Vágó Olaszországban 1925 körül

„Mennyi megoldandó probléma van Budapesten! Mennyi pótolhatatlan hiány, mennyi kijavíthatatlan hiba!” – szól az időszerű sóhaj 71 évvel ezelőttről. Sóhajtozni ma is tudunk, a különbség az, hogy akkor volt olyan mérnök, aki megoldást is keresett a problémákra. Sok terve hajmeresztően merész, mások – többnyire a főváros eszement önkormányzati szerkezete miatt, lásd 23 önálló kerület – ma már kivitelezhetetlenek, de Budapest holnapi egyesülési ünnepnapja előtt mégis érdemes őket felidézni. Legalább azért, hogy lássuk, számos mai bajunk már akkor létezett, míg másokat meg előre jeleztek.

Vágó József (1877–1947) a XX. század legnagyobb magyar építészeinek egyike, méltán emlegetjük őt egy sorban Lechner Ödönnel, Lajta Bélával vagy Kozma Lajossal. Bár sok épülete elpusztult vagy átépítették, számos ma is látható Budapesten és a Trianon előtti Magyarország városaiban, Nagyváradon vagy Szabadkán. Ehhez képest alig van jelen a köztudatban, pedig kevés nemzetközi hírű tervezőnk közé tartozik. Élete legalább annyira kanyargós, mint művészi pályafutása, amely a „magyaros stílustól”, a hazai szecessziótól eljutott a modernig, a villaépítéstől pedig a várostervezésig.

Nagyáradról indult, mint annyian mások nagyjaink közül. Asszimilált zsidó családban nőtt föl, apja építési vállalkozó volt. Testvérei közül László lett a leghíresebb, akivel 1902 és 1911 között közös építészirodát működtetett. József építészdiplomát szerzett Budapesten, de már egyetemi évei alatt szorgalmasan dolgozott, első évesként éppen Lechner Ödön irodájában. A befutott pesti építészek kézről kézre adták a művelt, nagy munkabírású és elképesztően jól rajzoló fiút. Alpár Ignác és Quittner Zsigmond is alkalmazta, így meghatározó szerepe volt például a tőzsdepalota (ma MTV-székhéz) vagy a Gresham Biztosító palotájának tervezésében. Első komolyabb önálló munkája a Schiffer-villa volt a terézvárosi Munkácsy utcában, amelyhez a korszak legjobb művészeit nyerte meg, Kernstock Károly vagy éppen Rippl-Rónai József egyaránt bedolgozott neki.

Vágó nemcsak tervezett, hanem a közéletben is részt vett, és nem csupán az építészeti vagy művészeti közéletben, de a politikaiban is. És ez lett a veszte a korszak „legdivatosabb fiatal építészének”. Mindig is szocialistának, marxistának vallotta magát, noha nem lépett be egyetlen pártba sem, és mindez nem akadályozta meg abban, hogy gazdag embereknek tervezzen sok pénzért fényes házakat. Sajátos ideológiája szerint a halódó burzsoá osztály dekadenciája jelentős művészetet szül, s ha ő ezt szolgálja, azzal elősegíti a forradalmi változást. De a szociális kérdések, elsősorban a lakásínség valóban foglalkoztatták, így nem meglepő, hogy az 1918-as forradalomban a Lakáshivatal Műszaki Osztályának vezetője lett (ma úgy mondanánk: államtitkári rangban), míg az 1919-es kommün alatt az Építészeti Direktórium elnökségét is elvállalta. Igaz, szókimondó, makacs, kritikus természete miatt még a Tanácsköztársaság bukása előtt „felmondott” a kommunistáknak. „Én nem hívom a kapuőrt elvtársnak, s nem tűröm, hogy letegezzen” – idézte fel memoárjában apja akkori háborgását Vágó József fia, a szintén építésszé cseperedő Pierre Vago.

A magyar szakirodalom szerint Kun Béláék bukása után Vágónak mindenképpen mennie kellett az országból. Az építész francia monográfusa, Anne Lambrichs szerint azonban nem volt „hatósági nyomás” rajta, és „szabályosan”, papírokkal emigrált családjával, fiával és feleségével, a szépséges Lénárt Gitta énekesnővel Olaszországba. Ott a pesti életükhöz képest a nélkülözés és a társtalanság jutott osztályrészükül. Vágónak eleinte imponáltak Mussolini nagyszabású építészeti projektjei, de politikai és művészeti okok miatt hamar elfordult a Ducétől. Nem bocsátotta meg neki azt sem, hogy harcos modernizmusát a „klasszikus romok” majmolására cserélte.

