Pusztaszer egy pár száz lelkes falu Csongrád megye északi csücskében, a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetben. Itt mindenki ismeri Mátéékat, nem csak a természetfotós Bence miatt, hanem azért is, mert az édesapa a polgármester a faluban. Az édesanya is sokáig tanító volt a helyi általános iskolában, amelynek homlokzatán még mindig ott virít a korábbi névadó, a híres ornitológus Csizmazia György neve – miközben az iskola az egyházé lett, és nevet váltott.

Nemcsak a felirat maradt, hanem az intézmény természetközpontú programja is. Pusztaszeren épp ez a non plus ultra: a faluval szorosan összenőtt a természet szeretete, oktatása, filmezése és fotózása is. A fényképezést a ma már méltán világhírű, többtucatnyi nemzetközi természetfotó-pályázat díjazottja, a még mindig csak 30 éves Máté Bence testesíti meg, a természetfilmek fesztiváljának megszervezése viszont az édesapa, Máté Gábor „bűne”.

Az első természetfilm-fesztivált szegedi filmesekkel szövetkezve 2005-ben rendezték – ekkor még Gábor nem volt polgármester, és Bence is még csak a pályája kezdetén volt. Pusztaszerre aztán évről évre majd száz filmes nevezés érkezett. A filmeket egy marhaistállóban, szalmabálák között vetítették, a zsűri tagjai tanyákon szálltak meg, ott tanácskoztak, pontoztak. A fesztivál hátterét, mivel a műfaj nem vonzotta a szponzorokat, zömében a pusztaszeriek teremtették meg társadalmi munkában. S bár fesztiválok már nincsenek (Gödöllőre került a rendezés), a helyiek szívesen emlékeznek a filmes napokra. Szívesen mutatják az utat a polgármester falu szélén álló házához, melynek nappalija egy nádasra néz, így gyakran előfordul, hogy az ablakon mondjuk bebámul egy szalakóta.

„Soha nem akadályoztuk, de nem is toltuk”

 „Ennek a háznak minden tégláját fogtam” – mutat körbe Bence édesapja, Máté Gábor. A faluba 1987-ben kerültek, miután a tanítóhiány miatt kedvezményt kaptak a letelepedéshez. Bence nyolcéves volt, amikor ebbe a házba, a harmadik pusztaszeri lakásukba költöztek, ahol valóban szinte beleütközik a nádi világba.

Bence 12-13 évesen kezdett fotózni, akkor még diára. „Az költséges dolog volt, így nagyon komolyan kellett venni, nem lehetett csak úgy kattintgatni. Az jó iskola volt” – mondta az édesapa, aki matematika-technika szakos tanárként otthon mindent megcsinált, és ezt a szemléletet tanulta el a fia is. A fotózás előtt kis házakat épített, gyártott íjakat gyártott, szalmából fülbevalót, de tákolt olyan repülőt is, ami tudott repülni. ”Nem akadályoztuk semmiben, de nem is toltuk.”

Amikor Bence 17 évesen elnyerte Az év természetfotósa díjat a világpályázaton, röviddel az érettségi előtt felfüggesztette a tanulmányait a középiskolában, mert úgy gondolta, ha komolyan veszi a fotózást, akkor nyelvet kell tanulnia, ezért kiutazott Londonba. Mosogatott, és angolul tanult, és csak később érettségizett. „Nem szóltunk bele.”

Teremtett világ

Máté Bence tíz évvel ezelőtt vett egy romos tanyát Pusztaszer külterületén, melyet maga alakított át „munkahellyé”. Eköré vásárolt nemrég néhány hektár földet, amit gyepesített, hogy végképp ne zavarja az élővilágot a mezőgazdasági gépek zaja, és hogy a felépített leseken nyugodtan lehessen dolgozni. A természetvédelmi törvény szerint, ha egy területet begyepesítettek, akkor azt már később nem lehet mezőgazdasági művelés alá vonni. És hogy ennek nyomatéka is legyen, két hadseregnyi daru repül el felettünk, amikor bekanyarodunk az édesapjával a Bence-tanyához.

Bence először 2000-ben lett itthon az év természetfotósa, majd 2003-ban Az év természetfotósa világpályázaton a 15–17 évesek korosztályában a kiemelt kategória díjazottja lett, s innentől kezdve nem volt megállás. 30 évesen már nyert 50 díjat, fotózott 43 országban, de mégis pusztaszeri tanyája az a hely, ahol egyszerre 168 madárfajt figyelhet meg luxuskörülmények között.

