szerző:
Gyarmathy Éva

Készül a Nemzeti Alaptanterv. Nem tudni róla semmit, de egy rosszul megépített házon egy szép festés sem fog segíteni, így nem fogja megváltani az oktatásunkat, ezt biztosan tudhatjuk.

Amúgy is kaptunk már kész Nemzeti Alap Tantervet országunk felelős vezetőitől. Sokáig óriás plakátokon és mindenhol olvashattuk is: Erős és büszke ország vagyunk.

Erős és büszke ország vagyunk? Szomorú. Nem lehetnénk inkább értelmes és harmonikus ország? Barátságos és derűs? Szabad és toleráns?

Próbálgattam, de sehogyan sem tudtam azonosulni a plakáton lévő jellemzéssel, a fogcsikorgatós, melldöngetős ország képpel. Elkezdtem gondolkodni, hogy mi a baj velem. Rájöttem, hogy például az, hogy nem erővel és büszkeséggel, hanem ésszel és megértéssel fordulok a problémák felé. Gondolkodom.

Büszke lehetek valami konkrét teljesítményemre, de az önmagáért való általános büszkeség inkább önteltség, önelégültség. Sőt, akár a mások lenézése is benne lehet. Ez számomra nem pálya. A büszkeség zsákutca. A valódi teljesítmények helyett önmagát előtérbe helyező ember vagy ország nem fog fejlődni. A büszkesége nem engedi, hogy másoktól tanuljon, másokat elfogadjon, együttműködjön.

Neveljük büszkeségre a gyerekeket? Ne akarjanak másoktól tanulni, másokat elfogadni, együttműködni, hanem inkább erővel érvényesülni? A nyers erő használatával nem terem problémamegoldó képesség. Bár egy bunkóval szét lehet verni egy precíziós műszert, de arra soha nem lesz képes egy bunkó, amit az intelligens eszköz tud. Bunkókat vagy intelligens eszközöket érdemes gyártani?

A problémamegoldó képesség a helyzetek mérlegelésének és a megoldási lehetőségek meglátásának gyakorlásával fejlődik. A gyerekek a helyzetek megoldását nem az iskolában, és főleg nem tankönyvből tanulják, hanem a mindennapokban, ráadásul nem elsősorban a saját helyzeteik által, hanem a felnőttek problémamegoldási stratégiáinak megfigyelésével.

Az erővel és büszkeséggel megoldott helyzetek nem az érdekek egyeztetésére, és nem a problémák megoldására, hanem gerjesztésére valók.

Nem illek bele a „ki ha nem én” erejét fitogtató kis országunkba. Fájt így plakátokon látni a szomorú igazságot. Jó, hogy már nem látni. Hamarosan lekerülnek azok a plakátok is, amelyek egy afféle Antikrisztusban jelenítik meg az országunk baját. Persze ettől még lesznek majd mumusok bőven. Ez a mi kis erős országunk már egy-két ezer bevándorlótól is megijed. Igazán nem nehéz itt félelmet kelteni.

És ellenséget mindig lehet találni, és ha nem, hát kreálni is. Már a kezdő klinikusok is tudják, hogy az önértékelési zavar jele, amikor valaki minden bajáért másokat okol, és nem mer szembenézni saját hibáival, és sajátmagával. Ezért is alakulnak ki a pszichés zavarai. Van azonban megoldás, a szellemi fejlődés, ami az önreflexión alapszik: mik az erősségeink, mik a gyengéink, kitől, mit tanulhatunk?

Így európai országként inkább a gazdaság és kultúra, intelligencia és tolerancia lehetne a vezető értékünk, és nem kellene a büszkeséggel, és valljuk be, kis hazánk esetében eléggé korlátozott erőnkkel hepciáskodni. Az ugyanis kevés, hogy földrajzilag közel vagyunk Európához. Szent István és Széchenyi is tudta ezt, és igyekezett a magasabb rendű megoldások felé terelni minket, és Nemzeti Alaptantervként a magyar európaiságot kijelölni. Úgy tűnik, hosszútávon hiába. Képesek vagyunk újra és újra ugyanazokat a hibákat elkövetni. Újra kell építeni ezt a házat, aztán lehet festegetni.