"Szívdobbanásnyira" volt az elnöktől, Trump ellen ez ugródeszka, de zsákutca is lehet

„Volt egyszer két fivér. Az egyik elszökött a tengerre, a másikat alelnökké választották. Egyikükről sem hallottak soha többet”

– így jellemezte a posztját fanyarul Thomas Marshall, aki Woodrow Wilson alelnökeként az ideje jelentős részét a kongresszusban lévő irodájában, semmittevéssel töltötte, lévén az alkotmány szerint a szenátus elnöke. Amikor nyitva felejtette az ajtaját, hallhatta a Capitoliumon a turistákat kalauzoló idegenvezetőket, akik az amerikai kormány csodabogaraként szóltak róla. Egyszer megunta, és kikiabált:

„Ha már valamiféle vadállatnak néznek, legyenek kedvesek legalább néhány mogyorót dobni!”

Nála is markánsabban fogalmazott John Nance Garner, aki nyolc éven át volt Franklin Delano Roosevelt alelnöke, és sokat idézett feljegyzések alapján úgy vélte, pozíciója

„még egy vödör meleg köpetet sem ér”

– bár történészek szerint ennél durvább hasonlatot használt.

Kevesen tudtak választáson előrelépni

Az USA első alelnöke, John Adams is minden idők leghaszontalanabb tisztségeként jellemezte az általa viseltet, ám a George Washington mögött eltöltött nyolc év után megnyerte az 1796-os választást, és ő lett az USA második elnöke. Abban az időben az elektori kollégium tagjai még két jelöltre szavaztak, s aki közülük több voksot kapott, az lett az elnök, az alulmaradó pedig az alelnök. Adams így megkapta maga mellé a legnagyobb politikai ellenfelét, Thomas Jeffersont, aki ott tett neki keresztbe, ahol csak tudott.

Az 1800-as választáson Adams csak a harmadik helyen végzett, Jefferson és Aaron Burr pedig ugyanannyi, 73 elektori szavazatot kapott, és a képviselőház csak a 36. kísérletre hozta ki győztesnek az előbbit. A felfordulást látva született a 12. alkotmánykiegészítés, amely a megerősödőben lévő pártszerkezetet is figyelembe véve azt tartalmazta, hogy a választók, majd az elektorok együtt induló elnök-alelnök párosról döntenek.

Adams és Jefferson bravúrját, hogy hivatalban lévő alelnökként megnyerték az elnökválasztást, 1836-ban Martin Van Buren ismételte meg, utána viszont másfél évszázados szünet következett. A történészek már Van Buren-átoknak nevezték, hogy aki alelnökként próbálkozott előlépni, alulmaradt. Politológusok ezt azzal magyarázták, hogy a pártjuk elnökjelöltségét még viszonylag könnyű volt elnyerniük, mert kitartottak a főnökük mellett, a választók szemében azonban ez gyakran hátrány volt, ők inkább önálló személyiségre, valami újra vágytak. Így járt például 1960-ban a republikánus Richard Nixon és 1968-ban a demokrata Hubert Humphrey. Az előbbit John F. Kennedy, az utóbbit Nixon győzte le.

Az átkot az idősebb George Bush törte meg, aki nyolc évet töltött Ronald Reagan alelnökeként, majd megnyerte az 1988-as elnökválasztást. Négy évvel később azonban veszített a demokrata Bill Clintonnal szemben, így az USA történetében Jefferson maradt az egyetlen, aki alelnökként indulva kétszer nyert, s mindkét elnöki mandátumát ki tudta tölteni. Nixon is kétszer győzött, de a Watergate-botrány miatt 1974-ben lemondani kényszerült. Ráadásul nála az alelnökség és az elnökválasztási győzelem között nyolc év telt el. Biden most őt próbálja másolni, hogy kihagyással indul az elnöki posztért, neki – a minden bizonnyal újra versenybe szálló – Donald Trump négy éve lehet a politikai intermezzo. (Persze az alelnökjelöltségig is hosszú az út, a Demokrata Pártban is sok vetélytársa van.)

Bill Clinton és Al Gore

AFP / DPA / Sharon Farmer

Mégis, kinek az alelnöke?

Arról, hogy ki legyen az alelnökjelölt, hosszú ideig a párt vezetői döntöttek, nem pedig az elnökjelölt. A kivétel az egyébként is erős akaratú Andrew Jackson volt, aki 1832-ben ragaszkodott ahhoz, hogy a második mandátumáért a szövetségesének és személyes barátjának tartott Martin Van Burennel együtt induljon.

A két politikus gyakran nem nagyon ismerte egymást, amikor például 1876-ban a republikánus Rutherford Hayes megtudta, hogy William Wheeler volt képviselő lesz az alelnökjelöltje, zavartan megkérdezte: ő kicsoda? Aztán hivatali idejük alatt a hétvégeken a Fehér Házban az elnök, a felesége és az özvegy Wheeler gyakran énekeltek együtt zsoltárokat, a belügyminiszter zongorázott, és limonádét ittak. Egyszer még az is előfordult, hogy megválasztásuk után az elnök és az alelnök nem is találkoztak egymással.