A Bazilikától a Rákóczi útig. A magánzó víziója

Miután felismerte, hogy Itáliában nem boldogul, megpróbált visszatérni Magyarországra, de a mérnöki kamara nem vette fel őt tagjának, így hivatalosan hazájában sem tervezhetett. Az antiszemita kurzuslovagok uralta kamara mondvacsinált okokra hivatkozva nem vette őt vissza, mondván, nincs diplomája; az sem változtatott magatartásukon, hogy a bíróság hivatalosan is kimondta: bizony van. Vágó anonim nemzetközi pályázatokra adta be terveit, és a legnagyobb meglepetésére 1927-ben a Népszövetség (az ENSZ elődje) genfi palotájának terveiként beadott 376 pályázat közül első díjat nyert. De hogy ne legyen annyira egyszerű a helyzet, rajta kívül még másik nyolc építészt is díjaztak. A dicsőség és a pénz mellett kilencéves csatározás várt rá, hogy elgondolásai közül mind többet fogadtasson el a megrendelővel, de csak részsikereket ért el. És ráadásnak szerzett egy engesztelhetetlen és nagyhatalmú ellenséget magának, a modern építészet pápája, Le Corbusier személyében, aki nehezen bocsátotta meg Vágónak, hogy nem ő, hanem a magyar kapta a tervezési megbízást. Vágó nem lett ugyan próféta saját hazájában, de annyi haszna azért volt a genfi sikernek, hogy a kamara többet nem zaklatta őt, mint tette például akkor, amikor „zugmérnökösködés” vádjával beperelte őt, rendőr vezette elő, és hat nap elzárásra ítélték, amit csak 600 pengővel válthatott meg. A telefonkönyvben gúnyosan így szerepeltette magát: „Vágó József magánzó, a genfi népszövetségi palota tervezője”.

A harmincas években Vágó figyelme a házépítészetről mindinkább a várostervezés felé irányult. Először a gyakorlati problémák izgatták – hogyan lehet egy hatvan évvel ezelőtt elgondolt városszerkezetet modernizálni –; tulajdonképpen saját szakállára vágott bele Budapest „művészi rekonstrukciós” tervezésébe. A negyvenes években már inkább az elmélet, az ideális város izgatta, amely az új barbarizmus, a második világháború  utáni világ élhetőbbé tételét szolgálta volna: a Jövő Városának koncepciója volt az utolsó nagy munkája az akkor már Franciaországban élő Vágónak.

Budapesttel kapcsolatos terveit 1936-ban könyvben is megjelentette Budapest művészi újjáépítése címen. E könyv tartalmazza bravúros 45 tablóját, amelyeket ő maga festett. Pierre Vagótól lehet tudni, hogy apja egyetlen nap alatt festett meg egy hatalmas akvarellt. Ha nem lenne ez a könyv, ma nem idézhetnénk fel vízióit, mert Pierre apja halála után a párizsi nagykövetséget bízta meg, hogy a műveket hazaszállítsák, de a képek örökre eltűntek a Rajk-per időszakának zavaros viszonyai közepette.

Vágó bátor építész volt, nem tisztelt semmit sem csak azért, mert régi. László bátyjával már 1907-ben botrányt kavartak, amikor Hauszmann Alajos kioszkját áttervezték és Nemzeti Szalonná alakították. Nem nyúltak bársonyos kézzel az eredeti tervekhez, hiszen a régi főhomlokzatból az új kiállítóhely oldalfala lett. A korabeli konzervatív sajtó őrjöngött, nevezték az új épületet „cigánycsászár palotájának” meg „öreganyám búbos kemencéjének”. A húszas években írta Vágó: „Mindig felbukkan egy-egy Tabu. Az öregek minden kis követ visszasírnak. Ami bizonyos idő óta áll, az már nekik »műemlék«.”

„Vágónak mint építésznek nem voltak tanítványai, követői” – véli Gábor Eszter művészettörténész. Ezzel együtt olyan minőséget képviselt a szakmájában, ami csak ritkán adatik meg: képes volt a hétköznapi emberek fejével is gondolkodni, és praktikus válaszokat adni kérdéseikre. „Városrekonstrukciós tervei mégsem hagytak nyomot még az építészeti közéletben sem. Jellemző, hogy R. Pán József A tervező álma. Egy romváros újjászületése című, 1945-ben kiadott könyvében meg sem említi Vágó terveit” – mondta a hvg.hu-nak Prakfalvi Endre, a Magyar Építészeti Múzeum kutatója.

