Ritkuló sajtóperek – nagyobb nyilvánosság

Az újságírónak, történésznek nincs mentelmi joga. Miként arra sincs lehetősége, hogy az információit államtitokká nyilvánítsa. A politikus viszont mindkettővel rendelkezik. Evidens tehát, hogy – privilégiumaiért cserébe – többet is viseljen el. Ugyanúgy evidens, mint az, hogy a személyiségi jogokat nem lehet parttalanul értelmezni. Nem lehet olyan helyzetet teremteni, amelyben bizonyos ismert, befolyással és hatalommal rendelkező emberek a becsület, jó hírnév védelmének gumifogalommá torzított paragrafusára hivatkozva próbálják büntetni a rájuk nézve kínos, kellemetlen, előnytelen vagy kompromittáló adatok publikálását.

Kiss László alkotmánybíró lemondását követeli a Szabad Emberek Magyarországért (SZEMA). Mégpedig amiatt, hogy a Köztársaság jogőri grémiumának tagja jogerősen pert vesztett Ungváry Krisztián történésszel szemben. A SZEMA eddig is fenntartásokkal tekintett Kiss pályafutására. „Azt viszont egyenesen elképzelhetetlennek tartjuk, hogy továbbra is az Alkotmánybíróság tagjai között foglaljon helyet olyasvalaki, aki megtámadott becsületét magyarországi peres eljárás során képtelennek bizonyult megvédelmezni, ami által erkölcsi és szakmai értelemben egyaránt alkalmatlannak bizonyult erre a kitüntetett jelentőségű közjogi pozícióra” – fogalmaz a szervezet közleménye.

Az ügyet tavaly jómagam is több ízben kielemeztem. Nem ismételném hát önmagamat. Hisz az ügynökfronton született ítéletnek vannak egyéb (a múltfeltáráshoz szorosan nem is feltétlenül kapcsolódó) tanulságai is. Mint arra korábban is rámutattam: a honi sajtójogi ítélkezés gyakorlata nem feltétlenül volt nyilvánosság-és újságírópárti. Az igazságszolgáltatás olyan dolgokért kaszált el sajtómunkásokat, amelyek a józanész, a szakmai etika alapján nem is minősültek bűnnek. Vagy ha annak minősültek, akkor aránytalanul szigorú ítéletet hoztak.

Pozitív fejlemény tehát a most született verdikt. Miként az is, hogy az új Polgári Törvénykönyv sajtóra vonatkozó részéből kikerült az objektív felelősség elve. Vagyis a lap által idézett, tudósított nyilatkozatért ezen túl nem őt, hanem az elsődleges közlőt terheli a jogi számonkérhetőség. Az ilyen hírek azért is fellélegzést okozhatnak a médiaszakmán belül, mivel gyakran tapasztalható: a sajtóper-indítás bizonyos válfajainak nem az elégtétel-szolgáltatás, a téves vagy tendenciózus hír korrigálása a fő célja. Hanem a bosszú, az újságíró, a kutató egzisztenciális tönkretétele, megfélemlítése, horribilis kártérítéssel, pénzbüntetéssel, börtönnel fenyegetése.

Félreértés ne essék: azok elítélésével semmi gond, akik bulváros szenzációhajhászástól vagy ordas politikai elfogultságtól vezérelve hamisítanak tényeket. Viszont nem fair egy téves állítás, hibásnak bizonyult forrás miatt olyan pártatlan, tisztességes újságírókat rabosítani, megalázó jogi zaklatásnak kitenni, akiknek sokéves (vagy akár több évtizedes) pályafutásuk alatt még egy szabálysértési büntetésük sem volt.

 E sorok írójának negatív értelemben külön „kedvence” a hírnévrontási és becsületsértési perek abszurd logikája. Főként, mikor hosszú priusszal rendelkező szervezett bűnözők, a diktatúrát hűen szolgáló (ma pedig demokráciából mindenkit leiskolázni akaró) politikusok, más egyéneket és csoportokat nyakló nélkül sértegető, nyilvánosan uszító szélsőséges hordószónokok rohannak a bíróságra a személyüket negatívan érintő publikációk miatt. Szerény véleményem az, hogy a bíróságnak, mielőtt kihirdet bármit talán azt is vizsgálnia kéne, van-e, maradt-e egyáltalán az illetőnek bármiféle jó híre, becsülete, amit védelmezni lehetne? Vagyis olyan embereknek, akik többször összeütközésbe kerültek már a törvénnyel, vagy akik egy demokratikus legitimáció nélküli rezsim politikusi reprezentánsai voltak, netán akik maguk is rendszeresen sértik ama méltóságot és jó ízlést, amire önmaguknál annyira érzékenyek és kényesek, azoknak nincs (mert nem is lehet) olyan nagyságrendű becsülete és jó híre, mint egy szolid mintapolgárnak. Tehát nekik még valós sérelmük sem eshet ugyanolyan erővel latba, mint egy valóban becsületes, jó hírű valakinek.

 A sajtópereknek eleve az a gyenge pontja, hogy a jog nyelvére próbálnak átültetni olyan szubjektív, morális fogalmakat, mint hírnév, becsület, méltóság, etikai sérelem. Az tiszta sor, hogy amennyiben egy közlés tartalmilag, ténybeli jelleggel hibás, téves, hamis, azt korrigálni, javítani szükséges. Az sem vitás, hogy ezért törvényesen járhat a panaszosnak erkölcsi, jogi (indokolt esetben pedig anyagi) elégtétel. Csakhogy itt kezdődik a probléma: hogyan lehet azt pontos, tudományos módon kimutatni, hogy egy ilyen közlés forintban mérve mekkora erkölcsi kárt okozott? Ugyanis egy helytelen vagy téves információ elterjedése minden személynél eltérően hat. Ha például egy kristálytiszta múltú, feddhetetlen és puritán emberről és egy többszörösen büntetett gengszterről is alaptalanul írják, hogy lopott, akkor az előbbi kára nyilván nagyobb, mint az utóbbinak. Kapja meg az utóbbi is az elégtételt, de nyilván nem jogosult akkorára, mint a jogilag szeplőtelen polgártársa. 

Azért is fontos mérföldkő a törvénykönyv-módosítás, hisz a politika önkorlátozás helyett legtöbbször a sajtó lehetőségeinek szűkítésében utazik. Többször volt már kísérlet a média-szájkosár feltételére. Az Orbán-kormánynak Pokol Béla kisgazda honatya javasolta a „vélemény-helyreigazítás” bevezetését. Tehát, hogy a sajtó ne csak hírek, de publicisztikák esetén is köteles legyen helyet adni az ellenvéleménynek. Ami konkrétan azt jelentené, hogy ha Orbán Viktorról vagy Gyurcsány Ferencről rájuk nézve hátrányos bírálat jelenik meg, akkor erre ők „ellencikkel” reagálhassanak. Ez pedig nyilván képtelenség. Szerencsére ugyanígy nem lett semmi a balliberális oldalról támogatott médiarendőrségből sem. Remélhetőleg ezek kudarca is jó lecke a cenzúrázó kedvű hatalmasoknak.

Papp László Tamás