A Facebook-hírfolyam forradalmi lázat mutat, közeli és távoli ismerőseim forrongnak: a „CEU-ügy” láthatóan sokakat megmozgatott közel s távol, Magyarországon és azon túl is. Nem vagyok rendszeres hozzászólója a magyar politikának már; nem szeretem azokat, akik tét nélkül, kibicként beszélnek. Hogy most megszólalok mégis, annak az oka, hogy a CEU dolga valami olyasmire mutat rá, ami jobban látszik távolabbról, mint talán azok számára, akik maguk is benne élnek a forrongásban. Én is voltam Soros-ösztöndíjas; örökké hálás leszek Soros Györgynek és azoknak, akik az akkori döntést megszavazták, nélkülük ma nem lennék ott, ahol vagyok.

Álláspontom szerint a CEU megszüntetésének szándéka egy téves, tragikus, de legitim – mert morálisan nem elfogadhatatlan, hazaáruló stb. – politika egy eleme. Orbán Viktor és követői úgy látják, hogy a nyugatias, nyitott gondolkodás több kárt okoz, mint amennyi jót hoz; a multikulturalizmus; a társadalmi nem megválasztásának lehetősége; a korábbi társadalmi elnyomásokkal kapcsolatos óvatos, felelősségteli beszéd és cselekvés – vagyis a PC –; a nyitott, kritikus gondolkodású szabadságvágyó emberfők sokaságának képzése és támogatása kudarcot vallott. Szerintük a hagyományos – vagyis fehér-, keresztény- és férfiuralt – struktúráknak nincs alternatívája, minden más káoszt és társadalmi-politikai gyengeséget okoz, amit az európai szabadság és jólét ellenfelei könyörtelenül kihasználnak. Hasonlóképpen kudarcot vallott a szolidaritáselvű társadalompolitika – a szegények nem lettek kevésbé szegények, sőt közben a korábbi (szocialista) elitek tovább gazdagodtak. A nyugatias létmód (ami számukra nem szekuláris, nyitott és szabadságelvű, hanem zsidó-keresztény, fehér és férfiuralt) megőrzése csak így lehetséges. A középosztályi felemelkedést biztosító és társadalmi nyugalmat hozó rend megvédése csak e kudarc elismerése és egy új társadalomformáló gondolat által elképzelhető.

Mindezt színezi, hogy Magyarország sajátos geopolitikai helyzetben van: a kelet és a nyugat között terül el – nem pusztán földrajzi, hanem társadalmi és hatalmi értelemben is –; a Nyugathoz való csatlakozás hosszú távú stratégiája szerintük elbukott, ezért új geopolitikai gondolatra is szükség van. Ez pedig a Kelet és a Nyugat közötti hídszerep erősítése és e hídszerepből származó előnyök kihasználása annak érdekében, hogy Magyarország meg- vagy visszaszerezze regionális középhatalmi státusát. Még rengeteg mozgató van e mellett: hagyományos „leszivárgó” konzervatív gazdaságpolitika; a társadalmi békét a mobilitás csatornáit korlátozó és így az osztályhelyzetből és az osztályváltás vágyából származó konfliktusok kirekesztése és a társadalmi helyzet befagyasztása, és így tovább.

Ezen gondolatok nem erkölcsileg elfogadhatatlanok, sőt nem is feltétlenül ostobák. Maradiak és kétségbeesettek. Azt sem tartom morálisan elfogadhatatlannak, ha Orbán és követői az elmúlt huszonöt évben radikálisan megváltoztatták nézeteiket. Én nem értek velük egyet, de sok mindent megfontolásra érdemesnek tartok; főként az ideológiai-politikai fordulatot megalapozó gondolatokból. Ez akkor is így van, ha a fordulatot erkölcsileg elfogadhatatlan történelmi revízió és a közpolitikát elfoglaló korrupció és nepotizmus kíséri. Érdemes elválasztani azt, ami erkölcsileg elfogadhatatlan – a nepotizmus, a korrupció, a revizionizmus, a rasszizmus, a nemek egyenlőségének el nem fogadása és a szexuális orientáció szabad megválasztásának tilalma, a visszaható hatályú törvénykezés, az alkotmányosság és az egyenlő politikai versenyföltételek megszüntetése, a független és kritikai politikai információhoz való hozzáférés korlátozása az. De.