Az amúgy is tüdőbajjal küszködő William King 1853-ban, 45 nappal az eskütétele után az alabamai otthonában meghalt, és a hivatali ideje alatt nem látta Franklin Pierce elnököt.

Roosevelt az első két alkalommal még a pártjától kapta az alelnökjelöltjét, ám 1940-ben, a harmadik mandátumáért indulva ragaszkodott Henry Wallace-hoz. Akit aztán négy évvel később ismét a pártja cserélt le Harry Trumanra.

A politikai harcok fölött maradni igyekvő extábornok Dwight D. Eisenhower számára kiválasztották a piszkos trükköktől sem irtózó, rendkívül ambiciózus Nixont, míg az északkeleti elitet képviselő Kennedy a déli államokat szállító texasi Lyndon B. Johnsont kapta, akivel rendkívül hűvös volt a viszonyuk.

Először a georgiai kormányzóként és mogyorótermesztőként washingtoni tapasztalatok híján lévő demokrata Jimmy Carter tartott elbeszélgetést az alelnökjelöltségre kiszemelt politikusokkal, és Walter Mondale rutinos szenátor mellett döntött. Reagan előválasztási riválisát, az idősebb Busht vette maga mellé. Bill Clinton a kortársát, Al Gore-t választotta, aki aztán azok sorát gyarapította, akik kudarcot vallottak, amikor alelnökből elnökök próbáltak lenni.

Míg eddig öt alelnök tudott elnökválasztást nyerni, nyolcan megörökölték a hivatalt: négyüknek az elődje természetes halált halt, a másik négyé merénylet áldozata lett.

A kongresszusban előbb Kentucky állam képviselőjeként, majd szenátoraként dolgozó Henry Clayről köztudott volt, hogy mindenképpen elnök szeretne lenni, ezért kétszer visszautasította az alelnökjelöltséget. A sors fintora, hogy ezt a lehetőséget 1840-ben William Henry Harrison, nyolc évvel később pedig Zachary Taylor ajánlotta neki – és mindketten a mandátumuk elején meghaltak, így a helyükre léphetett volna.

Csak 1967-től vannak tiszta szabályok

Az amerikai alkotmány nem szabályozta egyértelműen, mi történjen az elnök halálakor, ezért amikor az 1841-es beiktatása után a virginiai farmjára visszavonult John Tyler alelnökhöz 31 nappal később lovas futár érkezett, hogy Harrison elhunyt, nem volt világos, mi következik. Tyler a legfelső bíróság elnökével folytatott konzultáció után úgy értelmezte az alkotmányt, hogy nem ügyvezető elnök lesz egy előrehozott választásig – az alapító atyák szándéka állítólag ez volt –, hanem övé a teljes jogkör és a mandátum hátralévő része, s vele addigi fizetésének az ötszöröse, évi 25 ezer dollár.

Kattintson a nagyobb képért

Ezt a precedenst követte mindenki, mígnem 1967-ben elfogadták a 25. alkotmánykiegészítést, amely rögzítette, hogy az elnök halála, lemondása vagy elmozdítása esetén az alelnök lép a helyére, aki aztán maga jelöl új személyt a korábbi posztjára. Az alelnök kinevezésének szabályozásával az alkotmánykiegészítés egy másik joghézagot is lezárt. Addig ugyanis hét alelnök halt meg a hivatali ideje során, nyolc az elhunyt elnök utódja lett, egyvalaki pedig lemondott, s a helyüket a következő választásig nem töltötték be.

A szabályok tisztázása jókor történt, mert 1973-ban lemondott Spiro Agnew, aki ellen adócsalás és pénzmosás miatt vádat emeltek, és a szenátus nagy többséggel megszavazta Nixon jelöltjét, Gerald Fordot a posztra. Amikor pedig Nixon 1974. augusztus 9-én – eddig az egyedüli elnökként – lemondott, Ford lépett a helyére, akit az USA történetében példátlan módon sem az alelnöki, sem az elnöki posztra nem választottak. Ford alelnöke pedig Nelson Rockefeller lett.

Az alkotmány mindössze két feladatot adott az alelnöknek. Kijelölt utódként egy szívdobbanásnyira helyezte az elnöktől – aki kormánya bármely tagját leválthatja, de az alelnökét nem –, s a szenátus elnökévé tette, akinek ezen a poszton leginkább az a dolga, hogy szavazategyenlőség esetén leadja a döntő voksot. Emiatt sokáig nem is a végrehajtó, hanem a törvényhozó hatalom részének tekintették, s a Capitoliumon volt az irodája, ahol leginkább zabot hegyezett. Wilson volt az első, aki meghívta az alelnökét a kormányülésekre, de ott nem osztott neki lapot. Trumannak, amikor Roosevelt helyére kellett lépnie, fogalma sem volt arról, hogy a Manhattan-terv sikereként elkészült az atombomba, aminek a bevetéséről már ő döntött.

