Betelepülési stop: nem kapkodnak Navracsics törvénye után az önkormányzatok
Egyelőre nincs jele annak, hogy önkormányzatok sora készülne mielőbb bevetni az új „fegyvert”, amellyel fékezhetik a lakosságszámuk növekedését.
Kurt-Werner Schulz |
De mi is történt Kurt-Werner Schulzcal, feleségével és hatéves fiukkal 1989 augusztusában a Magyar Népköztársaságban? Több mint ötvenezer keletnémet várt akkor az országban, hogy valami módon átjuthasson nyugatra. Ki balatoni kempingben, ki barátoknál, ki pedig a menekülők elfoglalta nyugatnémet nagykövetségen várta sorsa jobbrafordulását. A keleti blokk országai forronganak, de Honecker és a többi NDK-s gerontokrata képtelen tisztán látni. Magyarországon zajlik a rendszerváltás, minden nappal szabadabbak vagyunk, már a pesszimisták is bizakodnak. Augusztus 19-én a nyugati határnál páneurópai pikniket rendeznek, a bilaterális szalonnasütést kihasználva 750 NDK-s szalad át az osztrák határra.
Ekkor döntenek úgy Schulzék, hogy ők is nekivágnak a határnak. Először maga a vargányászni induló őrsparancsnok tartóztatja fel őket, hogy aztán éjszaka újra megpróbálják, ám járőrbe ütközzenek. Az asszony és a gyerek már az osztrák oldalon, a csomagokat cipelő férfi tőlük lemaradva. Gundula csak az elkeseredett birkózás hangjait hallja, majd lövéseket. Kurtot szólítja, de nincs válasz. A férj is már az osztrák oldalon, de halott, ő a magyar vasfüggöny utolsó halálos áldozata. Az asszonyt és fiát magyar határőrök kísérik vissza, majd egy nap múlva ők maguk segítik át őket Ausztriába. Az asszony nem akart visszatérni az NDK-ba, így férje temetésén sem vehetett részt, őt börtön, fiát lelencház várta volna. Ma Aachenben él, fia, Johannes pedig Weimarban tanul, ahogy egykoron az apja is.
Gundula 2005-ben visszatért Magyarországra, hogy emlékeivel szembesüljön. Fájdalmát szelíd méltósággal viseli. „Balesetnek tekintem az ügyet, nem hibáztatok senkit, mi idéztük elő a helyzetet” – mondja. A filmben megszólal a határőr is, akinek a fegyvere elsült. A fényképeket nézi Kurtról és családjáról. „Katona voltam, parancsokat teljesítettem” – hangzik a sok helyről ismerős mentegetőzés. De őszintén megindítja a férfi értelmetlen halála, „nagyon sajnálom őket, hogy így alakult” – zárja rövid, de ólomsúlyos megszólalását. Felesége szorongatja kezeit.
A film nem oknyomozó, nem akar igazságot tenni. Nem tudjuk meg például, hogy mi történt a határőrrel, mit derített ki a vizsgálat, hogyan alakult a sorsa az azóta eltelt 16 évben. Mint ahogy azt a fontos dolgot sem, hogy augusztus közepén tényleg érvényben volt-e még a tűzparancs a nyugati határon, és azt sem, hogy hány áldozatot szedett a magyar vasfüggöny „védelme”. De ezért igazságtalan az idei filmszemlén Schiffer Pál-díjjal jutalmazott mű alkotóit hibáztatni. Magyarországon ugyanis az elmúlt rendszernek ezzel az örökségével sem néztünk szembe, nem volt parlamenti vizsgálat, nem tisztázódtak a felelősségek. Magától értetődőnek fogadjuk el, hogy idáig húzódott a berlini fal, és „akkor” a határőrök a saját polgáraiktól védték a határt, az volt a feladatuk, hogy fegyverrel kényszerítsék itthonmaradásra őket. Itt élned, halnod kell.
Az előző rendszer és kellékei „végérvényesen a történelem szemétdombjára kerültek”, szeretjük hinni. Hát nem teljesen, a néhai szocializmus buheravilágának főtétele még ma is érvényesül: semmi nem vész el, csak átalakul. A vasfüggönyből, a műszaki zárból például az egykori őrsparancsnok kerítést fabrikált a tyúkudvarra, odakerült a szemétdomb, és ott kapirgálnak most a kendermagosok meg a kopasznyakúak. Csirkepörkölt lesz előbb-utóbb belőlük. Ennyit persze nyugodtan megőrizhetünk a múltból, de ne sokkal többet!
Szalay Péter filmje, A határeset a 3. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon is vetítik november 10-én délután negyed 5-kor a Toldi Moziban.
