John Bercow lehet a brit alsóház első elöke, akinek távozása után nem ajánlanak fel helyet a felsőházban – kürtölte szét a brit sajtó néhány nappal az után, hogy a kócos, tarka nyakkendős, a képviselőket láthatóan élvezettel leüvöltő különc európai hírnévre tett szert. A politikus úgy vált az európai sajtó kedvencévé, hogy a Brexit-megállapodásról szóló alsóházi vita tragikomikus valóságshow-vá lépett elő.

Theresa May azonban nem féltékenységből vonhatja meg tőle a tisztséget, amelyet tízéves házelnökségét lezárva már hónapokon belül élvezhetett volna. A kormányfő azért haragudott meg rá, mert nem engedett szavazni a héten két olyan módosítóról, amelyek a Brexit legvitatottabb pontjával, az ír backstoppal kapcsolatban írt volna elő határidőt. Ennél is nagyobb tüske lehet May szemében az a módosító, amelyet viszont átengedett egy héttel korábban, és amelyik Brexit-javaslata elutasítása után mindössze három munkanapot ad a miniszterelnöknek új indítvány benyújtására.

AFP / Christopher Furlong

Nem Theresa May az egyetlen haragosa az 56-ik születésnapját szombaton ünneplő Bercow-nak, aki 2009 nyara óta foglalja el a házelnöki pulpitust.

Teniszpályáról a szélsőjobbig

Bercow egy taxis fiaként az észak-nyugat londoni Finchley-ben, Margaret Thatcher választókörzetében nőtt fel, nyolcéves korától komolyan teniszezett. Felívelő karrierjének asztmája vetett véget, a szenvedély azonban megmaradt. Az alsóház teniszcsapatában is aktív, párosban partnere korábban David Cameron kormányfő volt. Sőt, 2014-ben egy könyve is megjelent kedvenc férfiteniszezőiről – az abszolút favoritja Roger Federer.

Betegsége miatt jó sportolóból jó tanulóvá avanzsált: az Essexi Egyetemet kiváló eredménnyel végezte el, ám az intézményben tanárai mégsem briliáns elméje miatt emlékeztek rá, hanem azért mert a szélsőjobboldali Monday Club titkára volt. A „kopasz” időszak nem sokáig tartott nála, sőt, 2001-ben ő maga is támogatta a bevándorlásellenes, rasszista nézeteket hirdető szervezet betiltását. A fiatal konzervatívok szervezeteiben azonban aktívan politizált azt követően is, hogy 1985-ben lediplomázott. Két évvel később, mindössze 24 évesen indult első parlamenti választásán is, a próbálkozás azonban nem hozott sikert a számára.

Ezt követően a Rowland Sallingbury Casey lobbicégnél próbálkozott, itt nagyobb sikerrel: öt év múlva már a cég vezetésében találjuk. 1995-ben került újra közel a nagypolitikához, amikor Jonathan Aitken pénzügyi államtitkár tanácsadója lett.

Az 1997-es parlamenti választás már nagyobb sikert hozott a fiatal számára. Elszántságát jelzi, hogy a kampányban ezer fontért bérelt ki egy helikoptert, hogy ugyanazon a napon két helyszínen is nagygyűlést tarthasson – „a legjobban elköltött ezer fontom” – mondta erről később. Ez az elszántság sem múlt el nála, házelnökként ugyanis nem lehet párt tagja, így független politikusként, önállóan gyűjtött kampánytámogatásokkal nyeri a választásokat kerületében, Buckinghamben.

John Bercow 2009 június 23-án

AFP / POOL / STEFAN ROUSSEAU

A majdnem dezertőr

1997-ben mindenesetre még a tory frakció tagja volt, és gyorsan lépdelt egyre közelebb a terem közepi pulpitus felé: 1999-ben oktatásért és munkaügyekért, 2000-ben belügyekért felelős vezérszónoka lett a konzervatív frakciónak. 2001-ben pedig már a konzervatív árnyékkormányban szerzett pozíciót, igaz, ez nem tartott sokáig – 2002-ben Ian Duncan Smith kabinetjének tagjaival került összetűzésbe, amikor a konzervatív vezetés arra utasította a frakciót, hogy szavazzon nemmel a meleg párok számára az örökbefogadást lehetővé tevő törvényjavaslatra. Bercow megszavazta a munkáspárti indítványt – majd távozott az árnyékkormányból, Duncan Smith-t pedig azóta is kritizálja.

A „dezertálás” újabb jele volt 2003-ban, hogy Bercow kiállt az iraki beavatkozásban aktív szerepvállalást hirdető Tony Blair kormányfő mellett. Ugyanebben az évben azért az új ellenzéki vezér, Michael Howard is meghívta árnyékkormányába – ebből aztán azért kényszerült távozni, mert több témában (közte az iraki háború ügyében) összerúgta a port Howarddal.

