Halálszaga volt a városnak. A körúton rendőrök cirkáltak, az üzletesek lehúzták a redőnyöket", aztán "sikoltások és ordítozás, csörömpöltek az ablakok" - idézte fel Kassák Lajos Egy ember élete című önéletrajzában az 1908. október 8-ai csütörtök esti drámai hangulatot. A másnapi Budapesti Hírlap pedig hüledezve számolt be arról, hogyan telepedett rá "az utcákra az anarkia ijesztő réme", amikor este tíz körül az Oktogonnál összecsaptak a rendőrök körülbelül hatszáz, a választójogért tüntető, botokkal és revolverekkel felfegyverkezett, lövöldöző munkással. A tudósítás különösen fájónak találta, hogy a tüntetők és a rendőrök között "ott sétált az Andrássy út minden rendes esti látogatója (...) igen sok uri aszszony gyerekestül", akik "sikongva és jajveszékelve menekültek".

A körülbelül tíz percig tartó oktogoni lövöldözést követően a mellékutcákba és a körútra húzódó tüntetők és a rendőrök között tovább folyt a csetepaté. "A Nyugati előtt egy egész sereg tüntetőt bekerítettek. Megindult értük a harc, verekedtünk, mint a háborúban, s végre alig is fogtak el közülünk párat. De sokan szánalmasan lerongyolódtak és megsebesültek" - emlékszik vissza Kassák. Feltehetően mindkét oldalról inkább csak a levegőbe lőttek, így mindössze egy-egy könnyebb lőtt sebesülés keletkezett, és csak további három embert ért úgy a kardlap, hogy a lovas kocsival kiérkező doktoroknak kellett ellátni őket. Igaz, a "rendőri őrjöngésről" beszámoló Népszava további több tucat hazavánszorgó sérültről tudott.

Az utcai erőszak akkora riadalmat keltett, hogy már másnap rendeletileg engedélyhez kötötték a fegyverviselést, és napokig folytak a letartóztatások. Veréssel, kínzással és házkutatásokkal próbálták kideríteni, honnan került a tüntetők kezébe a sok egyforma bot és pisztoly. 12-én aztán - egy 15 éves tanonc, Orbán István vallomása alapján - lefogták Peyer Károlyt, a gépgyári munkások szakszervezeti vezetőjét. A vádirat szerint Orbán látta Peyert, amint másokkal együtt "kocsin több nagy nehéz, hosszúkás csomagot hozott, és mialatt a munkások a csomagokban volt mintegy száz vasbotot Peyer felhívására szétkapták, Peyer nyomatékosan felhívta őket arra, hogy azokat majd a rendőrök ellen használják". Később ehhez Posch Ferenc vasgyári munkás hozzátette, hogy őt Peyer "rá akarta venni arra, hogy forgópisztolyokat vásároljon, majd »csibészeket« felfogadjon, hogy azok a vásárlandó pisztolyokat tüntetés közben a rendőrök ellen használják".

Furcsának tűnhet Peyer Károly radikális szerepe azoknak, akiknek az elhíresült 1921-es Bethlen-Peyer-paktum jut róla eszükbe, amelyben a szociáldemokraták jelentős szervezkedési önkorlátozást ígértek, cserébe a párt zavartalanul működhetett, mintegy 27 ezer tagját pedig szabadon engedték. Az aláírót utóbb a kommunista propaganda "munkásárulóként", "megalkuvóként" aposztrofálta. A pályáját géplakatosként kezdő, majd 1906-tól függetlenített szakszervezeti vezetőként tevékenykedő városlődi Peyertől azonban az őt ismerők szerint egyáltalán nem állt távol a harciasság. "Okos ember volt", írta róla Kassák, és bár "nem tetszett a hideg kimértsége (...), mozgékony és elég bátor, aki mindenáron keresztülhajtja az akaratát". A vasbotos tüntetés után "már parancsoló úr volt közöttünk, és élt is hatalmával".

A botok kiosztásának egyébként politikai előzményei voltak. Évek óta ígérgették már az általános választójog bevezetését, és az 1906-ban kormányra lépett pártkoalíció meg is fogadta, hogy beterjeszt erről egy törvényjavaslatot. A végül kidolgozott tervezet meg is adta volna minden írni tudó férfinak a szavazás lehetőségét - csakhogy nem egyenlő mértékben. Míg 12 iskolázatlan és keveset kereső munkás egyetlen közös (úgynevezett közvetett) szavazaton kényszerült volna "osztozkodni", addig egy érettségizett vagy vagyonos ember voksa hármat ért volna a továbbra is nyílt szavazáson. A tervezet hamar kiszivárgott, és már 1908 januárjától országszerte rendszeresek voltak a tiltakozások a "szószegés" ellen, amikor pedig ősszel a kormány és a szociáldemokrata vezetők közti tárgyalások végképp megrekedtek, a protestálások felerősödtek.