Nézzük részletesebben a geopolitikai irányt, majd az ideológiai alapokat. Ahhoz, hogy Magyarország játékos legyen egy bonyolult, feszültségteli és veszélyes geopolitikai térben, jelentős kockázatot kell vállalni. Orbán Viktor és követői ezt teszik. Szerintem túl sokat. Orbán és köre távolodik a mag-Európától, mely mag-Európa egy politikailag meghatározó része maga sem biztos immár abban, hogy a posztszovjet közép-európai térség uniós csatlakozása a szabad munkaerő és tőkeáramlást biztosító egységhez helyes volt (lásd Brexit). Orbán és köre – a távolodás jegyében és a „semlegességhez” szükséges bizalom megszerzése érdekében – engedményeket tesz a mag-Európa és transzatlanti szövetségese, az USA ellenfele, Oroszország számára. Számos gazdasági engedmény körvonalazódik – Paks, budapesti metró stb. – és ideológiai engedmények is jönnek. Ilyen a Soros György és a CEU elleni támadás, hiszen a CEU – minden kiválósága és a magyar akadémiai élethez tett hozzájárulása mellett – Putyin és más illiberális politikusok ellenfeleinek képzőhelye. Helyesen az, hiszen ez a missziója.

Ám, hogy ennek Putyin és szövetségesei nem örülnek, azon nincs mit csodálkozni. Azon sem, hogy mindazok, akik maguk sem barátai a nyílt társadalomnak, ráadásul épp egy „semleges” létből származó középhatalmi státuszra törekszenek, ezt nem szeretik. A CEU – vélhetően Orbán és köre által is elismert nyugatias kiválósága ellenére, sőt talán épp azért történő – bezárása vagy nagyon jelentős, a rektor szavaival létét értelmetlenné tévő korlátozása nem tűnik nagy áldozatnak abban a játszmában, amit Orbán és követői játszanak. Ez a játék persze nem csupán veszélyes, hanem – véleményem szerint – téves és tragikus. A politikai küzdelemnek vannak áldozatai, gyakran olyanok is, akiknek egyetemes értéke nagyobb, mint pusztulásuk politikai harcban kínált nyeresége. A CEU nem érdemtelenül bukik el – ha elbukik –, hanem sokat tett azért, hogy a nyílt társadalom barátainak köre minél szélesebb, ellenségei támogatói csapata minél szűkebb legyen. Ráadásul a CEU esetleges magyarországi bezáratása nem feltétlenül jelenti a CEU végét; jelentős tranzakciós költséggel, de újraépíthető másutt. Vilnius – egy város, melynek országa veszélyeztetett és mely egyáltalán nem akar orosz ügyben semleges középhatalmi státust – már be is jelentkezett. Ez Magyarországnak nem jó kimenet, de a politikai harc keretein belül van. Orbán és követőinek küzdelme rosszul értelmezett folyamatokból történő hibás stratégiai következtetés, de nem morálisan elfogadhatatlan. Ez egy lehetséges stratégiai irány – Ausztria fél évszázadon keresztül jelentős előnyt húzott a hídszerep semleges és korrupt státuszából.

Ami azonban talán ennél fontosabb, az a dolog ideológiai része. Orbán és követői nem teljesen alaptalanul gondolják azt, hogy Magyarország nyugati csatlakozása kudarc volt. Ebben jelentős a felelőssége Nyugat-Európának és a Nyugat – és a „nyílt társadalom” – kritikátlan barátainak Magyarországon. A rendszerváltás nem csupán a kelet-európai országok Nyugathoz csatlakozását jelentette, hanem a nyugati országok számára jelentős piac megnyílását olyan időszakban, amikor a korábbi külső egyenlőtlenségek fenntartása geopolitikailag már nem vagy csak nagy költségekkel volt lehetséges. A rendszerváltás a Globális Délről visszahúzódó vagy kiszorított nyugat-európai országok számára a geopolitikai erősödés mellett a negatív externáliák – alacsony munkabérek, olcsón megvásárolt piacok, gyártási „offshoring”, a támogatások és tőkebefektetés bumeráng vagy visszaható hatásai – exportját és (épp a szabad tőke- és munkaerő-áramlás miatt) egy újabb jelentős gazdasági növekedés potenciálját hordozta. Ez a 2008-as válságig, és a digitális gazdasági átalakulás hatásainak áttöréséig jól is működött; hatása azonban ezekben a társadalmakban drámai volt és az ma is.

