelte el, a színes bőrűek bevándorlása ellen kampányolt a hatvanas évek közepéig, amikor is visszavonult a politikától.

A franciáknál politikusok egész sora váltott a két háború között szélsőbalról szélsőjobbra, de volt, aki annyira nem tudott elszakadni a kommunista múltjától, hogy fasiszta pártját is Nemzeti Kommunista Pártnak nevezte el. Pierre Clementi később a pártot a németek kérésére Nemzeti Kollektivista Párttá keresztelte át. René Binet pedig, aki kommunista, majd trockista volt, letartóztatása után, német munkatáborban lett a nácik híve, olyannyira, hogy a Waffen-SS-be is belépett.

Voltak a pálfordulók között egészen komoly szocialista és kommunista politikusi múlttal rendelkezők is. Jacques Doriot például amellett, hogy a Francia Kommunista Párt (FKP) központi bizottságának a tagja volt, egy időben a Szovjetunióban élt, s a Komintern vezetőségi tagjaként időnként ő képviselte a szervezetet egyes kommunista pártok kongresszusán. Megválasztották francia parlamenti képviselőnek, ám szembekerült a Kominternnel, mert az akkori kommunista hivatalos vonallal szemben nem tartotta fasisztának a szociáldemokratákat.

Sőt összefogott velük, és antifasiszta megmozdulásokat szervezett a részvételükkel, erre 1934-ben kizárták a kommunista pártból. Saját pártot alapított Francia Néppárt néven, és a nemzetiszocializmus felé fordult. Több korábbi kommunistát is összegyűjtött a pártjába, például a Fasiszta szocializmus című könyv szerzőjét, Pierre Drieu La Rochelle-t és az FKP egykori kb-tagját, Paul Mariont. Miután a németek elfoglalták Párizst, úgy találta, hogy a vichyi francia kormány nem eléggé nácibarát, ezért részt vett a francia önkéntesek légiójának megszervezésében (Légion des Volontaires Français), hogy a németek oldalán harcoljanak. Miközben Doriot elment az oroszok ellen harcolni, hasonló politikai utat bejárt barátjára, az egykori kommunistára, Palmiro Togliatti olasz kommunista politikus kominternbeli jobbkezére, Victor Barthélémyre bízta a pártját. Doriot végül Németországban halt meg egy repülőtámadásban, Barthélémy azonban túlélte a háborút, de szélsőjobboldali nézeteit már nem adta fel: egyik alapítója volt 1972-ben Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontjának.

Akadt olyan francia politikus is, aki csavarosabb utat járt be. Georges Valois anarchoszindikalista baloldaliként indult, majd a jobboldali Action Francaise tagja lett, a munkások szervezéséért felelt. Az 1920-as években eltávolodott a szervezettől, 1925-ben Le Faisceau néven megalapította az első francia fasiszta pártot. Ám három évvel később ezt is otthagyta, visszatért a szindikalizmushoz, s végül az ellenállásban való részvételéért a németek letartóztatták, s a bergen-belseni koncentrációs táborban, 1945-ben hunyt el.