Révész Sándor
Révész Sándor

A helyesírás az életidegen iskolai fikciók egyike.

Az iskolák ajánlott olvasmányainak listáin - sok ilyet találunk a hálón - szerepelni szoktak Gerald Durell könyvei. Legtöbbször a Családom és egyéb állatfajták. Ez nagyon helyes. Tíz-tizenkét éves gyerekek kezébe adják a tanárok ezt a könyvet, amelynek az elején felsorolja a szerző, kinek tartozik hálás köszönettel. Többek között: "Feleségemnek, aki azzal szerzett örömet, hogy harsányan kacagott a kézirat olvasása közben, és azután közölte: a helyesírásomon szórakozott ilyen kitűnően. Sophie-nak, a titkárnőmnek, aki a vesszők beiktatásáért és a nyelvtani hibák könyörtelen kigyomlálásáért felelős."

Ezt olvassák a gyerekek. Köztük azok - sokan - kiknek gyerekkorát a helyesírással való iskolai küzdelem keseríti meg. Azzal szembesülnek ők, hogy amiért nekik szenvedniük kell a maguk anyanyelvén is meg a Durrellén is, egyáltalán nem szükséges még ahhoz sem, hogy világhírű, világszerte olvasott, nékik is ajánlott és remélhetőleg általuk is megszeretett művek alkotói legyenek. Kell ennél több? És ha nem kell helyesen írni ahhoz, aminél nem kell több, akkor mihez kell? Akkor minek? Minek a szenvedés? A gyomorgörcs, a megaláztatás? Mi van akkor, ha vessző van az és előtt, amikor az írásszabályozók szerint nem kell, és nincs, amikor kell? És miért fály a sójom és a papagály? És ha lehet a colour color, a labour labor az angol nyelvtenger különböző szigetein, akkor miért nem lehet egy magyar iskolában? Ha sms-ül a 4-four = for, akkor kinek hiányoznak ilyen u-k?

A szabályszerű, normatív nyelvhasználatban jelentéskülönbség van az ami és az amely között. Ez a különbség a nyelvhasználók többsége számára nem létezik. A hivatásos szövegtermelők jelentős része számára sem. Másfél évtizeden át fölöttébb iskolázott szerzők kézirataiban írtam át naponta amik tömegeit amelyekre és fordítva. Hogy a lapom véleményrovata megfeleljen egy életidegen normatívának. Ki nyert ezzel mit?

Magyartanár mobilon meszendzserezik (bátran írom így, mert abszolajte nem érdekel, hogy az akadémikusok szerint eljött-e már az idő ezen szó magyarítására helyesírási szempontból). Nem használ ékezeteket, mert az kényelmetlen.  Es ezzel semmilyen kommunikacios veszteseget nem szenved el. Az uzeneteit eppen ugy megertik, mintha hasznalna. Mikor jön el a pillanat, amikor a saját életgyakorlatából következtetéseket von le tanári gyakorlatára nézve? Nyilván akkor, amikor ezt megteheti. A mai iskolában nem teheti meg.

Hosszú időn át nem írhattuk le az At(t)il(l)a nevet úgy, ahogy kiejtettük. Egy ideje így is írhatjuk, úgy is írhatjuk. Veszített ezzel valaki valamit?

Emlékezhetünk egy politikusra, aki heves buzizással keltett gyűlöletet az övétől eltérő szexuális irányultságú polgártársai iránt, s aki politikai ellenfeleit féregnek minősítette, akiket a rendes magyar ember ki szokott irtani. Ő emlegette a suk-sükölő párttitkárokat, mint olyan alsóbbrendű lényeket, akik csak egy aberrált rendszerben jelenhetnek meg a politikusok úri rendjében. És ama rendszer aberrációját ez a suk-sükölés demonstrálta. Mert a suk-sükölés szégyen, jó iskolák nem oda való tanulói ezt a szégyent átélik, és vagy a suk-sükölést hagyják el, vagy az iskolát. A suk-sükölés nem bűnözési technika, amely a börtönben ragad az emberre, hanem az anyanyelv része. Abban az anyanyelvben van benne, amelyet az alsóbbrendűnek minősülő lény pici korában a családjában megtanult, és ami számára a természetes nyelvhasználat része.

Suk-sükölni szégyen, nyelvjárásban beszélni dicsőség. Mikor szégyenletes, mikor dicséretes eltérni a normatív nyelvhasználattól? Mi dönti el? Az elit ideológiája?

Dobi István életét kutatom. Levéltárban olvasom teleírt füzeteit. Az ő világképe igen távol esik az enyémtől, de lehet, hogy közelebb esne, ha úgy növök föl, ahogy ő. Talán az ő helyesírásán is harsányan kacagott volna Durrell felesége, ha tudott volna magyarul.

Dobi nyomorult agrárproletár családba született, a hatodik elemi után, mint sorstársainak túlnyomó többsége, munkába állt. Egy mai magyartanár sok egyéb mellett az összes c betűt tartalmazó szót is aláhúzná a kézirataiban. Ő ugyanis ezeket mindig cz-vel írja. Így tanították neki a múlt század elején. beleverték nádpálcával. Benne maradt egy életre. Akkor az utcza volt a világ és az Akadémia rendje. Ma pedig (1922 óta) az utca a világ és az Akadémia rendje. Egykoron azt parancsolta az Akadémia, hogy kötőjelet tegyünk az utca és a neve közé (Üllői-út), egy ideje nem parancsolja, hanem tiltja. Minek parancsolni, minek tiltani? Nem mindegy?

