A konzervatív eszmevilág ideológiai ereje általában azokban a szakpolitikákban mutatkozik meg, amelyeket az ilyen szellemiségű pártok, mozgalmak és kormányok szorgalmaznak a haza üdvére. Ám a konzervativizmus nemcsak program, hanem hozzáállás, szemlélet, forma, szokás és beállítódás kérdése is. A konzervatív felfogásrend arra tanít, hogy működő intézményeken csak nagy körültekintéssel, megfontoltan és csak a szükséges mértékig célszerű változtatni, különben rosszabb állapot alakul ki, mint aminek a megváltoztatására igény mutatkozott.

A politikai és intézményi változtatások konzervatív szellemű megítélése mindenekelőtt azon az általános tapasztalaton nyugszik, hogy az emberiség számtalanszor döntött helytelenül saját sorsát illetően – hiszen csak az ember képes tévedni. Magyarország ugyanakkor a maga történelme során éppenséggel nagyon is kevésszer jutott abba a helyzetbe, hogy önmaga dönthessen a jövőjéről. A húsz évvel ezelőtti rendszerváltoztatás mozzanata egyike volt azon kevés pillanatoknak, amikor a többé-kevésbé önálló döntésre lehetőség nyílott. A néhány hete lezajlott parlamenti választások ugyanakkor különös módon éppen a húsz évvel ezelőtti döntésről mondtak elég egyértelmű politikai véleményt.

2010-ben a magyar választópolgárok szemében azok a politikai erők mutatkoztak attraktívnak, amelyek kritikusan viszonyultak a múlthoz. Az elmúlt néhány évvel elégedetlenkedők nagy része a Fideszre szavazott, míg a megelőző évekkel is elégedetlen szavazók – köztük sok fiatal vagy éppen első választó – az új erőket, a Jobbikot és az LMP-t jutalmazták bizalmukkal. Ez utóbbi pártok sok tekintetben klasszikusan anti-establishment pártokként tűntek fel, amelyek az elmúlt két évtized egészének tagadását és egyben megújításának igényét már nevükben is jelezték. Ezen a választáson a rendszer pártjai látványosan leszerepeltek, 2010-ben rossz volt réginek és hagyományosnak látszani, egykori rendszerváltónak mutatkozni pedig egyenesen kellemetlennek, ha nem éppen kínosnak vette ki magát. Az MDF rosszul döntött, amikor megújulásának komolyságát éppen a nagy rendszerváltó SZDSZ-szel való szövetséggel próbálta jelezni, „a rendszerváltás rendszerének” legtipikusabb pártját, a minden tekintetben réginek és elavultnak mutatkozó MSZP-t pedig nemcsak az elmúlt nyolc, hanem az elmúlt húsz év kellemetlen emlékével együtt küldték ellenzékbe a választók.

Polgártársaink egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen megbízást adtak a győzteseknek, mindenekelőtt a Fidesznek arra, hogy alapvető, hosszú távú és meghatározó változtatásokra mozgósítsák hatalmas támogatottságukból eredő erejüket, de a változtatásra való igényt helyesen értelmezni és kódolni kell. Ez a parancsolóan jelentkező igény – elsöprő erejével együtt – mindenekelőtt egy nagy nemet mondásnak látszik, és ebből kell igeneket kreálni a jövőre nézve, elsősorban az egyes szakpolitikák terén. Az egyetlen, homogén és erős tagadás – mint afféle általános akarat – mögött sokféle igenlés, „ezer zsibbadt vágy”, számtalan elképzelés, nagyon sok igen van. Ezeket a széttartó, egymásnak ellentmondó jövőképeket csak visszafogott, megfontolt, kiszámítható, fokozatos és – mondjuk ki – lassú építkezés rajzolhatja egybe. Bármilyen határozott, egyértelmű és forradalmi volt a felhatalmazás, a kormányzás csak mérsékelt, körültekintő és reformszellemű lehet. Forradalmi kormányzás nem képzelhető el és nem engedhető meg.

Magyarországnak sok és mindeddig nem orvosolt baja van, az oktatás és az egészségügy, a közigazgatás és a közbiztonság általános állapota javításra érett, a gyors intézkedések elkerülhetetlenek. Félő ugyanakkor – és erre enged következtetni néhány leendő kormánytag jelentős elszólása, a megszokott Fidesz-kommunikációtól eltérő félmondata –, hogy a változtatások iránya, módja, tempója és időzítése még messze nincs eldöntve. Idő kell ahhoz, hogy kialakuljon a közbizalommal övezett kormányzás szakmapolitikai megalapozottsága – ha ilyesmi még kialakulhat nálunk –, kapkodásra se lehetőség, se szükség nincs. A társadalmi alrendszerek reformja ágazati-szakmai törvények egész sorát igényli, ezek előkészítése még meg sem kezdődhetett.

A kétharmados többség birtokában ugyanakkor a Fidesznek esélye van arra, hogy állami életünk alapszabályait is kellően korrigálja. Az önkormányzati szisztéma és az egyes közjogi szervekről, valamint azok kapcsolatáról szóló szabályozások egész rendszere olyan súlyos hiányosságoktól, hibáktól, anomáliáktól terhes, amelyek már a működőképességet fenyegetik, és kisebbfajta csoda, hogy eddig is valahogyan elvoltunk velük.

Mindez azonban nem jelentheti annak a radikális igénynek az akceptálását, mely szerint itt már nemcsak a fürdővizet kell kiönteni. Világos, hogy a választásokon kifejezett társadalmi felhatalmazás jelentős ugyan, de nem szól a közjogi keret átszabására. Reformléptékű, óriási változások sürgetését jelzi, de nem jelenti a keretből való kilépés lehetőségét. Átgondolt reformprogram, világos koncepció szükségeltetik, de a közjogi struktúra koherenciájának megtartása és erősítése alapvető érdek. A parlamentarizmusnak Magyarországon nem lehet alternatívája.

A kormányzás, a törvényalkotás és az alkotmányozás e fenti értelemben csak konzervatív lehet. A hatalmas többségnek előzékenynek és nagystílűnek kell lennie, a szükségszerű alkotmányozás csak elődeink és a rendszerváltozás örökségének tisztelete mellett, a magyar közjogi hagyományok betartásával folyhat.

Ennek a körültekintő, bölcs és fokozatos változtatásnak mindenekelőtt két elvet célszerű követnie. Az egyik úgy szól, hogy amíg nem született meg az adott területre vonatkozó új szabályozás, addig teljes bizalommal a régi szabályokat kell betartani, mialatt mód van felkészülni a fokozatos, esetleg lépcsőzetesen életbe lépő és kellő szoktatási időt hagyó újítások befogadására. A másik alapvető elv arra tanít, hogy amennyiben a változtatások mellett legfeljebb ugyanolyan súlyú érvek sorakoztathatók fel, mint a régiben maradás mellett, akkor nem szabad változtatni. Vagyis a reform mellett súlyosabb érveket kell felvonultatni, mint a hagyomány mellett, különben nincs helye a reformnak. Ez utóbbi elv a konzervatív világlátás alapvető karakterisztikája, minden kormányzati és államvezetési konzervativizmus alapmotívuma.

Itt az ideje, hogy a Fidesz, amely ellenzékben – emlékezhetünk rá – nagyon sok esetben nem a türelmes és nagyvonalú konzervativizmus tiszteletet ébresztő hagyományait követte, kormányra kerülve konzervatív legyen. S ha szakpolitikáiban nem tud azzá válni, legalábbis attitűdjében feleljen meg annak a nemes és vonzó eszmerendszernek, amelynek képviseletét választói elvárják tőle.