A fordulópont szeptember 16-a volt, amikor számos, vendéglőkben tartott, engedélyezett gyűlés után - mint az Pető Sándor demokrata párti képviselő egy héttel későbbi képviselőházi interpellációjából kiderül - a munkások egy százfős csoportja, immáron engedély nélkül, az utcán tiltakozott tovább a "plurális jograblás" ellen. Ekkor nyolcvan rendőr figyelmeztetés nélkül hátba támadta őket, és "mindenkit, tekintet nélkül arra, hogy tagja volt-e a tüntető csoportnak, vagy sem, férfiakat, nőket, gyermekeket különbség nélkül ütöttek-vertek, s a ki ellenállni, tiltakozni mert, bekísérték". Interpellációjában Pető kikelt az ellen is, hogy "a rendőrök a számukat levetették, és ezáltal a felismerést elkerülve erőszakos eljárásukért az egyéni felelősséget magukról elhárítani iparkodtak". Majd figyelmeztette a zúgolódó kormánypárti képviselőket, hogy biztathatják ugyan "a rendőrséget, hogy máskor is hasonló módon járjon el, de hát a botnak két vége van".

Ez a jóslat igazolódott be október 4-én vasárnap, amikor a Városliget déli sarkánál lévő úgynevezett Aréna színházépület elé szerveztek újabb, szabadtéri választójogi tüntetést. Aznap reggel a Népszava a Földrengés előtt című - később a szerző által kötetbe fel nem vett - Ady Endre-verssel lelkesítette az olvasókat, hogy "amink van, vigyük az utcára ki", vagyis "kemény öklünket... forró varas szánk bosszúlihegését. / Karddal, korbáccsal, ónnal, lópatával / Ha jönnek, álljunk, most végre megálljunk." Valóban, ezúttal a rendőrök megjelenésekor a munkások már revolverekkel lőttek a levegőbe, amivel a két nappal későbbi Népszava szerint a munkásság azt üzente a csendőrfőnöknek, hogy "tartsa pórázon a vérebeit".

A véráldozatot nem követelő lövöldözés azonban a budapesti rendőrfőkapitányt más következtetésre ragadtatta: a 8-ára meghirdetett összesen 21 újabb vendéglői gyűlésből húsznak az engedélyét megtagadta, miután a szervezők nem ígérték meg, hogy azok végeztével a tömeg békésen eloszlik. A munkásvezetők ekkor kezdték módszeresen felfegyverezni a leendő tüntetőket. Egy boltos későbbi elmondása szerint 6-ától 8-áig "naponként más-más három vasmunkás formájú ember 20-22 forgópisztolyt rendelt nála". Az esti tüntető tiltakozáshoz aztán az összes betiltott gyűlés közönsége csatlakozott, így az a nagyobb csoport is, melyet a Tisza Kálmán (ma: Köztársaság) téren korábban feloszlattak a rendőrök, de résztvevői szétszóródva eljutottak a Városligeten át az Oktogon melletti "csatába".

Peyer november 30-ától szabadlábon védekezhetett, egy évvel későbbi bírósági tárgyalásán pedig felmentették, noha a vádirat szerint a mentőtanúk többnyire "aggályosak, mert presszió alatt állott elv- és szaktársai Peyernek". A másfél hónapos börtön mit sem változtatott a munkásvezér elszántságán, pár év múlva ezért is bízták rá a párt vezetői a bányászok illegális megszervezését. Később hasonló elszántsággal fordult a kommunisták, vagyis azon értelmiségi "kávéházi politikusok" ellen, akik szerinte "egész életükben szalmaszálon át szívták a cukrosvizet", és diktatúrát szomjazó fanatizmusukkal csak ártanak a munkások "fokról fokra, minden megrázkódtatás nélkül", demokratikus úton megvalósítható ügyének.

Az 1908 őszén heti rendszerességgel ismétlődő tüntetésfolyam során a szocialisták november 10-én közös nagygyűlést tartottak a polgári politikusokkal, melyen felszólalt a polgári demokrata párt vezetője, Vázsonyi Vilmos és a radikális Jászi Oszkár is. Addigra már megjelent a Kozákuralom Budapesten című Népszava-füzet is az októberi rendőri túlkapásokról. A mozgalom intenzitása azonban folyamatosan csökkent, mígnem 1909 tavaszára kifulladt, amiben a rendőri szigor mellett elsősorban az játszott szerepet, hogy a kormány decemberben ejtette a tüntetéseket kiváltó választójogi javaslatot. Így érvényben maradt a régi, amely az elvetett javaslatnál is korszerűtlenebb volt - de mint megszokott és közmegegyezésesen túlhaladott, nem ingerelt tiltakozásra.

LŐRINC LÁSZLÓ