Ahogy ma modern öntudatunk magasából nézünk le a letűnt évszázadokra, amikor a mainál sokkal aprólékosabb, szigorúbb és hivatalosabb rendje volt annak, ki, mikor, mit viselhet és ki kit miként szólíthat, ha megszólíthat egyáltalán, úgy fogják lenézően szemlélni őrült korunkat, amikor nem kíméltek időt, fáradtságot, tanárt és gyereket azért, hogy megkülönböztessenek bármilyen megfogható gyakorlati ok nélkül j-t és ly-t, megdorgálják a gyereket, ha elválasztja a hídtól a Láncot s ha nem választja el a hídtól a Szabadságot, vagy ha kötőjelet tesz a Szabadság és a híd közé, vagy ha nem tesz a Szabadság és a hegy közé, ha nem különbözteti meg a Margitszigetet mint településrészt a Margit-szigettől mint földrajzi névtől. Mindennek megvan az akadémikus magyarázata, többségükre még emlékszem is magyar szakos koromból, de semminek nincs meg az értelme a kommunikációs gyakorlat szempontjából.

Az a magyartanár, aki (nagyon helyesen) nem vesződik az ékezetekkel olyan kommunikációs szituációkban, amelyekben nem muszáj, azzal érzékelteti tanítványai számára az ékezetek jelentőségét, hogy felírja a táblára: szárnyaló galamb, és azt mondja a gyerekeknek, hogy képzeljék el azt a szárnyalót ékezethiánnyal. A gyerek kuncog és elképzeli, de a kuncogás nem válik motiváló erővé, mert a szituáció, amelyben ilyen félreértési lehetőség felmerül, nem életszerű. Amikor pedig életszerű félreértési lehetőség merül föl, akkor nem helyesírási, hanem kommunikációs problémával állunk szemben. Ha az "anyánk szeretete" szókapcsolattal találkozunk, akkor el kell döntenünk, egyértelművé teszi-e a szövegkörnyezet, a kommunikációs szituáció, hogy az anya által érzett vagy az anya iránt érzett szeretetről van szó. Ha úgy véljük, hogy fennáll a félreértés lehetősége, noha semmilyen nyelvtani szabály ellen nem vétettünk, akkor azt kommunikációs eszközökkel meg kell oldanunk.

Egy jó és hatásos irodalmi mű a hatékony kommunikáció mesterműve. Durrell a Családom és egyéb állatfajtákkal hatékonyan és mesterien kommunikált, miközben sok és mulatságos helyesírási hibát vétett. Ezek a hibák feltehetően nem befolyásolták a mű élvezeti értékét, mert a feleség és a titkárnő pontosan értette, amit Durrell írt, azért tudta a kéziratot az egyik megkacagni, a másik korrigálni. Ez azt jelenti, hogy kommunikációs szempontból annak a szabályozásnak, amelynek Durell nem felelt meg, nem volt funkciója. Funkcionálisan a "hibás" szöveg éppen olyan jó volt, mint a korrigált. A helyesírás tehát diszfunkcionálisan túlszabályozott. Ennek a túlszabályozásnak is megvan azonban a funkciója, csak merőben más jellegű. Semmiképp sem az, hogy a nyelvhasználó közösség minden tagja mindent egységesen ugyanúgy írjon. Hiszen a helyesírás az iskolában nem tanulható meg, éppen a túlszabályozottság folytán. Az iskolából kikerülők jelentős része rosszul olvas, rosszul ír, és nincs számottevő társadalmi csoport, mely a helyesírás teljes ismeretének birtokában lenne. A megszülető és különböző mértékben helytelenül írt szövegeket a helyesírási szabályok exkluzív ismeretéből élő csoport, a korrektoroké teszi helyessé. Már amennyire. A korrektoroknak is nélkülözhetetlen munkaeszközük az érvényben lévő akadémiai helyesírást tartalmazó kézikönyv, melyet sűrűn forgatnak.

Ha az írás (és a beszéd) szabályozásának szükséges és elégséges mértékét a kommunikációs hatékonyság szempontjához igyekeznének szabni (nyilván sohasem tökéletes sikerrel), akkor diák és tanár sokkal kevesebbet szenvedne az iskolában, sokkal többen írnának helyesen, sokkal kevesebben szoronganának, szégyenülnének meg, sokkal többen lehetnének sikeresebbek írásban, olvasásban, kommunikációban. A hozott előnyök kevesebbet hoznának, a hátrányok kevesebbet vinnének, az egyenlőtlenségek kevésbé növekednének az iskolai évek alatt.

Több idő jutna arra, ami igazán fontos, az (anyanyelvi és világnyelvi) kommunikációs készségek és az (ön)kifejezés képességének kibontakoztatására.

A helyesírás az életidegen iskolai fikciók egyike. Végigmenni a világtörténelmen, a világirodalmon, a magyar irodalmon, Földünk rajzán és élővilágán, a természettudományi "alapismereteken" és a helyesírási szabályokon - ezek ugyanolyan képtelenségek. Mindenki tudja, hogy azok. Hogy a fiktív egészből a tananyagba belezsúfolt töredék töredéke marad meg a tanulók fejében az életidő töredék részében. Ezt nagyon kevesen tagadják, de éppoly kevesen vonják le a következtetést, amely adódik belőle.

Ha a gyerekek és a tanárok életéből kihullana az a számtalan óra, tömérdek erőfeszítés, szenvedés, szorongás és unalom, amelyet az életidegen fikciók hajszolása, a felejtésnek tanítás-tanulás, a belső motiváció nélküli teljesítmény kényszere megkövetel, illetve okoz, hirtelen hatalmas tér nyílna az alapkészségek kifejlesztésére, a tartalmas gyerekkorra, érvényesülne a gyermekkori kíváncsiság motiváló ereje; az iskolában az történne, ami az egyén sikeres életgyakorlatát, az egyéniség kibontakozását szolgálja, és nem a diszciplinált társadalom föltöltését diszciplinált egyedekkel.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!