Az alábbiakban Vágó József Budapest átformálásával kapcsolatos, többnyire ma is időszerű víziói közül szemezgetünk.

Vágónál ennyi maradt volna a Városházából

Városháza. Amikor az Erzsébet hidat a mai szerencsétlen helyére megépítették, a „régi” Városházát 1900-ban el kellett bontani, és a hivatal a Károly kaszárnyába költözött. A Főváros mindig elégedetlen volt az elhelyezésével (ma is az), és a Kiskörútra álmodott reprezentatív épületet magának. Vágó írása után néhány évvel pályázatot is hirdettek az új Városházára, amelyre monumentálisnál monumentálisabb tervek futottak be, de az ínség és a világháború szerencsére megakadályozta, hogy bármelyikük megvalósuljon. Vágó itt sem hazudtolta meg magát, és azt állította, hogy „a Városháznak nem kell, sőt nem is szabad a kereskedelmi életet szolgáló Belvárosban lennie”. Ő a Duna-partra tette volna az új épületet, a Margit-szigettel szemben a Szent István Parkba, a Margit hídtól olyan távolságra balra, mint amilyenre jobbra a Parlament van. Hogy a Városház közlekedésileg a centrumba kerüljön, a Keleti pályaudvartól a Kodály köröndön át a Victor Hugo utcán át húzódó széles utat nyitott volna. Az oda tervezett épületek alsó szintjére árkádokat álmodott, így a teljes utcaszélesség a járművek rendelkezésére állt volna.

Nemzeti Színház. A „régi” Nemzeti Színház épületét tűzveszélyesnek nyilvánították és elbontották, így a társulat „ideiglenesen” az egykori Népszínház épületébe költözött át, és ott is maradt a ház 1964-es felrobbantásáig. 1936-ig és persze azután is állandó témát szolgáltatott a „megfelelő épület” hiánya. Vágó József a közvélekedéstől eltérőn azt állította, a Népszínház „elég előkelő épület. Szerény összeggel kis hibái kijavíthatóak, elmaradt vagy kevésbé szép részei kicsinosíthatóak”. Ezzel együtt azt is javasolta, hogy a mai Kiskörút és Rákóczi út sarkán álló „régi” színházat rekonstruálni kellene, és ott működhetne a Nemzeti kamaraszínháza. Az üres telek többi részére pedig bérházat vagy áruházat építtetett volna, amely jövedelmével eltartotta volna a színházat.

Nyugati pályaudvar. Vágó József volt az első, aki le merte írni, hogy túl nagy luxus Budapestnek egy ennyire a város szívében lévő pályaudvar. Ráadásul a Nyugati háromszor akkora területet hasít ki a város testéből, mint a Keleti. Az Eiffel-féle indóház a Janesch Péter és Kengo Kuma által vizionált kormányzati negyedben is „funkciót váltana”, de ezt tervezte már Vágó is, aki az új utasfelvételi épületet a Szinyei Merse utcán túlra vizionálta. „Egy egész városrész szabadulna így föl, melyet a legmodernebb építési és városépítési elvek szemmeltartásával a főváros egyik legszebb részévé lehetne kiépíteni. A MÁV is jól járna a tranzakcióval.” Vágó sportlétesítménnyé formálta volna át a körúti indóházat.

Erzsébet sugárút. A századforduló ez is vesszőparipája volt az urbanistáknak. Ez a reménybeli kiskörúti „új” Városházától indult volna nyílegyenesen egészen a Városligetig, s még szélesebbre álmodták, mint az Andrássy utat. Építészünk mindezt merész, de kivitelezhetetlen ötletnek tartotta, sokkal fontosabbnak gondolta a két körúton belüli területen a keresztirányú összeköttetés megteremtését. Ilyen lett volna a Nagymező utca elvitele a Klauzál térig, ahonnan a forgalom két ágon (a Klauzál és Akácfa utcákon) keresztül jutott volna el a Rákóczi útig. „Keresztutcák nyitása könnyebben keresztülvihető. Mindössze egy pár telek kisajátításával megoldható.” Ráadásul pótlólagos hozadékként „Terézváros egészségtelen részeinek szanálása ezzel szintén megoldást nyer”.

A Deák téri új templom

Deák tér. A legfontosabb, hogy a Károly kaszárnyából (a Városházából) csak a Városház utcai barokk épületet tartotta volna meg. A többi szárnyat elbontotta volna, így egy tágas udvart nyerve, amiben felállíttatta volna Fadrusz János pozsonyi Mária Terézia-szobrának mását. Egyszerűsítette volna a tér közlekedését is.

