Dobszay János
Dobszay János

Az egészségemre akkurátusan vigyázó kormánytól akár májzsugorodásig is ihatnám magam, de attól rendeleti úton tiltana el, hogy a kenyeret úgy fogyasszam, ahogy szeretem.

Na, most szakadt el nálam végképp a cérna, most telt be végképp a pohár. Egy, a kormány honlapjára minap felkerült rendelettervezet szerint – a menzák megregulázása mintájára – azt is meghatároznák, mennyi sót tehetnek a pékek a kenyérbe. Megmondom mennyit: keveset, sőt, évről évre egyre kevesebbet. A hároméves sócsökkentési terv végére alig többet annál, amennyi a tészta kelesztésének kémiai folyamataihoz elengedhetetlen. Mindezt az én egészségem érdekében – derül ki az indoklásból.

Ugyanaznap, amikor az év elején a fenti rendelettervezetet olvasom, a lapok öles betűkkel hirdetik Orbán Viktor újévi másnaposságra ajánlott receptjét: fogyasszunk sok szalonnát! Azt pedig a pár éve megjelent Így főz a Tisztelt Ház című receptgyűjteményből tudom, hogy a miniszterelnök hétköznapi fogyasztásra ajánlott kedvenc étele, a „tanyasi levetlen” sem az a kimondott fitneszmenü: az ugyanis nem más, mint lebbencstészta avas szalonnával. Mindezt leöntve jó erős pálinkával, amiből az ominózus rendeletet a nevére venni készülő Fazekas Sándor agrárminiszter – ahogy a HVG portré rovatában korábban nyilatkozta –  a többféle szilvából készült karcagi fajtát kedveli. S ha teheti, mellé még egy testes pörköltet is odarottyant.

Nos, hát ez az én egészségemre akkurátusan vigyázó kormányom, amelytől akár májzsugorodásig is ihatnám magam – nem beszélve a túlsúlyhoz vezető zsíros ételek fogyasztásáról – attól rendeleti úton tiltana el, hogy a kenyeret úgy fogyasszam, ahogy szeretem: sóval ízesített mindennapi betevőként.

Ha valamit soha nem irigyeltem a hanyatló Nyugattól, az a sótlan-ízetlen kenyerük volt. Ha olykor ráfanyalodtam, ízig-vérig azonosulni tudtam Shakespeare Lear királyának felháborodásával, amikor – nem tudván, hogy megtagadott lánya e fondorlattal szeretné visszalopni magát apja szívébe – sótlan levest tálalt fel neki. Semmilyen körülmény közt nem tudtam, nem tudnék ugyanakkor azonosulni Brüsszel diktátumaival, ha a kifli vagy az uborka görbületét akarják előírni, vagy például azt, mennyi mákot vehetek magamhoz, ha a tésztát épp édesen támadna ízesíteni kedvem. Pár éve (boldog békeidők!) épp az ilyen központi szabályozási kísérletek groteszk voltára rámutatva támadta a Fidesz az EU-t. Mondhatni, innen jutottak el lényegében az egész társadalmi-gazdasági-politikai közösség megtagadásához. Most morfondírozhatok azon, miért is jobb nekem, ha a Kossuth téri okosok határozzák meg, mennyi sóval szeressem a kenyeret, mintha ezt brüsszeli bürokraták teszik.

Van, aki a teát forrón és cukor nélkül szereti. Én inkább langyosan, és sok cukorral iszom. Mert, ahogy ez, úgy a sózás mértéke is – akár tetszik, akár nem – a szó szoros értelemben vett ízlésbeli kérdés. És nem is szeretnék olyan országban élni, ahol nem csak a közétkeztetésben, de immár az otthonomban is meg akarják határozni, mi kerüljön az asztalra. Ajánlást bárkitől elfogadok, de senki ne mondja meg nekem a tutit. Főként azok nem, akik vizet prédikálnak, és pálinkát isznak. Kabos Gyulával szólva: ha nekem úgy tetszik, engedtessék meg, hogy a hagymát is hagymával egyem.

Cikk megosztása
Címkék