A ’89 és 2008 közötti működésmód fenntartásához ugyanakkor a nyugati vállalatok és politikusok bizony azokat az eliteket támogatták, melyek ezt a helyzetet elfogadták, rosszabb esetben saját jól felfogott érdekükben kiszolgálták. Társadalmi értelemben ennek a politikának a következménye már a Fidesz 2010-es hatalomátvétele előtt is jelentős – a szegények felől a felsőközéposztály irányába mozgó – „perverz újraelosztás” (Ferge), a multinacionális vállalati középosztály és a járadékvadász (Nyugat-hű) elit támogatása volt. (Ez persze nem sokat változott, csak más ideológia mentén történik ma.)

Ma már én is látom, hogy ez – melyben nekem is volt szerepem – hibás volt; egy öntudatos, értékeit, geopolitikai céljait világosan megfogalmazó, nemzeti érdekeit védő és nem járadékosságra építő politikai elit irányítása mellett Magyarország másutt tarthatna – anyagi, fejlettségi és geopolitikai helyzetét nézve és a jelenlegi politikai elit hatalomra kerülése tekintetében is.

Ám többről van szó. A nyugat-európai vállalatok örömmel vettek részt a korrupciós játékokban, tolták az adó- és járadékelkerülés hasznát a helyi kisvállalkozásokra, élvezték a befagyott bérek vállalati hasznát. Ez, akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a neokolonializmus új formája. A helyi értékek alacsony áron való megszerzése, a mobilitás belső csatornáinak és külső mozgatóinak korlátozása, a felzárkózás lassítása. Értem azokat a rendszerváltó eliteket (így elsősorban a Fidesz első és második generációját), akik a rendszer előnyeiből kimaradtak és másodhegedűsi szerepbe kényszerültek. A nyugatiak azt a járadékos elitet támogatták, akik a fordulat utáni neokolonialista rendszer fenntartásában voltak érdekeltek. Mindez rendszerszinten érdekes, ettől még számos kiváló egyéni teljesítmény, értékes élet született. Ha tetszik, ez volt a rendszerváltó eliteknek a nyugati elitekkel kötött új kompromisszuma. Orbánnal ez bukik meg.

A CEU ennek a kompromisszumnak a terméke, az alapító szándéka és sok közreműködő kiválósága ellenére is. Azon túl, hogy a nyílt társadalom barátait képezte – még egyszer: helyesen, de jelentős kockázat mellett –, nyugati elit hatalmi gettót teremtett. Lehetett itt tanulni, oktatni, kutatni – a teljesítmény nem kérdéses. Ám egyszersmind annak jelképe is, ami a csatlakozás-nyugatosodás kudarcaként látszott: keveseknek sikerül, a többségnek nem; aki bekerült, annak van kutatási pénze, presztízse, mestere. Épp mint a globális délen az imperializmus korában. Ott is voltak helyi elitek, akik élték a nyugati gyarmatosítókkal közös elegáns életet. Tudom, hogy ezek a Békemenet mondatai. Attól, hogy senkik vagy gazemberek mondják, még lehet benne igazság. Nem értek vele maradéktalanul egyet, de értem az indulatot.

A CEU fenntarthatatlan. Nem azért, mert ne maradhatna; én például nagyon örülnék neki, ha maradna. Ezernyi embernek, diáknak, kutatónak fontos lenne; azoknak is, akik nem dolgoznak vagy tanulnak ott. De a jelkép már csak ilyen. Lerombolják akkor is, ha érték.

Talán nem késő újrakezdeni. Másképp. Több távolságtartással, bölcsességgel, kritikai érzékkel, a helyes mérték felismerésével. Én már távol vagyok, ám vannak sokan, akikben ott a tűz még. Nekik szól ez az írás.

Ami persze nem írja fölül azt, hogy #IstandwithCEU, tántoríthatatlanul.