József Attila utca (akkoriban Gróf Tisza István utca). Andrássy út szélességűre tervezte. Ezt városképi okokból is fontosnak tartotta, mert az Andrássy és a Tisza István találkozásától már látni lehetne a Budai Várat.

A Bazilika szabaddá tétele. A Deák tér a Bazilika közti két házcsoportot lebontva jóval kisebb alapterületű és „egyszerű vonalú” házakat tervezett, hogy végre láthatóvá váljanak a templom gigantikus formái. „De nem szabad túlozni sem az így nyert szabad tér méreteit.” Parkot álmodott a Bazilikához, de nem fákból állót, mert azok takarnak, hanem „architektonikust”, tehát építettet, amelyben helyet kapott volna Fadrusz Mátyás király-szobra is.

A Kálvin tér új templommal

Madách út. Miközben elvetette az Erzsébet sugárút gondolatát, azért neki is volt egy az Andrássyval párhuzamosan futó sugárútvíziója. Ezt nevezte ő Madách útnak, amely a József Attila utcától futott volna el a Wesselényiig. Ennek érdekében – történelmietlen kérdés, de mit szólt volna ehhez a Védegylet vagy az Óvás Egyesület? – szanálta volna a Király és a Dob utca közötti „egészségtelen környéket”. Az is igaz, hogy az Erzsébet térhez meg nem nyúlt volna, az megmaradhatott volna fákkal benőtt zárt térnek.

Kálvin tér. A korszak máig húzódó városépítészeti problémája, hogy mit lehetne kezdeni a Kálvin térrel, hogyan lehetne megteremteni az útkapcsolatot a Bazilikával. Több terv is készült, nevezték ezeket city-koncepciónak meg várostengelynek is. Vágó a maga Forum Hungaricum elnevezésű megoldásához átalakította volna a Kálvin teret, mert „a mai összevisszasága forgalmi szempontból tarthatatlan” – írta 1936-ban. A tér alakját átformálta, egyszerűsítette volna, és új, hatalmas templomot vizionált vagy a meglevőhöz épített volna hozzá.

Károlyi park. Az eldugott, szűk utcák közé rejtett zöldterületet kinyitotta volna a Múzeum körútra. Két helyen kapuzatokat bontott volna a Kiskörútra.

A Tabán beépítése

Tabán. Vágó imádta ezt a városrészt, noha semmilyen nosztalgiája nem volt a régi, „művészileg érdektelen, egészségtelen, roskadozó” viskók iránt. Hazatérése után, amikor pályázatot írtak ki a lebontott Tabán beépítésének koncepciójára, kedvet érzett ahhoz, hogy 1933-ban ő is pályázzon, noha nem lehetett a kamara tagja, de bízott abban, hogy a genfi népszövetségi palota tervezőjét majd nem nézhetik levegőnek. Csalatkoznia kellett, de annyit legalább elért, hogy az első helyre tett, Warga László által jegyzett terv se valósuljon meg, mert Vágó szerint katasztrofális volt, eltakarta a Naphegyet, a Gellérthegyet és a Várhegyet. Építészünk bátyja, László 1933-ban bekövetkezett halála utána annak Attila úti lakásában élt, így közvetlen élményeket szerezhetett a Tabánról. Vágó József elsősorban a páratlan kilátásra és a gyógyvízre építette koncepcióját. A Tabánból pezsgő nagyvárosi negyedet álmodott, ehhez újraírta volna az Attila út vonalát, megépítette volna az óriási Szent Imre fürdőt és szállodát, aminek a Rudas csak „kis, speciális függeléke” lett volna, s egy Duna-korzót is álmodott a budai oldalra, amely alatt futott volna a villamos, és csak a Clark Ádám téren bukkant volna a felszínre. Ahonnan a széles és világos új Alagút utca vezetne fel.

Déli pályaudvar. Az Alagút utca végére álmodta meg az új pályaudvart. A Délit lebontotta volna, a helyére lakóházakat építve. Így a sínekkel kettészakított városrész egyesülhetett volna. Ezzel együtt nem akarta „távolra kitelepíteni” a Délit, és valódi kapufunkciót képzelt a modern, de nem túl nagy pályaudvarnak: „Itt fogadná Budapest külföldi vendégeit, oly megkapó érkezést biztosítva nekik szárazon, mely vetekedhetnék a méltán híressé vált Dunán, hajón való érkezéssel.”

Zádori Zsolt