Minden időjárás tartogat valamit

Itt amerre a szem ellát, körös-körül lesek, különböző, leginkább hadi bunkerekre emlékeztető építmények, halrácsok a csatornában. Az egyik luxusles földdel van körbe döngölve a nádas közepén, ahova fából épített „járda” vezet. Ezt mutatja meg először a házigazda.  A fűthető „bunkerba” egy csapóajtón keresztül, lépcső vezet a víz alá, a vízszint magasságában a „lőrés”, a vízi színpadot állítható fényerősségű lámpák világítják meg.

A vízben megépített les ablaka előtt egy halrácsot helyeztek el, amit leemelnek, a halak pedig odacsábítják a vidrákat. „Madárlesnek épült, de mára főként az éjszakai életet élő vidrákat fotózzuk innen. 12 órából 11-et fotózunk, ha többet kell várakoznunk, akkor valamit rosszul csinálunk” – magyarázza Máté Bence. Vidrák ugyan nem kerültek elő, mivel nappal ültünk be a bunkerba, de egy vízityúk perceken belül besétált a képbe.

Ködös, szürke időben baktatunk vissza a tanyához, közben Máté Bence azt is elmagyarázza, hogy a téli fényviszonyok a legmegfelelőbbek a jó képek készítésére, mivel melegebbek a színek, miközben nem vetül árnyék, ami sokszor akadályozza egy kép elkészítését. Így nyáron is főként napfelkeltekor és naplementekor fotóznak. „A gazdák többnyire minden időjárási viszonyra panaszkodnak, nekünk meg mindegyik tartogat valamit.” Máté Bence szerint hivatásához elkerülhetetlenül szükséges a kreativitás, az ötletelés, az improvizációra való képesség, de ugyanúgy szükségesek az etológiai ismeretek, a technikai felkészültség, és nem utolsó sorban a türelem és kitartás sem hátrány.

A hobbim az életem

Bence mindig annyival bővítette a tanyáját, amennyi pénze épp volt. Először élőhelyeket alakított ki a pusztaszeri tanya körül, aztán megfigyelőállásokat, a vidralest például két évig építették, és csak az építkezés egy részénél tudtak gépi erőt igénybe venni, a másik felét kézzel rakták össze. Ezeket a leseket mások is szívesen használják, de ez már az üzlet része.

Bence munkájának egy részét ma már azt teszi ki, hogy máshová is tervez ilyen leseket: eddig 30 megfigyelőhelyet épített, amelyet bérelni lehet, ezek közül egy Costa Ricában, egy Brazíliában és egy Dél-Afrikában épült fel. Ez utóbbit már nem saját pénzből építette a természetfotós, hanem helyi üzletember finanszírozta: Bence a tudásáért cserében évente egy hónapot a munkatársaival Dél-Afrikában tölthet, és csak a szállás költségeit kell kifizetniük.

Bence egyébként előadásokat is tart, képeiből is csurran-cseppen, és néhány éve szponzorok is támogatják. Az elmúlt évek alatt összeállt egy csapat körülötte, munkatársait a fotós maga választotta ki. „Olyan embereket kerestem, akik egy probléma megoldására A-B-C-D tervvel is rendelkeznek és a kocsi lemosása sem ciki számukra.” Mostanra együtt a csapat. „Bence munkahelyeket is teremtett” – tette hozzá az édesapa büszkén.

Pusztaszer, a paradicsom

Bence otthonában legalább 27 fok van, nincs csodálkoznivaló ezen, hiszen a fotós pár nappal ezelőtt repült vissza Costa Ricából. „Az időeltolódás kevésbé visel meg, bár hét óra az eltérés, de többnyire éjszaka dolgoztunk. Az furcsább, hogy a 30 fokból a kettő fokba érkeztünk” – indokolja a meleg szobákat Bence.

„A különbözőség vonzó a távoli élővilágokban, de a hazai pályának több előnye van számomra. Itt Pusztaszeren különlegesebb szituációkat tudok fotózni. Ha itt megnézi a falon levő fotókat, ezek a mozzanatok egy évben csak egy nagyon rövid ideig fotózhatók, mondjuk egy-két hétig. Az egyik évben elkapom a pillanatot, kidolgozom a stratégiát, hogyan is lehetne a legjobb képet készíteni arról, majd elképzelhető, hogy csak a következő évben tudom megfotózni úgy, ahogy szeretném. Pusztaszeren van időm megfigyelni, megtervezni és elkészíteni. Hiába egzotikus egy élővilág, ha mondjuk, csak két- három hetem van. Itt szinte minden négyzetcentiméterét ismerem a területnek, legalábbis szeretném ismerni. Meg tudjuk építeni a megfigyelőhelyeket, fel tudunk készülni. A hazai pálya előnyeit élvezem.”