Aktív szerepet először Nixon kapott, főleg diplomáciai feladatokat, találkozott például Nyikita Hruscsov szovjet pártvezérrel. De Eisenhower nem tartotta sokra; amikor az 1960-as kampányban megkérdezték, mondjon egy fontosat, ami az alelnöke kezdeményezése volt, azt válaszolta:

„Adjanak néhány hetet, s talán eszembe jut valami.”

Partnernek először Carter tekintette az alelnökét, ez a hagyomány Clinton és Gore, illetve Obama és Biden kettősében élt tovább. Az eddigi legnagyobb hatalmú alelnök, Dick Cheney viszont a New York és Washington elleni, 2001-es terrortámadás után szinte párhuzamos hatalmi központot épített ki, amely befolyásolta George W. Bush döntéseit. Cheney ugyanakkor, évtizedek óta elsőként, nem akart elnök lenni.

Történelmi szilánkok

Aaron Burr (1801–1805): Az 1800-as választáson ugyanannyi elektori szavazatot kapott, mint Thomas Jefferson, a képviselőház a 36. voksoláson döntött az utóbbi javára. 1804-ben becsületének megsértése miatt párbajban megölte a pénzügyi zseninek tartott Alexander Hamiltont. Vádat emeltek ellene, de nem állították bíróság elé, a politikai karrierjének azonban a mandátumának kitöltése után vége lett. Elbridge Gerry (1813–1814): Massachusetts kormányzójaként felrajzolta Boston környékén az első olyan választókörzetet, amely szokatlan alakjával a kiszemelt pártnak kedvezett, a nevéből jött a gerrymandering kifejezés. James Madison második mandátuma idején volt alelnök, 1814. november 23-án a szenátusba menet összeesett és meghalt. Richard Mentor Johnson (1837–1841): Az egyetlen alelnök, akit a szenátus választott meg, mert az elektori kollégiumban a többséghez szükségesnél eggyel kevesebb szavazatot kapott. William King (1853): Röviddel a választás után súlyosbodott a tüdőbaja, hivatali esküjét a gyógykezelése helyszínén, Kubában tette le, 45 nappal később az alabamai otthonában meghalt. Az egyetlen alelnök, aki nem nősült meg, történészek szerint meleg volt, 1843–1844-ben együtt lakott James Buchanannel, az USA egyetlen agglegény elnökével (1857–1861). Burr és Hamiltonpárbaja. Becsületbeli ügy Bridgeman Library John Breckinridge (1857–1861): Az alkotmányban rögzített minimális korhatárt egy évvel meghaladva, 36 évesen, a legfiatalabbként lett alelnök. Az 1860-as elnökválasztáson alulmaradt Abraham Lincolnnal szemben, majd Kentucky szenátorságáról lemondott, mert állama az unionistákat választotta, a polgárháborúban a déli konföderáció tábornoka, később hadügyminisztere lett. Hazaárulásért vádat emeltek ellene, a vereség után Kanadába menekült, ahonnan az 1869-es amnesztiával tért vissza. Andrew Johnson (1865): Abraham Lincoln meggyilkolása után elnök lett, ám 1868-ban egy szavazaton múlt, hogy alkotmányos vádemeléssel nem mozdították el hivatalából. 1867-ben 7,2 millió dollárért megvette Alaszkát Oroszországtól. Charles Dawes (1925–1929): Az első világháború után a vesztes központi hatalmakra kivetett jóvátételi terhek enyhítésére kidolgozott – a locarnói egyezményhez vezető – tervéért, megosztva, megkapta az 1925-ös Nobel-békedíjat. A demokraták amiatt emlékeznek rá, hogy Calvin Coolidge azért nem tudta kinevezni igazságügy-miniszterét, mert a szenátusban kialakult szavazategyenlőséget nem oldotta fel az elnök javára – mert éppen egy washingtoni szállodában szunyókált. Alben Barkley (1949–1953): A legidősebbként, 71 évesen lett alelnök Harry Truman mellett. Az egyetlen alelnök, aki a hivatali ideje alatt, özvegyemberként nősült, második felesége 33 évvel volt nála fiatalabb. Nelson Rockefeller (1974–1977): John D. Rockefeller unokája, egymilliárd dolláros vagyonával az USA leggazdagabb alelnöke volt. Háromszor indult sikertelenül az elnökválasztáson. 1979-ben, 70 évesen, az irodájában, a 25 éves tanácsadónője intim társaságában, szívrohamban halt meg. Dan Quayle (1989–1993): Az alelnök, akiből a legtöbbször gúnyt űztek, például azért, mert tévékamerák előtt felsült a burgonya (potato) szó lebetűzésével. Intellektuális felkészületlenségével emlékeztette az amerikaiakat arra, hogy posztjának betöltője „egy szívdobbanásnyira” van az ország vezetésétől.

NAGY GÁBOR

nagy.gabor@hvg.hu