Az igazi dezertálással is hírbe hozták 2007-ben, amikor az Európai Néppárttal szakítás terve miatt a párt több EU-párti politikusa is távozását fontolgatta a Munkáspártba. Végül a toryknál maradt, de azért – a Konzervatív Párt beleegyezésével – tanácsadóként segítette a Labour-kormányt a speciális nevelési igényű gyerekek támogatásával kapcsolatos tanulmány elkészítésében. Bercow-t a téma szakértőjeként kérte fel Brown: a politikus három gyermeke közül az egyik autista.

A politikus családja révén a dezertálásban is szakértő lehet, hiszen felesége, Sally valóban átlépett a toryktól a Munkáspártba. Mrs. Bercow 2009-ben már ennek a pártnak a színeiben próbált bejutni a parlamentbe, sikertelenül, két évvel később pedig a Big Brother celeb kiadásából is őt szavazták ki először. Nem sokkal később már azzal akasztotta ki a briteket, hogy egy szál lepedőben fotózkodott egy magazinnak, háttérben a Westminsterrel, a kép alatt szereplő nyilatkozatában pedig azt találta mondani, hogy férje házelnöki státusza vágykeltőként hat rá, de úgy látja, kinevezése óta sok más nőre is.

Botrányok sora

2009-ben Bercow is újabb botrányba keveredett. A parlamenti képviselők költségtérítésével kapcsolatos ügy egyik érintettje volt. Eljárás végül nem indult ellene, megúszta azzal, hogy több mint hatezer fontot fizetett Őfelsége adóhivatalának. Sőt, igazából ő lett a nagy nyertese a balhénak, ugyanis végre bejelentkezhetett az álomállásra: a parlamenti elnöki címre, elődjét, Michael Martint ugyanis épp ez sodorta el.

AFP / PRU / HO

Az évekig húzódó botránynak aztán az vetett véget, hogy 2014-ben kiderült: a parlament minden 2010 előtti, költségtérítéssel kapcsolatos dokumentumot megsemmisített. (A házszabály szerint azokat a képviselő századik születésnapjáig kell megőrizni.) Ekkor már tényleg Bercow került a támadások kereszttüzébe – ahogy egy évvel később is, mikor az a vád érte, hogy egy-két kilométeres utakért számoltatott el csaknem kétszáz fontot, ráadásul úgy, hogy az ő tisztségében nem is védett személy, akit megilletne hivatalos autó.

Bercow-t amiatt is kritizálták, hogy megválasztása után levetette a hagyományos házelnöki palástot – a még hagyományosabb parókával szerencséjére már 1992-ben szakított az első női házelnök, Betty Boothroyd. Bercow ezt „személyes döntésnek” nevezte, és arról beszélt egy interjúban, hogy az idők szelleme ezt kívánja meg. Tény, így jobban látszanak sajátos nyakkendői, amelyekkel ha divatot nem is teremtett, de még komikusabbá tette munkáját a pulpituson. A brit sajtó konzervatív része természetesen élesen bírálta a váltást, a Telegraph vezércikkben (!) írta: „Nem jött el az ideje annak, hogy az alsóházban az intézményeket személyiségekkel cseréljék fel.”

Rendet!

A konzervatív lap akkor még aligha sejtette azt, mi következik: Bercow stílusa. Az egy dolog, hogy az „Order!” (Rendet!) szót senki nem tudja úgy üvölteni, ahogy ő, de bármelyik képviselőt rendre is utasít, függetlenül pártállásától vagy pozíciójától. Előfordult, hogy David Cameronba fojtotta a szót, de azt is szóvá tette, hogy egy miniszter a telefonját birizgálta. Egy képviselő egyenesen "ostoba, szenteskedő törpének" nevezte egy ilyen összetűzés során.

A viták ellenére azért minden ciklus elején egyhangúlag erősítették meg pozíciójában.

Bercow volt az, aki miatt Donald Trump, 2017-es londoni látogatásai idején nem szólalhatott fel a brit parlamentben. Ekkor azért érték bírálatok, mert szakított a házelnök hagyományosan semleges szerepével. Ez amúgy visszatérő bírálat – a leüvöltött politikusok gyakorta a szemébe vágták, hogy részrehajló.

A házelnök Trump letiltását az amerikai elnök rasszizmusával és szexizmusával magyarázta. Ehhez képest 2018-ban őt magát vádolták meg zaklatással. A vádakat tagadta és vizsgálatot rendelt el – ez pedig azt erősítette meg, hogy a parlamentben a zaklatások nem csak gyakoriak voltak, de ezeket el is kendőzték éveken át. Emiatt jelentette be tavaly októberben, hogy idén júniusban, megválasztása tizedik évfordulóján távozik a házelnöki pulpitusról. A jelek szerint – hacsak képviselőként nem jelölteti újra magát – a parlamentből is.